A bejárati ajtóra egy igen hasznos lista van kitűzve, melynek az a funkciója, hogy segítsen észben tartani Daninak a mindennapok legfontosabb kellékeit – úgymint kerékpárlakat, nadrágcsíptető és társai.
Ami engem illet, rám a kulcs, közlekedési és lakáskártya vonatkozik – kiegészítve a lakcím-kártyával, taxikártyával, útlevéllel, illetve a mai teendőkhöz még Dani magyar útlevelével és kínai személyazonosító igazolványával, sok pénzzel és a jegyvásárláshoz szükséges tace-paoval.
Nos, nézzük sorban. A kulcs ugyebár érthető. Az egyetlen plusz, hogy hiába van kívül is kilincs az ajtón, mégis csak kulccsal lehet benyitni a lakásba, tehát még akkor sem praktikus kulcs nélkül kilépni az ajtón, ha csak a szemetesig megyek.
A közlekedési kártya egy feltölthető „jegy”. Valahányszor az ember bemegy a metróba vagy buszra száll, a leolvasóhoz kell érinteni a kártyát, aztán ki- illetve leszállásnál szintén. A rendszer aztán a megtett távolság függvényében von le több kevesebb RMB-t (ez a nemzeti valuta (renminbi) – ami amúgy jüan és a kisfia, csiao; logikus, nem? - rövidítése. A metrónál legalábbis. A busznál lehet, hogy csak egyszer kell csippantani, ez majd holnap kiderül. (Dani utasítása erre vonatkozóan: Figyeld a többieket!)
A lakáskkártya nem csak az épületbe való bejutáshoz szükséges, de a liftnek is meg kell mutatni. Ha a liftek nagy istene kegyes hangulatban van, akkor kivilágítja a -2 (mélygarázs) és a jogos emelet gombját (ami a mi esetünkben a 10. Ámbár lehet, hogy ez csak a 9., mivel ma az áruházakban is folyton azért tévedtem el, mert a földszinttel kezdtem a számolást.). Induláshoz meg kell nyomni a megfelelő gombot – szigorúan csak a kivilágítottak jöhetnek számításba. (A liftek nagy istenét egyébként azért emlegettem, mert ma délután hiába mutattam meg a kártyát a rendszernek, először csak a mélygarázsba akart leengedni. Hogyisne, hogy aztán még két emelettel többet kelljen gyalog felcaplatnom! Szerencsére, amikor harmadszor is elhúztam az orra előtt a kártyát, végül jobb belátásra tért.)
A lakcímkártya már nem hivatalos – egy kartonlap csak, amire gondosan felírtam a lakáscímünket. Bár Dani szerint nem sok értelme van, mert az itteniek zöme nem csak nem beszél angolul, de még a latin betűket sem olvassa. Úgyhogy, ha mégis eltévednék, a legjobb a Century Parkot emlegetni, különböző hangsúlyokkal, és egyre hangosabban – mint tudjuk, a más nyelven beszélő emberek szövegértése a hangerővel arányosan növekszik (lásd amikor honfitársaink magyaráznak magyarul külföldieknek). A Century Park itt van a szomszédban, az erkélyünkről pont rálátni. Csak még azt nem sikerült kiderítenem, hol van bejárata, mert az egész gondosan körül van kerítve – ugyanis fizetős.
Eltévedés esetén a végső menedék a taxikártya. Ezt Dani adta, azzal, hogy mutassam meg a sofőrnek (és ha mégis értetlenül vonogatja a vállát, akkor tegyem még hozzá, hogy Century Park, Century Park, CENTURY PARK…), és akkor hazahoz. Azt nem tudom, mi áll a kártyán, mert nekem (is) kínaiul van.
Persze úgysem fogom használni, mert térkép is van nálam, bár ezt nem soroltam fel. Viszont a szorgalmas hajtogatással már sikeresen el is szakítottam az egyik hajtás mellett. Ami nem nagy baj, mert ingyen térkép, viszont mégis nagy baj, mert ilyenhez itt elég ritkán lehet hozzájutni.
Mi van még? Ja, Dani papírjai. Azok meg azért kellettek, mert itt a vonat/repülőjegy váltáshoz is elkérik az igazolványokat.
Az internet szerint a pályaudvaron elméletileg van angol nyelvű kassza is, a biztonság kedvéért azonban szerkesztettem egy plakátot, amelyen a legfontosabb számok szerepeltek: a járat száma, indulási és érkezési időpont, az utazásunk dátuma és 2x (azaz kettő darab).
Ez az új pályaudvar a város átellenes végében épült, viszont pont a mi metróvonalunk utolsóelőtti állomása, így minden bonyodalomtól mentes volt az odatalálás. Kb. háromnegyed órát metróztam, közben egy vidéki család szórakoztatott. Papa, mama, másfél év körüli gyerek. Először arra lettem figyelmes, hogy a papa milyen sokáig utazott sima, teletalpal guggolással, a hátát egy kapaszkodórúdnak támasztva. Aztán azt figyeltem, mivel igyekszik lekötni a mama a gyerek figyelmét. Közben próbáltam kitalálni, hogy veszekednek-e egymással, vagy csak az arcberendezésük és a hanghordozásuk tűnik olyan haragosnak. Egy idő után elkezdtek mutogatni valamit a gyereknek, és jókat nevetgéltek hozzá. Sajnos néhány utas elvette a kilátást, így nem láttam, min mulatnak ilyen jót. Azt viszont megláttam, hogy az egyik táskában kidőlt valami, átáztatta a táska alját, és jókora tócsát hagyott maga körül. Sőt, a tócsából egy egész kis patak eredt, és folyt végig a vagonon. Miután a gyermek ügyesen beletapicskolt, anyukája felállította babucit maga mellé az ülésre. Aztán a papa karra vette, mert nagyon bömbölt, anyuka meg a táskákkal kezdett foglalkozni, maga mellé helyezve őket – de semmi izgalom, mert a végén beleült a tejfoltba, úgyhogy megkímélte ettől az utánuk következő utast. És amikor apuka visszaért a gyerekkel, az is kiderült, hogy mivel szórakoztatták magukat korábban – hát a tőlük eredő víz(?)folyással!
(Hazafelé, szintén a metrón, egy húsz év körüli lányt figyeltem, aki az üdítő szívószálának celofán borítását dobta le minden szívfájdalom nélkül a padlóra. Ezek után az a csoda, hogy nagyjából mégis tiszták a metrók.)
Az állomás hatalmas! És a vonatok a 3. emeletről indulnak! Azt már nem tudtam megnézni, hogy hány vágány van, mert közben volt a biztonsági beléptető rendszer. Mindenhol van. Metró bejáratnál, néhány áruházban is – elvileg minden táskát átvilágítanak, gyakorlatban viszont a legtöbb ember rá sem fütyül az alkalmazottra, aki ékesszóló karmozdulatokkal jelzi, hogy táskákat tessék a futószalagra tenni. A katonás társadalom erős enyhülését jelzi, hogy nem csak az emberek renitensek, de az alkalmazottak is csak fásultan legyintenek, és nem akarnak mindenáron érvényt szerezni az igazuknak.
Angolul beszélő pénztár(os) természetesen nem volt. A cédulám, az írás és a Most mutasd meg játék segítségével azonban megoldottuk a helyzetet. Én mutogattam a cédulán a fontosabb adatokat, a pénztáros meg ráírta a saját ajánlatát – mert csak egy 10 perccel későbbi vonatra tudott jegyet adni. Nem tudom hányan utaznak Shanghaiból Pekingbe, de óránként több vonat is indul – pedig nem a szomszéd falu, ahonnan dolgozni járnak be az emberek (több mint 5 órás út).
A Most mutasd meg-et amúgyis magas fokon űzik. A pénztáros megértette a kérdést, hogy visszamehetek-e fizetés nélkül a boltba, az áruház kreatív részletén remekül „megbeszéltük” a kivágógép minden csínját-bínját, a télikabátom sikeres megvásárlása után a szolgálatkész eladónő lelkesen bíztatott, hogy jó irányba megyek. Igaz, se a metró, se az angol „subway” szó nem mondott neki semmit, de amikor a kezemmel (föld alá) kígyózó mozdulatot tettem, egyből felderült az arca.
A mai nap kulturális eseménye a Jingan templom volt. Egy buddhista kolostor, turisták által látogatható, de szerzetesek is lakják. A nagy része renoválás alatt áll, egyik-másik betonpadlós helyiségben hatalmas arany szobrok, előttük asztal az ételáldozatoknak, és imazsámolyok a betérő és általában csak sietősen néhányat hajlongó hívőknek. A legtöbb ember pár gyors fejhajtás után futóban behajít egy kis aprót a tálba – tényleg úgy, mint aki koldusnak veti oda sietősen az aprót,
aztán továbbáll.
Ez a „célbadobós” amúgy lehet, hogy a szertartásnak (vagy a hiedelemnek) is része. Az egyik teremben egy száraz medencét láttam, amelynek a közepén volt egy kis lyuk, és az emberek igyekeztek oda beletalálni. Kint az udvar közepén meg meg egy magas, „kalickával” borított tartály állt (persze az egész nagyon szép kivitelben), és oda próbáltak felhajigálni az emberek pénzt. Aprópénzt. Mivel körülötte is hevert jó néhány, láttam, hogy a legkisebb egység, az 1 csiao általában a dobálózás tárgya. Azt viszont volt, aki 15-20-szor is megkísérelte bedobni, hogy aztán végül megkönnyebbült örömmel vegye tudomásul … mit is? Gondolom, hogy Buddha meghallgatja a kérését.
Tegnap este Danit itthon várta a Mikulás (nálunk mindig december 5-én este jár). Ma viszont ő volt a Mikulás a munkahelyén. Papírból meghajtogattam – annak rendje és módja szerint a piros palástos és süveges, fehér szakállú Télapókat, akiket ebéd után osztogatott szét gyorsan, és egy kis szaloncukorral lesúlyozott.
Ami engem illet, rám a kulcs, közlekedési és lakáskártya vonatkozik – kiegészítve a lakcím-kártyával, taxikártyával, útlevéllel, illetve a mai teendőkhöz még Dani magyar útlevelével és kínai személyazonosító igazolványával, sok pénzzel és a jegyvásárláshoz szükséges tace-paoval.
Nos, nézzük sorban. A kulcs ugyebár érthető. Az egyetlen plusz, hogy hiába van kívül is kilincs az ajtón, mégis csak kulccsal lehet benyitni a lakásba, tehát még akkor sem praktikus kulcs nélkül kilépni az ajtón, ha csak a szemetesig megyek.
A közlekedési kártya egy feltölthető „jegy”. Valahányszor az ember bemegy a metróba vagy buszra száll, a leolvasóhoz kell érinteni a kártyát, aztán ki- illetve leszállásnál szintén. A rendszer aztán a megtett távolság függvényében von le több kevesebb RMB-t (ez a nemzeti valuta (renminbi) – ami amúgy jüan és a kisfia, csiao; logikus, nem? - rövidítése. A metrónál legalábbis. A busznál lehet, hogy csak egyszer kell csippantani, ez majd holnap kiderül. (Dani utasítása erre vonatkozóan: Figyeld a többieket!)
A lakáskkártya nem csak az épületbe való bejutáshoz szükséges, de a liftnek is meg kell mutatni. Ha a liftek nagy istene kegyes hangulatban van, akkor kivilágítja a -2 (mélygarázs) és a jogos emelet gombját (ami a mi esetünkben a 10. Ámbár lehet, hogy ez csak a 9., mivel ma az áruházakban is folyton azért tévedtem el, mert a földszinttel kezdtem a számolást.). Induláshoz meg kell nyomni a megfelelő gombot – szigorúan csak a kivilágítottak jöhetnek számításba. (A liftek nagy istenét egyébként azért emlegettem, mert ma délután hiába mutattam meg a kártyát a rendszernek, először csak a mélygarázsba akart leengedni. Hogyisne, hogy aztán még két emelettel többet kelljen gyalog felcaplatnom! Szerencsére, amikor harmadszor is elhúztam az orra előtt a kártyát, végül jobb belátásra tért.)
A lakcímkártya már nem hivatalos – egy kartonlap csak, amire gondosan felírtam a lakáscímünket. Bár Dani szerint nem sok értelme van, mert az itteniek zöme nem csak nem beszél angolul, de még a latin betűket sem olvassa. Úgyhogy, ha mégis eltévednék, a legjobb a Century Parkot emlegetni, különböző hangsúlyokkal, és egyre hangosabban – mint tudjuk, a más nyelven beszélő emberek szövegértése a hangerővel arányosan növekszik (lásd amikor honfitársaink magyaráznak magyarul külföldieknek). A Century Park itt van a szomszédban, az erkélyünkről pont rálátni. Csak még azt nem sikerült kiderítenem, hol van bejárata, mert az egész gondosan körül van kerítve – ugyanis fizetős.
Eltévedés esetén a végső menedék a taxikártya. Ezt Dani adta, azzal, hogy mutassam meg a sofőrnek (és ha mégis értetlenül vonogatja a vállát, akkor tegyem még hozzá, hogy Century Park, Century Park, CENTURY PARK…), és akkor hazahoz. Azt nem tudom, mi áll a kártyán, mert nekem (is) kínaiul van.
Persze úgysem fogom használni, mert térkép is van nálam, bár ezt nem soroltam fel. Viszont a szorgalmas hajtogatással már sikeresen el is szakítottam az egyik hajtás mellett. Ami nem nagy baj, mert ingyen térkép, viszont mégis nagy baj, mert ilyenhez itt elég ritkán lehet hozzájutni.
Mi van még? Ja, Dani papírjai. Azok meg azért kellettek, mert itt a vonat/repülőjegy váltáshoz is elkérik az igazolványokat.
Az internet szerint a pályaudvaron elméletileg van angol nyelvű kassza is, a biztonság kedvéért azonban szerkesztettem egy plakátot, amelyen a legfontosabb számok szerepeltek: a járat száma, indulási és érkezési időpont, az utazásunk dátuma és 2x (azaz kettő darab).
Ez az új pályaudvar a város átellenes végében épült, viszont pont a mi metróvonalunk utolsóelőtti állomása, így minden bonyodalomtól mentes volt az odatalálás. Kb. háromnegyed órát metróztam, közben egy vidéki család szórakoztatott. Papa, mama, másfél év körüli gyerek. Először arra lettem figyelmes, hogy a papa milyen sokáig utazott sima, teletalpal guggolással, a hátát egy kapaszkodórúdnak támasztva. Aztán azt figyeltem, mivel igyekszik lekötni a mama a gyerek figyelmét. Közben próbáltam kitalálni, hogy veszekednek-e egymással, vagy csak az arcberendezésük és a hanghordozásuk tűnik olyan haragosnak. Egy idő után elkezdtek mutogatni valamit a gyereknek, és jókat nevetgéltek hozzá. Sajnos néhány utas elvette a kilátást, így nem láttam, min mulatnak ilyen jót. Azt viszont megláttam, hogy az egyik táskában kidőlt valami, átáztatta a táska alját, és jókora tócsát hagyott maga körül. Sőt, a tócsából egy egész kis patak eredt, és folyt végig a vagonon. Miután a gyermek ügyesen beletapicskolt, anyukája felállította babucit maga mellé az ülésre. Aztán a papa karra vette, mert nagyon bömbölt, anyuka meg a táskákkal kezdett foglalkozni, maga mellé helyezve őket – de semmi izgalom, mert a végén beleült a tejfoltba, úgyhogy megkímélte ettől az utánuk következő utast. És amikor apuka visszaért a gyerekkel, az is kiderült, hogy mivel szórakoztatták magukat korábban – hát a tőlük eredő víz(?)folyással!
(Hazafelé, szintén a metrón, egy húsz év körüli lányt figyeltem, aki az üdítő szívószálának celofán borítását dobta le minden szívfájdalom nélkül a padlóra. Ezek után az a csoda, hogy nagyjából mégis tiszták a metrók.)
Az állomás hatalmas! És a vonatok a 3. emeletről indulnak! Azt már nem tudtam megnézni, hogy hány vágány van, mert közben volt a biztonsági beléptető rendszer. Mindenhol van. Metró bejáratnál, néhány áruházban is – elvileg minden táskát átvilágítanak, gyakorlatban viszont a legtöbb ember rá sem fütyül az alkalmazottra, aki ékesszóló karmozdulatokkal jelzi, hogy táskákat tessék a futószalagra tenni. A katonás társadalom erős enyhülését jelzi, hogy nem csak az emberek renitensek, de az alkalmazottak is csak fásultan legyintenek, és nem akarnak mindenáron érvényt szerezni az igazuknak.
Angolul beszélő pénztár(os) természetesen nem volt. A cédulám, az írás és a Most mutasd meg játék segítségével azonban megoldottuk a helyzetet. Én mutogattam a cédulán a fontosabb adatokat, a pénztáros meg ráírta a saját ajánlatát – mert csak egy 10 perccel későbbi vonatra tudott jegyet adni. Nem tudom hányan utaznak Shanghaiból Pekingbe, de óránként több vonat is indul – pedig nem a szomszéd falu, ahonnan dolgozni járnak be az emberek (több mint 5 órás út).
A Most mutasd meg-et amúgyis magas fokon űzik. A pénztáros megértette a kérdést, hogy visszamehetek-e fizetés nélkül a boltba, az áruház kreatív részletén remekül „megbeszéltük” a kivágógép minden csínját-bínját, a télikabátom sikeres megvásárlása után a szolgálatkész eladónő lelkesen bíztatott, hogy jó irányba megyek. Igaz, se a metró, se az angol „subway” szó nem mondott neki semmit, de amikor a kezemmel (föld alá) kígyózó mozdulatot tettem, egyből felderült az arca.
A mai nap kulturális eseménye a Jingan templom volt. Egy buddhista kolostor, turisták által látogatható, de szerzetesek is lakják. A nagy része renoválás alatt áll, egyik-másik betonpadlós helyiségben hatalmas arany szobrok, előttük asztal az ételáldozatoknak, és imazsámolyok a betérő és általában csak sietősen néhányat hajlongó hívőknek. A legtöbb ember pár gyors fejhajtás után futóban behajít egy kis aprót a tálba – tényleg úgy, mint aki koldusnak veti oda sietősen az aprót,
aztán továbbáll.
Ez a „célbadobós” amúgy lehet, hogy a szertartásnak (vagy a hiedelemnek) is része. Az egyik teremben egy száraz medencét láttam, amelynek a közepén volt egy kis lyuk, és az emberek igyekeztek oda beletalálni. Kint az udvar közepén meg meg egy magas, „kalickával” borított tartály állt (persze az egész nagyon szép kivitelben), és oda próbáltak felhajigálni az emberek pénzt. Aprópénzt. Mivel körülötte is hevert jó néhány, láttam, hogy a legkisebb egység, az 1 csiao általában a dobálózás tárgya. Azt viszont volt, aki 15-20-szor is megkísérelte bedobni, hogy aztán végül megkönnyebbült örömmel vegye tudomásul … mit is? Gondolom, hogy Buddha meghallgatja a kérését.
Tegnap este Danit itthon várta a Mikulás (nálunk mindig december 5-én este jár). Ma viszont ő volt a Mikulás a munkahelyén. Papírból meghajtogattam – annak rendje és módja szerint a piros palástos és süveges, fehér szakállú Télapókat, akiket ebéd után osztogatott szét gyorsan, és egy kis szaloncukorral lesúlyozott.
Na már most, Kínában az ajándékot, amely általában pénz, piros borítékban szokták átadni. Visszajött az első ember az ebédből, meglátta a Mikulást, egyből nekiállt szétnyitni. „Nem, nem”, mondta Dani, „ezt nem kell szétnyitni. Nálunk ilyenkor jön a Mikulás, akinek piros a ruhája, fehér a szakálla, és csokit hoz.” A kolléga felderülő arccal hallgatta és nyugtázta a történetet. Jött a következő, meglátta a piros „borítékot”, nekiállt feltépni. „Nem, nem”, mondta Dani, „…”
A harmadik után gyorsan megeresztett egy körlevelet, hogy a Mikulás az Mikulás, és a csoki az csoki, és senki ne tépkedjen semmit :- )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése