Adunk a kultúrának

Úgy volt, hogy reggel 8-kor kelünk, és legkésőbb 9-kor útnak indulunk, megnézni Dani szabadtéri falmászó helyét. De persze dolgozó embernek a vasárnap nem a korán kelés napja. Igaz, Sophie már 5 óra körül elment, mert 7-kor kezdődött a félmaraton valahol a városban. Mire Dani 9 után kicsivel előkeveredett a szobájából (rengeteg az alváshátraléka), Sophie-tól már jött az üzenet, hogy célba is ért.

A mászófal a folyóparton van, egy sétányon. Egész ügyesen megcsinálták, vastag szivaccsal leterítve alatta. Ez persze a sziklamászókon kívül nagyon vonzó a tornászoknak és a kisgyerekeknek is. Egy fiatal srác egyfolytában a szaltót gyakorolta, amíg mi ott voltunk, a kicsit meg csak úgy ugráltak, szaladgáltak a szőnyegen – vagy tátott szájjal bámulták a sziklamászókat. Ezekből is volt mindenféle. A jó felszerelésben (megfelelő ruházat, sziklamászó cipő) ügyeskedők mellett az egyszerű sétálók is gyakran kedvet kaptak, és kísérleteztek egy sort, hogy elkápráztassák a barátnőjüket, a gyerekeiket, vagy egyszerűen csak a móka kedvéért. És persze a kisebb-nagyobb gyerekek sem tudtak ellenállni a lehetőségnek, hogy valahova fel lehet mászni! Nagyon népszerű az egész környék, az idő is szép volt, ráadásul vasárnap – tele volt a sétány korzózókkal.

Szabadtéri falmászó hely

Amikor Dani felhagyott a mászással, elindultunk megkeresni a a Longhua templomot. A folyópart mentén sétálva csodáltuk a nagy hajóforgalmat. Pár napja, amikor egyik délután a Bundról néztük, csupa uszály haladt felfelé a folyón. Most nagy tengerjáró hajók, főleg teherhajók adták a forgalom zömét, néha 2-3 is előzgette egymást a széles folyón.

Mindig újra szembesülünk vele, hogy ami egy ujjnyi a turistatérképen, az itt Shanghaiban, élőben, bizony jóval több. Most is csak gyalogoltunk szorgalmasan a folyóparton, aztán egy forgalmas úton, és csak nem akart jönni az utca, amit kerestünk. Persze látnivaló akad mindig. Turista szemmel minden érdekes, a közlekedés, a házak, az emberek… Végül megláttuk a Longhua pagoda jellegzetes tornyát, és éppen egy metróállomás jelzőtábláját is (nagyon jók a metróra utaló jelzőtáblák, néha már egész távolról kezdik irányítani a népet a megállóhoz), úgyhogy Dani megkönnyebbülten búcsút vett tőlünk, és rohant haza, mert még hosszú volt a tennivaló-listája. Mi meg először is a parkot vettük célba, hogy kicsit megpihenjünk. Ez a park a mártírok emlékére épült, itt minden róluk szól. Az egyik oldalrészben hangulatos temető van. Bambuszerdőben, a kövezett járda két oldalán, elszórva, nagy kődarabok, vésett felirattal. A szöveg hosszából ítélve úgy gondolom, hogy valami versidézet vagy hasonló lehet. Az, hogy kinek az emlékére áll ott a kő, a mellette lévő táblácskáról olvasható le (amilyen a botanikus kertekben a fák lábához szoktak tenni a fa nevével ellátva).

Longhua mártírtemető

A park átellenes oldalán pedig a kevésbé kiemelkedő mártírok emléktáblái sorakoznak félkör íves sorokban. Ilyenkor látom, hogy mennyire nem ismerem a kínai történelmet. Az 1910-es, 20-as, 30-as években meghalt férfiak és nők síremlékeit is láttuk. Akkoriban ki számított mártírnak? Egyáltalán, kik harcoltak kik ellen?

A parkban lévő hatalmas szobrok is a mártírokról, és a hősies harcokról szóltak, de nem mindegyiknek tudtuk megfejteni a jelentését. Volt például egy hatalmas kompozíció, ahol minden alak heroikusan küzdött, büszke kiállású, harcra kész volt – viszont a ruházatuk és a fegyverük alapján sokkal inkább nyugati agresszoroknak látszottak, mint helytálló hősi honvédőknek. Minek emeltek volna ilyen hatalmas, az ellenséget dicsőítő szobrot?!? Mert a méretekben aztán nem volt hiba!

A parkból kiérve megcsodáltuk a sokemeletes, karcsú Longhua-templomot is, de a kolostorba már nem tértünk be. Lehet, hogy Gyurin kezdenek kiütközni a jellegzetes turistabetegség, a templommérgezés tünetei?

Elmetróztunk a 2010-es Expó helyére, ahol 2012-ben felépítették az eredeti kínai pavilon mását (azt nem írta az ismertető, hogy miért kellett újból megépíteni), és kortárs művészeti múzeumot rendeztek be benne. Múzeumlátogatás előtt még „beugrottunk” a bevásárlóközpontba, hogy együnk valamit. A beugrás kb. egy órát jelentett. Az Expo bejárati csarnokából kialakított, 4 szintes, 1 km hosszú épület felső szintjei, ahol az elegánsabb boltok és drága éttermek voltak, kongtak az ürességtől, a folyóra néző hatalmas tetőteraszon viszont zajlott az élet – gördeszkáztak, egy keréken, kormány nélküli segway-en száguldoztak, gyerekek szaladgáltak fel-alá. Látszik, hogy kedvelt kikapcsolódási helye ez a shanghaiaknak. Az ebédünket végül egy BreadTalk nevű, pékárut kínáló üzletben sikerült beszerezni, mire szinte az egész áruházat bejártuk. Hol vannak azok a jó kis kajálda részlegek, ahol egy helyen tömörülnek a különféle gyorséttermek, a bőséges kínálatukkal! Persze lehet, hogy ott voltak valahol, csak a kínai feliratos térképen nem tudtunk eligazodni.

Mire végre eljutottunk a múzeumhoz, már jócskán volt kilométer a lábunkból. A városi, ténfergős kilométerek pedig duplán számítanak. Engem legalábbis sokkal jobban kifáraszt, amikor várost nézek, mint ha célirányosan, egyenletes tempóban haladok valahova.

China Art Museum, Shanghai

A múzeum hatalmas épület, labirintusszerű kialakítással, 35 galériával. Sehol egy útjelző, hogy milyen irányt lenne érdemes követni, szinte sehol egy angol nyelvű felirat. Pedig a képek nézegetése közben néha jó lett volna látni, hogy mi az alkotás címe. Az egyetlen információ, amit megértettünk, az az évszám volt, de még abban sem voltunk biztosak, hogy jól dekódoltuk. Ugyanis az alsó szinten hatalmas, Munkácsy-trilógia méretű festményeken dicsőítették Maót, és ezek a festmények 2010-ben, 2011-ben, még 2014-ben is készültek! Közben meg valószínűleg forog a sírjában, amikor látja, mivé alakult az ő Kínája. Ha legalább Hongqik szaladgálnának az utakon Mercedesek és Toyoták helyett!

A hagyományos kínai festészeti stílusba is bele lehet csempészni egy kicsit a „boldog nők a földekről hazafelé tartva” vagy „lelkesen dolgozó élmunkások az első kínai acélműben” idilli világából. A részkiállítások bonyolult elrendezése, és az idő rövidsége miatt azonban valószínűleg csak egy igen vékony szeletjét tudtuk megfogni a kortárs művészetnek. Még így is elég volt arra, hogy megváltoztassuk eredeti tervünket és ne gyalogosan, hanem inkább metróval menjünk haza.

Szinte minden metróállomásnak számtalan kijárata van (3-tól akár 12-ig is), olykor egész nagy területen elterülve, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, melyiket választja az ember. Amikor metróra szálltunk, nem voltam biztos a megállónk nevében, csak reménykedtem, hogy az általunk naponta kétszer végigjárt utca neve fémjelzi. Még a kijárat számára sem emlékeztem, nem sokat metróztunk még, mióta itt vagyunk, úgyhogy elég bizonytalan voltam, amikor egy ismeretlennek tűnő megállóban, egy biztosan ismeretlen kijáraton felszínre kerültünk. Még a kereszteződést is simán letagadtam volna, de szerencsére kicsit távolabb felismertünk néhány jellegzetes házat, úgyhogy tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Csak éppen pont a kereszteződés átellenes pontján álltunk (és itt kétszer három sávos utak kereszteződéséről beszélünk).

Még szerencse, hogy ennyire jellegzetesek errefelé a házak, vagy inkább házcsoportok. Minden kerítéssel körbe vett lakóparkokba van rendezve, egy-egy egységen belül azonos fazonú házakkal, amelyekben mindig van valami extra, ha más nem, hát a tetőmegoldás eltérő. Az olcsóbb lakóparkokban nincs kapuőr, a középkategóriásban van, de nem igen foglalkozik vele, hogy ki megy ki meg be, az előkelőnek számító lakóparkokban pedig már mindig le van húzva a sorompó, és rákérdeznek, hogy mit keresel ott, ha nem vagy ismerős. A mi lakóparkunk a közepesből kezd kicsit előkelőbb felé tendálni. Utolsó ittlétem óta már nem csak az autós sorompót engedik le napközben is (korábban ez sem volt), de van egy bilétás gyalogos beléptető rendszer is, azaz elméletileg csak az mehet be, akinek van erre megfelelő kis bigyója. Gyakorlatilag mindenki az autós bejárón közlekedik J

Eső, vihar, lazsálás

Hétvége van, vihart ígért az időjárás előrejelentés, és be is jött. Akinek nem muszáj, ki sem teszi ilyenkor a lábát. A lépésszámlálom, ami 8000 lépésre van beállítva, már úgyis „kiakadt”, és két nap óta (25 illetve 30 ezer körüli lépés) csak azt hajtogatja, hogy megérdemlek egy nap pihenést. Úgyhogy ma lazáztunk.

Csak Sophie ugrott el egy barátnőjével felvenni a holnapi félmaratonhoz a versenycsomagot, és Dani várta ki ismét egy utcasarkon, amíg elkészül a reggeli rántottaszerű kolbászos, zöldséges hajtogatott ételünk.

Végre, egy hét után, sikerült az én gépemre is tűzfal mentes netkapcsolatot varázsolni, úgyhogy mindjárt el is ment egy jó órám a leveleim átnézésével. Bár jeleztem a fordítóirodának, amelyiknek dolgozom, hogy most három hétig szabin vagyok, de azért csak jöttek a munkák (Murphy törvénye), persze a legtöbbnek már le is járt a határideje, mire elolvastam – és amúgy is szilárdan elhatároztam, hogy most tényleg kikapcsolódom, és nem dolgozok.

Igaz, Daninak eszébe jutott, hogy a közvetlenül indulás előtt érkezett, és nagyjából már lefordított munkát még nem küldtem el, úgyhogy nekiestem a végső simításnak, mert ma volt a határidő, nekem meg teljesen kiment a fejemből.

Közben lezavartunk 3 adag mosást, a takarítónő fényesre törölte az egész lakást, Gyuri csetelt az otthoniakkal, és a postás (és egyéb futár) háromszor csengett – vagy inkább kopog. Szombat vagy nem, itt mindent házhoz hoznak. Például a megrendelt élelmiszert is. Egy jópofa szolgáltatás, hogy az ember eldönti, mit akar főzni, hány fő számára, és az alapanyagokat megtisztítva, megfelelő méretűre felvagdosva kihozzák neki. Itthon már csak össze kell állítani. Kis létszámú háztartásban, ahol különösen gond, hogy mit kezdjen az ember egy egész káposztával, ha, mondjuk, csak egy kis káposztasalátát akar enni, ideális megoldás.

Fent az ég, lent Suzhou és Hangzhou

Suzhou régi városrésze keresztül-kasul tele van kis csatornákkal, amelyek összeköttetésben vannak egymással, és a várfalat körülvevő szélesebb csatornával is. Rengeteg kisebb-nagyobb sétahajó várja a kirándulókat. Motoros hajók, de a kormányzás egy részét, főleg a kikötéseknél, fordulásoknál 8-10 méter hosszú bambuszrudakkal végzik, nagyon gyakorlottan és hatékonyan. 

A csatornák közti területen meg számtalan tradicionális kertet építettek az elmúlt századok során. Az egyik legszebb a Humble Administrator's Garden (Zhuōzhèng yuán), amely 51 950 m2 (0,05 km2) alapterületű, és az 1530-as években épült.

Ez volt az első programunk, miután elbúcsúztunk a cicáinktól, és kijelentkeztünk a szállóról. Megint a Pingjiang Road-on sétáltunk végig, érdekes volt összehasonlítani az éjszakai nyüzsgést, a reggeli ébredezéssel. Az üzletek portálját éjszakára teljesen bedeszkázzák, most azt figyelgettük, hogy történik a nyitás. Tegnap egyetlen deszkát sem láttunk, ma, hogy ráállt a szemünk, minden már nyitva lévő bolt közelében láttuk halomban félretéve.

Reggeli üzletnyitás

A kertben már nyitáskor is hatalmas tömeg volt. Rengeteg turistacsoport, nem hiába UNESCO örökség, hozzák is ide a látványra éhes utazókat. 

"Bonsai" kőszikla

Humble Administrator's Garden, Suzhou

Remek bonsai kertet is találtunk az egyik sarokban, és mindenfelé rajzoló, tizenéves diákokkal találkoztunk. Nagyjából egy korúnak tűntek, úgyhogy alighanem valami művészeti iskola hozta ki a diákjait egy kis gyakorlatra. Kb. négy órányi bolyongás után, amikor úgy éreztük, hogy már minden pagodát láttunk, és minden aranyhalat is személyesen ismerünk, csavargásra adtuk a fejünket.

Különösebb terv nélkül mászkáltunk a városban. Illetve a terv az volt, hogy sétálás közben bekukkantunk még pár kisebb kertbe, de a turistatérkép nem túl részletes információ alapján kiskertekre nem sikerült rábukkannunk, viszont számos nem turistáknak fenntartott utcácskába jutottunk el. Igazi szegénynegyedbeli házsorok voltak, az utcákon rengeteg szemét, lelakott házacskák előtt az utcán folyt az élet. A bejárati ajtók jó része nyitva volt, így be lehetett látni az icipici konyha-lakószoba együttesbe, ami mögött maximum még egy hasonló méretű helyiség tartozhatott a házhoz. Több helyen is láttunk a ház falához kívülről szerelt mosogatóvályút és vízcsapot. És az utcákon is sok helyen volt kővel kirakott, kb. 40 cm átmérőjű kút, talajszintből éppen csak egy kősorral kiemelve. Nem láttunk senkit, aki használta volna, de a legtöbbje nem volt lefedve, és víz csillogott az aljukban. Valamilyen célra biztosan veszik innen a vizet.

Ottlétünk nem okozott semmi problémát a helyieknek. Élték a saját életüket, nem bámultak meg bennünket jobban, mint akár a fő vásárló utcában, és nem éreztették azt sem, hogy nem kívánatosak vagyunk arrafelé. A motorszerelő műhely egy ponyvára szétrakosgatott néhány szerszám és alkatrész volt, a cipész a lakás ajtajában leállított kissámlin fogta két térde közé a sarkalni hozott cipőt, szűk utcán cikáztak a biciklisek és motorosok csomagokat, rakományt, családtagokat, barátokat szállítva.

A Shantang Street még a Pinjiang Road-nál is jóval öregebb, de sokkal rövidebb szakaszon alakították ki turistacsalogatóra. Az első keresztutca után már a valódi helyi piac következik. Mindkét oldalon pultok, főleg zöldség, gyümölcs, tojásárusok, de láttunk angolnát, garnélát, tyúkot, kacsát is. Valami halván zöldeskék tojást is kínáltak, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy egy speciális madárfajhoz tartozik, vagy már mint pácolt, érlelt étel kelleti magát. Az élelmiszert áruló pultok között olcsó ruhaneműk, háztartási eszközök, zsibvásári cuccok jelentették a változatosságot. Hosszan gyönyörködhettünk a miliőben, mert nagy volt a tömeg, amibe időnként még egy-egy motoros vagy triciklis árus is belehajtott, és menekülő útvonal jó ideig nem kínálkozott. Végre találtunk oldalra egy hidat, és a fiúk nagy örömére gyorsan véget vetettünk a rusztikus romantikának. Én csak azt sajnáltam, hogy nincs velem valaki, aki el tudná mondani, hogy mit is látok. Rengeteg furcsa és ismeretlen zöldség és gyümölcs volt, amiről azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák.

Változatosság kedvéért ismét a fő utcán haladtunk, ami szintén nem volt látványosság híján. A rengeteg autó, kismotor és moped folyamatosan áramlik. Mintha az egész város mozgásban lenne. Papa, mama két gyerekkel, a kisebb, aki éppen csak hogy állt, elől a papa két lába között utazott. Három felnőtt, szorosan összepréselődve a két személyes motoron. Motoron evő, ivó, rádiózó mobilozó emberek – éppen csak szülő nőt nem láttunk J

Volt olyan is, aki egyszerre mobilozott ÉS vezette a kismotort. Bal kéz a kormányon, jobbal szabadon lehet nyomkodni a gombokat. Amikor hirtelen kicsapódott előtte egy autó ajtaja (mert persze az autóból kiszálló sem nézett hátra előtte), akkor röviden méltatlankodott egy sort, de már vissza is tér a mobiljához, és egyenesen nekem vezette a motorját. Az utolsó pillanatban kapta fel a fejét, és fékezett be.

Nem sokkal később egy másik majdnem balesetem is volt. A zebrán áthaladva, már olyan közel a szemben lévő járdához hogy egy fél ember sem fért volna el köztem és a járda között, egyszer csak bevágott elém egy motor, amelyik mindenáron előttem akart jobbra kanyarodni – és meg is tette. Én még magamhoz sem tértem, amikor a motor már sehol sem volt. Bár az igaz, hogy azért ő is hátrafordította még a fejét, és jól megbámult magának (fel sem tételezem, hogy aggódott volna értem, és azért).

Mint tudjuk, három a magyar igazság. Úgyhogy ezen a napon még egy negatív élményem volt. Letámadott egy koldus. Nagyon sok a koldus errefelé, nekem jóval többnek tűnik, mint Magyarországon, de lehet, hogy csak azért, mert zömében folyton mozgásban vannak, és mindenhol felbukkannak. A „gazdag nyugati” turistákat különösen kedvelik. De ha az ember nem ad nekik pénzt, csak határozottan továbbmegy, általában ennyiben is hagyják a dolgot. Nem úgy az én kerekes székes koldusom. Amikor látta, hogy szó nélkül továbbmegyünk egyszerűen megragadta a pólómat, és elkezdte rángatni. Mire sikerült kiszabadítanom magam, már szép nagy tenyérlenyomat éktelenkedett a felsőm derekán, ráadásul még az ujjamat is megkarmolta egy kicsit. De szerencsére sem ez, sem a reggel a piacon megvásárolt gyümölcs mosatlanul történő elfogyasztása nem tudott kapaszkodót találni vasszervezünkön.

Egzotikus gyümölcsök

Voltak kellemes tapasztalataink is. Éppen egy építkezéstől feldúlt útkereszteződésben próbáltunk utat találni magunknak, amikor egy mellettünk elhaladó kínai leányzó csak úgy odaszólt nekünk, hogy ingyen be lehet menni a közelben magasodó sok emeletes templom kertjébe, és mindjárt mutatta is az irányt.

Így tértünk be a North Temple Pagodához (Běisì Tǎ), amely előtt egy hatalmas nevető Buddha szobor ült, az oldalában pedig ugyanaz az isten nyolcszor, nyolc különböző kézfejtartással. A 9 emeletes, 76 méter magas pagoda mellett láttunk egy kisebb templomot is, ott is ugyanezt a 8 kézmozdulatot láttuk. Sajnos nem találtam rá leírást, hogy mire akart utalni.

A visszafelé útra volt ülőhelyünk a vonaton, amit az aznapi 19 km barangolás után nem is bántunk. Ez az állomás csak köztes megálló. Az utasok a váróteremben várakoznak, a megfelelő beléptető kapunál. Kb. 5 perccel a vonat érkező előtt megnyitják a kapukat, a jegyautomaták ismét ellenőrzik, hogy csak illetékesek léphessenek be, aztán mindenki elsétál a peronon oda, ahova a vagonjának a száma fel van festve, és mire az utasok szépen sorba rendeződnek, a vonat is befut. Itt már persze van azért tolongás. Nem is kínaiak volnának, ha szépen megvárnák, amíg a leszállók elhagyják a kocsit. Érdekes, hogy a mi vagonunkból kivétel nélkül mindenki kiszállt. Az persze nem derült ki, hogy napi vagy heti ingázók voltak a péntek esti utasok.

A kijelző ismét mutatta a sebességet, ami, Gyuri nagy örömére, elérte a 246 km/órát. Érdekes, hogy látni, de még érezni sem lehet belőle semmit. Csak ha a vonat országút mellett megy, akkor látszik, hogy milyen lazán magunk mögött hagyjuk az autókat.

A kedvenc nyárson sütős árusunk (mármint Daniék kedvenc árusa), éppen akkor kezdett le kirakodni a sarkon, amikor odaértünk (este 10-kor). Már ott álltak körülötte a kuncsaftok, akik békésen várták, hogy sorra kerüljenek. Látszik, hogy nagy az érdeklődés a portékája iránt.

Gyurit, szegény nem sokat kellett ringatni. Úgy elaludt a hosszú, gyaloglós nap végén ruhástól a diványon, hogy reggelig fel sem ébredt. Persze minket sem kellett ringatni.

Kína Velencéje, Suzhou

Suzhouba történő utazásunk is Shanghai méreteit (és a vasúti közlekedés fejlettségét) mutatja. Suzhou kb. 100 km-re északnyugatra van Shanghaitól, az utazásunk pedig a következőképpen zajlott: 1 óra metróval a vasútállomásig (kb. 35 km, 19 megálló), majd 37 perc vonattal Suzhouig. A vonat csúcssebessége 206 km/ óra volt (van egy kijelző minden ajtó felett, azon látható ez is, több más fontos információ mellett), ami itt nem számít kiemelkedően gyorsnak, de mi azért ennek is örültünk. Főleg mert állójegyünk volt. Némiképpen véletlenségből. Ugyanis a jegyvásárlás kínai nyelven történt, és amikor a pénztáros kérdezett valamit Danitól, amit ő nem értett, akkor csak rámondta, hogy igen. Csak utána, amikor ellenőriztük, hogy megfelelő jegyeket kaptunk-e, tűnt fel, hogy az ülőhely száma helyet valami karakter áll csak. Gyorsan telefonos segítségét kértünk Sophie-tól, és kiderült a turpisság. Utólag aztán megfejtettük, hogy valószínűleg azt mondta/kérdezte, hogy ülőhely már nincs, jó lesz-e az állóhely is. Kb. 20 percenként mennek a vonatok, de így legalább nem volt kérdéses, hogy menjünk vagy várjunk.

A vasútállomáson is szigorú ellenőrzés van. Csomagok átvilágítása, fémdetektoros kapu ÉS fémkeresős letapogatás. Aztán a peronra már csak érvényes jeggyel lehet kimenni, jegyellenőrző kapukon keresztül. A vonat már ott várt ránk, minden ülés menetirányba fordítva, az előtérben ingyen forró víz vételi lehetőséggel. Itt Kínában nem csak a teaivás, de simán a forró víz kortyolgatása is nemzeti szokás. Mindenkinél ott a kulacs, kisgyereknél, öregnél, üzletembernél, biztonsági őrnél, a szállodai portás pultján, a mobil „rendőrörsök” aluljáróba kiállított asztalán. Vannak boltok, amik semmi mást nem árulnak, csak termoszokat, minden méretben, színben, fazonban – gyerekeknek birkás vagy kismalacos, up-to-date embereknek majmos (idén a majom éve van), konzervatív stílust kedvelőknek sima fémtestűt (esetleg egy csinos kis festménnyel az oldalán).

A kijelzőkön az aktuális sebesség mellett közlik a következő állomást, az ottani külső hőmérsékletet, a pontos időt, a panasziroda telefonszámát … folyamatosan megy az információ.

Suzhouban is van két metróvonal (és most építenek újabb kettőt, úgyhogy a fél város fel van túrva), úgyhogy ez megkönnyítette a közlekedést. A buszok elég rapszodikusan járnak, a megállóban egyáltalán nincs kiírva a menetrend, csak a megállók neve – persze kizárólag kínai karakterekkel. Úgyhogy Sophie nélkül mellőztük a használatát. A metró viszont egyszerű, jól követhető. Biztonsági ellenőrzés itt is van, a csomagokat gondosan átvilágítják – már aki berakja a gépbe, mert a helyiek legtöbbször nem foglalkoznak vele, hiába szól rájuk a személyzet.

A szállásunk egy szerény kis mellékutca egyik régi épületében volt. Egyszerű, de a célnak megfelelő. A mi szobánkon még ajtó is volt, amivel nem mindegyik büszkélkedhetett. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a kb. 15 szobából csak vagy három ilyen függönyöset láttam. A szobában három ágy (egyik emeletes), három zárható szekrény (lakatot, letét ellenében, a recepción adnak), egy kis asztal, és az emeletes ágyhoz éjjeliszekrény helyett egy-egy polc. Ennél több berendezés már be sem fért volna. Koedukált WC és zuhanyzóhelyiség, ez utóbbi nagyon ügyesen úgy lett kialakítva, hogy a zárható fülkék ajtaján 4-5 ruhafogas szolgált a holmik tárolására, aztán pedig egy függöny következett, ami megvédte a ruhákat a zuhanyból jövő víztől.

Szerény szállodai szobánk

Úgy tűnt, kosztot is kínálnak, mert a recepció előtti részen, egy asztal körül, éppen dumpling készült. Kínai szokás szerint az egész személyzet beszállt a főzésbe, körbeállták az asztalt, és szorgalmasan nyújtották, töltögették, formálták a kis batyukat. Máshol is láttam, hogy a büfé elé kitett asztal körül üldögéltek a családtagok, öregek, gyerekek, akiknek éppen nem volt más munkájuk, és szép akkurátusan tisztogatták a zöldséget, készítették elő a sütni-főzni valót. Lehet, hogy náluk kukoricafosztás helyett főzés készítés közben fonódtak a szerelmi szálak?

Lecuccoltunk, aztán nyakukba vettük a várost. Először az egyik tóhoz metróztunk el, ami szép időben nagyon jó látvány. A partján körös-körül modern felhőkarcolók, rendezett parkok, szállodák, luxusnyaralók. Most viszont mind ehelyett légszennyezettség volt. Amióta itt vagyunk Kínában, szürke az ég, de a maszkos emberek mennyisége nem emelkedett. Érezni sem érzek semmit. Szóval én kiegyeztem volna simán azzal is, hogy ilyen borús az időjárás, de Daninak van egy alkalmazása a telefonon, ami gondosan az orrunk alá dörgöli százalékos értéket.

A tó körüli park tele van jó pofa szobrokkal, életjelenetekkel, padon ülő ember, gót játszó lányok, iskolásgyerekek … Ha az ember kicsit jobban odafigyel ezekre a szobrokra, rengeteg információt, apró részletet lehet begyűjteni, észrevenni.

Hamis kártyások. Csak a lábamat (ne) figyelje!

Gördeszkázók

Don Quijote és Sancho Panza

Kihalt volt a környék, csak egy iskoláscsoport nyüzsgött a játszótéren. Valami külföldi iskola lehetett, mert kb. fele-fele arányban voltak a kínai és európai gyerekek, a tanárok viszont egyértelműen európaiak voltak.

A Family Mart-ban ebédeltünk. Ez egy helyi bolt-és-büfé láncolat. Hideg ebédnek, vacsorának alkalmas ennivalók, sütemények, kelttészták, rágcsák, üdítőitalok, illetve dumplin, nyársra húzott húsok és zöldségek, kész szendvicsek, mikrózható készételek, amelyeket itt helyben meg is melegítenek a kedves vásárló kérésére. A bolt nagy előnye, hogy minden ott van a polcokon, úgyhogy könnyű szemrevételezés alapján választani. Ebben a városban ugyanis túlnyomó részt csak kínai étkezdék voltak, zömében szöveges étlappal, csak itt-ott egy-egy képes felsorolással, hogy valami halvány elképzelésünk legyen arról, mit is rendelünk. És a másik gond ezekkel a kínai büfékkel, hogy a dohányzási tilalom ellenére is szinte mindegyikben füstölnek – sokszor nem is a vendégek, hanem esetleg maga a tulaj.

Currys rizs, Family Mart módra

Az ebédünket megfejeltük egy fagyival, aztán feltöltöttük az italkészletünket. Bár túlzásba nem visszük az óvatoskodást, de inni csak forralt vizet vagy palackozott italt iszunk. És még ezzel is lehet élményt gyűjteni. A metróban ugyanis, amikor átvilágították a táskákat, kiszúrták, hogy Daninál folyadék van. Megkérték, hogy vegye elő, mutassa meg, és …. IGYON BELŐLE! Bár attól, ahogy az ivást imitálta, még akár robbanóanyag is lehetett volna benne, mégis megnyugodtak, és tovább engedtek bennünket.

Suzhou a kertjeiről híres. Kert alatt itt kínai kertet értünk, ami nem az egynyári virágoktól szép, hanem a tavak, hidak, kősziklák, fák, virágzó bokrok, pagodák gondosan összeállított irányvesztőjétől. Nem is túlságosan nagy területen úgy tudják vezetni az utakat, hogy 2-3 órát is elkóborol benne az ember, mire (talán) mindent bejár. Ezek régről itt maradt kertek, a pagodák néhány egyszerű bútorral berendezve. Az információs táblák pedig a nálunk szokásos, ki építtette, mikor, újította fel, hogyan természetű tájékoztatás helyett a pagodák elnevezésének eredetét taglalta. Rendszerint egy idézettel kezdődött a szöveg, amely valami híres kínai versből származott, és arra ihlette a tulajdonost, hogy megépítse ezt a pagodát. Innentől már általában olyan fennkölt volt a szöveg, hogy még jó fordításban sem értettük volna, de ez legtöbbször nem is volt az. Az angol nyelvvel eléggé hadilábon állnak. Számos figyelmeztető és információs táblát gyűjtöttünk, amelyek jobb esetben megmosolyogtatók, rosszabb esetben teljesen értelmezhetetlenek voltak.

A csatorna mentén futó, 800 éves Pingjiang Road igazi turisztikai látványosság. A régi épületek egytől egyig apró boltok vagy éttermek, utcai kaját áruló kis vállalkozások. Úgy tűnik, legtöbbször a felső szint a lakás, az alsó az üzlethelyiség, a családtagok pedig teljes létszámban besegítenek.

Rengeteg volt a selyemáru bolt, ahol a 10 yüanos (kb. 450 Ft) selyemsáltól a 3860 yüanos qipaoig (ez a hagyományos kínai női ruha) mindent lehetett kapni. A környék másik nevezetességei a hímzett faliképek. Rövidebb-hosszabb lapos öltésekkel készülnek, olyan gondos kivitelben, hogy lehetetlen megkülönböztetni a színét és a visszáját. Sokszor nem is faliképként, hanem forgatható keretbe téve árulják.

Persze nem maradhattak el a szemnek és gyomornak egyaránt kedves látványosságok sem. Az egyik helyen ízesített joghurtból készítettek fagylaltot. A joghurtot ráöntötték egy alulról hűtött fémlapra, spatulával kevergették, kívánság szerint még tovább ízesítették mindenfélével, aztán kb. 1,5 mm vastagságban, négyzet alakban szétterítették a fémlapon, ahol rövid időn belül fagylalttá alakult. A spatulával olyan ügyesen szedte fel a fickó, hogy egyből kis hengerekbe is tekerte, ezeket tette aztán egy pohárba, és öntötte nyakon csokiöntettel.

Így készül a látványfagylalt

A cukorkakészítő látványkirakatánál is elálldogáltunk egy darabig. A különböző színű cukormasszákat egymásra téve, hengergetve, összedolgozva alakítják ki azt a tömböt, amit aztán már csak nyújtani és vékonyítani kell (kb 10 cm átmérőről mondjuk úgy 6-8 mm átmérőjűre), és amikor felvagdossák, akkor mindenféle érdekes minta látható a metszetben – mosolygó arc, Happy birthday felirat, gyümölcsök, spirál.

És ráakadtunk az itteni vásárok kedvelt látványosságára, a pirított cukor készítőre is. A látványosság persze nem a cukor, hanem amit abból készít. Az olvasztott cukrot egy márványlapra csurgatva pillanatok alatt remek figurákat készít, pl. a kínai állatövi figurákat. Aztán hurkapálcikát nyom bele, és mire a cukor megmerevedik, már kész is a kakasos (vagy bármilyen) nyalóka. Extra szolgáltatásként még a „műsor” megkezdése előtt a kisgyerekek kezébe nyomott egy-egy szimpla nyalókát, hogy nekik is jusson valami élvezet, amíg a felnőttek a "show"-t bámulják.

Így készül a kínai nyalóka

Hogy biztosan meglegyen a napi kilométer (ez itt a vicc helye!), hazafelé még elsétáltunk egy parkhoz, amit a térképről néztünk ki. Itt a legtöbb park is be van kerítve, de általában sok bejárat van a kerítésen. Ezen is volt, de ebben a késői órában már mind zárva. Viszont láttuk, hogy bent még sétáltak az emberek, úgyhogy addig mentünk, amíg végre rátaláltunk a főbejáratra. Onnantól már csak az volt kérdéses, hogy hol fogunk kijutni belőle. De a végén, persze, ez is megoldódott.

Hazaérve rájöttünk a szállásunk fő attrakciójára. Az ablak alatt egy borostyánnal befuttatott tető volt, amely egy apró lapostetős részben végződött, itt tanyázott egy macskacsalád – anya és három serdülő kölyke. Volt még egy macska, csengővel a nyakán, ő azonban csak ritkán kóborolt arra, ami azért volt jó, mert a többiek magukban is elég nagy zajt csaptak. Folyton azt hittem, hogy valaki mászkál a tetőn. De nagyon aranyosak voltak.

Kedves szomszédok

Végig a Nanjing Roadon

A Jing’an templommal kezdtük a napot. (Korábbi élményeim itt olvashatók.) Illetve előtte egy fagylalttal, mert hiába néztem ki gondosan a metró aluljáróban, hogy melyik kijáraton kell felmenni, a végén mégis egy áruházban találtuk magunkat, ahonnan aztán csak hosszabb bolyongás után sikerült kikeveredni – viszont közben rátaláltunk a fagyira.

Jing'an temlom belső udvar, Shanghai

A társas utazásnak (nem keverendő össze a társasutazással) az a varázsa, hogy az ember nem csak a saját szemével látja a világot, hanem a másik emberével is. Gyuri egészen más dolgokra csodálkozik rá, és más részleteket vesz észre, mint én. Én a régi pagodákban az összképet csodálom, ő viszont viszonylag hamar rájött, hogy bizony itt szinte minden „hamisítvány”, utánzat. A kőkerítések kőburkolattal fedett vasbeton elemek, a fafaragások valójában festett öntvények… Az összkép továbbra is szép, de az eredetiség már erősen kérdéses. A renoválásra, restaurálásra vonatkozó információt nem igen közölnek, így mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mibe látja bele a valódit.

A kolostor hátsó fala, felújítás alatt

Harangtorony és dobtorony ebben a kolostorban is van, de sajnos mindkettő szigorúan elzárva a nagyközönség elől. Csak a rácsos ajtón keresztül kukucskálhattunk be, pedig a dob igazán büszke méretű példány volt!

Gyalog sétáltunk végig a Nanjing Road-on a Bund felé. Útközben megebédeltünk a People’s Parkban. Finom zöldséges, tésztás egytál ételt vettünk egy utcai árustól. A szükség nagy úr, Gyuri ugyan asztalnál ülve nem tud pálcikával enni, de itt a parkban, egy kőre telepedve, éhesen, pillanatok alatt bepálcikázta ő is a saját adagját!

Az East Nanjing Road az itteni Váci utca. Tele van drága boltokkal, turistákkal és hamisítványokat kínálgató árusokkal. Mi viszont a párhuzamos Fuzhou Rd-ot választottuk, amelyiken a könyvesboltok és művészkellék boltok kínálják a portékájukat. Érdekes módon jellemző, hogy egy-egy utca teljes hosszában azonos témájú boltok sorakoznak, mind nagyjából ugyanazt árulva, azonos árszinten. Biztosan van ennek az üzletpolitikának is alapja, de még nem tudtam rájönni, mi is lehet az. Mindenesetre gyönyörködtünk a kaligráfiai ecsetekben, festőkészletekben, rizspapír halmokban – és persze közben az utcai életben is.

A ködös, szürke idő továbbra is kitart. A Bund, ami a folyópart sétáló része, tele volt ugyan fényképezkedő turistákkal, akik mind a túlpart jellegzetes felhőkarcolóival a háttérben akarták lekapni magukat, de magukból a felhőkarcolókból nem sok látszott. Úgy hogy mi megelégedtünk az uszályforgalom megcsodálásával, aztán gyorsan vissza is vonultunk, mert ugyancsak fújt a szél!

Látkép a Bundról - ködben és szmogban

Hazafelé még beugrottunk a sarki kisboltba valami kaját venni, és megállapítottuk, hogy a tejtermékek áránál ugyancsak vastagon fog a ceruzájuk. A közönséges lapkasajt átszámítva 5000 forint körüli kilós árban van. Látszik, hogy nem igazán helyieknek szánt termék. A kínai étrendnek nem tartozékai a tejtermékek, ezt már csak a modernizálódás hozta magával.

Múzeumnap

Daniék reggel 8 körül indulnak dolgozni, mi addig szép csendesen meghúztuk magunkat, hogy ne legyen torlódás a konyhában, fürdőben. Utána betettünk egy adag mosást, és amíg lement, egy jó reggeli mellett kitaláltuk a napi programot. Mivel esett az eső, a Műszaki és tudományos múzeumot  (Shanghai Science and Technology Museum) vettük célba, mondván, hogy majd meglátjuk, hogy változik az időjárás, mire végzünk, s az alapján döntünk a további programról.

Daniék lakása nagyon jó, egyetlen hibája (amit a megfizethető lakbér ellensúlyoz), hogy messze van a metrótól. Az egyik megállótól 20, a másiktól 25 percre, úgyhogy kikerülhetetlen a metrózás. Elvileg ugyan van busz, ami arrafelé jár, de teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor érkezik. Korábbi ittléteim idején gyakran kerékpárral tettem meg az utat, de két kölcsönbiciklit már nem sikerült szerezniük, így marad a lábbusz, ami mindjárt az alap kilométerszámot is biztosítja.

Szerencsére az eső inkább csak permetezett, így nem áztunk el nagyon, aztán a múzeumban bőven volt időnk megszáradni. Interaktív kiállítások számos témában, az űrhajózástól az állatvilágig.

A shanghai expóra készült "zöld autó"

Kár, hogy sok kipróbálható eszköz, számítógépes bemutató nem működik. Ami viszont igen, ott csak győztünk sorban állni a nagy tömegben. Rengeteg iskoláscsoportot láttunk. Minden iskolának más egyenruhája van, általában szabadidőruha stílusú nadrág és cipzáras felső, különböző színkombinációkban, úgyhogy könnyű felismerni őket. Mi a kiállításokat néztük, nekik viszont mi voltunk a szenzáció, legalább ötször kérték meg, hogy hadd fényképezkedjenek velünk, és ennél jóval többen voltak azok, akik egy szégyenlős helló erejéig tartó társalgást kockáztattak meg.

Az egyik legérdekesebb részleg a robotkiállítás volt – amőbázni is lehetett egy robottal, egy másik kirakta az összekevert Rubik-kockát, volt amelyik zongorázott, fénykép alapján portrét rajzolt, vagy egyszerűbb műveleteket végzett, például autógyártásnál alkatrészeket hegesztett (vagy legalábbis imitálta).

Robot és Rubik

A számítógép működésének elvét mindenféle látványos módszerekkel próbálták bemutatni. A kódolás-dekódolás folyamatához például egy olyan játék volt, hogy a képernyőn megjelenik néhány állat, ki kell választani egyet, és megpróbálni jellemezni. Négy jellemző tulajdonsággal feliratozott műanyag formából összeállítható egy nyíl, amelyen fekete-fehér minta látható. Ezt a nyilat be kell helyezni egy dekódolóba, és ha jó tulajdonságokat válogattunk össze, akkor a képernyőn megjelenik az általunk leírt állat képe. Egy 6-8 éves kisfiú uralta itt a terepet, apukával, anyukával, nagypapával körülvéve. A gyereknek az okozott nehézséget, hogy négy darabból összerakjon egy nyilat. A felnőtteknek viszont az, hogy elolvassák a használati utasítást. Mivel már nagyon kíváncsi voltam, hogy tényleg működik-e a dolog, a végén én kezdtem el mutogatni anyukának, hogy ott a felirat, ugyan olvassák már el. És lám! Egyből lendületbe jött a történet, és hosszas küszködés után megszületett a képernyőn az elefánt. Ezek után már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon mennyit játszik egy átlag kínai szülő a gyerekével, hogy egy három évesnek való összerakós játékot ennyire ne tudjon kirakni. (Persze tudom, ez csak véletlenszerű mintavétel volt egy 24 milliós városnyi tömegből J )

A majom éve alkalmából egy remeg majmos kiállítást is láthattunk, benne többek között azzal a videóval, amikor egy képernyőn véletlenszerűen felvillantanak 1-től 9-ig terjedő számsorból öt számjegyet egyszerre, aztán mindjárt le is takarják őket. A csimpánz meg pillanatok alatt, emelkedő sorrendben rájuk bök – és már nyúl is a jutalom kockacukor után.

Éppen a geológiai kiállítás közepén tartottunk, és az olaj kitermelő „szúnyogok” működési elvét próbáltuk megfejteni, amikor a személyzet egy tagja udvariasan felkért bennünket, hogy távozzunk. Kiderült, hogy egy egész napot eltöltöttünk a múzeumban, anélkül, hogy észrevettük volna!

(Egy korábbi bejegyzésem ugyanerről a múzeumról itt található.)

Hazafelé betértünk a metró aluljárójában lévő bazárba, de elég hamar ki is menekültünk. Ez annyira turistáknak szánt hely, hogy lépten-nyomon letámadnak, és igyekeznek becsalogatni a boltocskájukba. Egy teaboltba bekukkantottunk csészét venni, és az elárusító leányka nagyon megörült nekünk, mondta, hogy ő is járt már Magyarországon, és nagyon drága hely. Mi viszont az ő teáscsészéit tartottuk nagyon drágának, úgy hogy végül nem jött össze az üzlet, hiába kínált még teával is bennünket.

Az utcasarkon, ponyváról porcelán rizsestálkákat áruló fickónak viszont több szerencséje volt velünk. 

Jó ebéd, jó testmozgás

Reggel érzékeny búcsút vettünk a remek szállodánktól, és a csomagjainkat a portán hátrahagyva nekiindultunk, hogy rohamléptekben teljesítsük a napi programot, amivel máris késésben voltunk.

A reggelizéssel kezdtük. Egy utcai árustól vásároltunk dumplingot, azaz gőzölt gombócot, aminek csak jobb híján gombóc a neve, mivel a legkülönbözőbb alakúra hajtogatják a különféle sós vagy édes töltelékkel megrakott tésztaköröket. Félholdak, batyuk, olykor pedig valóban gombócok is. A húsok és zöldségek különböző kombinációja mindig új, váratlan és általában finom ízeket nyújt.

Dobtorony Xi'anban

A dobtoronyba menet Gyurit leszólította egy kínai leányzó, egy rövid Hello, how are you erejéig. Ilyesmi már többször is megesett velünk. Önmagában az európai mivoltunk is elég ahhoz, hogy időnként megkérjenek, hadd fényképezkedjenek velünk (az én vörös hajam különösen vonzerővel bír), vagy egyszerűen csak boldogok a gyerekek, hogy egy hello vagy good by erejéig fitogtathatják angol nyelvtudásukat. A kicsit (vagy sokkal) idősebbek meg egy mosollyal, vagy karsimítással építik a kínai-magyar baráti kapcsolatokat, ha nem tudnak angolul, de mégis szeretnének valahogy kapcsolódni.

A meglepetés az volt, amikor kiderült, hogy a lány a dobelőadás egyik művésze. Kisebb-nagyobb dobokon verték a ritmust, amihez cintányér szolgáltatta a kiegészítést. Érdekes, hogy még ezekkel az egyszerű hangszerekkel is milyen sokféle hangot, hangszínt és hangerőt lehet előállítani.

A harangtorony ékessége (Xi'an)

Az előadást követően nem sok időnk maradt körülnézni, mert rohantunk át a tér másik oldalára, a harangtoronyba, ahol szintén előadást ígértek. Az aluljáróban, ami kevés híján kör alakú, rossz irányba indultunk el, így szinte a teljes kört meg kellett tennünk. Mire a megfelelő kijárathoz értünk, éppen belebotlottunk az ismerősünkbe, aki szintén ugyanoda igyekezett, mivel – mint kiderült - ebben az előadásban is részt vett. Futtában megdicsértük, aztán már szaladt is felvenni a megfelelő kosztümöt.

Ebben az előadásban többféle hangszer volt, a harangok mellett xilofonszerű hangszer, kínai citera és két vonós hangszer adta a teljes zenekart. Érdekes volt figyelni a kínai közönséget, amely látszólag sokkal inkább a videózással és fényképezéssel, sőt fényképezkedéssel volt elfoglalva, mint a műélvezettel. Persze lehet, hogy közben a fülük itta be a muzsikát.

A torony felső emeletéről remek kilátás nyílt körbe a városra. Érdekes volt összehasonlítani a látottakat a két nappal ezelőtti fényképekkel.

Utána visszatértünk a muszlim utcába, amely még mindig kínált új látnivalókat. Észrevettük például, hogy a dió héját (de micsoda nagy diók voltak azok!) forgó dobban, homokkal fényesítik, mielőtt kiraknák a standra. És kiderült, hogy amit én cérnametélt gyártásnak véltem, az valójában a cukorkészítés egyik művelete volt.

Cukormassza nyújtása, levegőztetése

Az egyik régi házat megnyitották múzeumnak. Tulajdonképpen ház helyett inkább portát kéne mondani, mert rengetek kisebb-nagyobb épület alkotta a lakóegységet. A központi rész egy átriumos épület volt, az emeleten körbe rácsozott ablakú folyosóról lehetett lenézni a középső udvarra, ahol egy házi színpad áll. Körös-körül pedig egy-két szobás építmények, és a köztük lévő szűk átjárók alkottak zegzugos egyveleget. Még az is lehet, hogy nem is volt annyira labirintusszerű, amennyire első pillanatra látszott, de sajnos semmilyen információs anyaggal nem segítették a tájékozódásunkat. 

Házi színpad egy régi kínai házban (Xi'an)

Viszont részesei lehettünk egy hagyományos árnybábjáték előadásnak. A kikiáltó röviden elmondta a történetet, ami arról szólt, hogy a majomkirály legyőzi a gonosz fehér pókot. Innentől már minden a fantáziánkra volt bízva, mert nekünk kínai volt minden, amit mondtak, és a figurák karaktereit is csak részben sikerült európai szemmel és gondolkodással felismerni. Amikor aztán vége lett az előadásnak, akkor Sophie még egyszer elmesélte, hogy mit is láttunk valójában, és megnyugodhattam, hogy a pókot azért nem sikerült beazonosítanom, mert nem is szerepelt az előadásban, az csak egy téves információ volt az elején. Valójában egy gonosz szellem akarta különböző alakokban megkörnyékezni és megölni a legfőbb szerzetest, de a majomkirály mindig leleplezte, és végül teljesen legyőzte.

A változatosság kedvéért tésztaétteremben rendeltünk egy szerény menüt. Első körben kaptunk két fajta levest, ecetes retket, olajos zöldsalátát, rántott húsfalatokat és dumplingot. Ezt követően még vagy 5 különböző fajta tésztabatyut hoztak, ízre, színre, alakra eltérőt – és mindnek megvolt a saját története, amit a pincér csekély lelkesedéssel elhadart, aztán Sophie továbbfordította nekünk. A kedvencem a négy színnel díszített gőzbatyu, amelyben a színek a négy fő boldogságot szimbolizálják. Ezek pedig a következők (fontossági sorrendben): 1. Első helyezés az országos felvételi vizsgán. 2. Nászéjszaka 3. Eső a szárazság után 4. Régi baráttal találkozni egy idegen helyen.

Szerény ebédünk egy része

Négy fő boldogság tészta, lótuszvirág batyuval körítve

Nem tudom, a kínaiak milyen sebességgel esznek, de a miénkkel nem voltak elégedettek a pincérek. Folyton siettettek bennünket, hogy ne hagyjuk kihűlni, meg nyerjünk helyet a következő fogásnak. Az a javaslat, hogy igazodjanak hozzánk, és hozzák egy kicsit lassabban, lepergett róluk.

Amikor már egy falat sem ment le a torkunkon, viszont még ott volt egy nagy tál dumpling az asztalon, még kaptunk dió alakú diós süteményt és görögdinnyét is, hogy valamivel lenyomassuk a lakomát. Igazán már csak a pávatoll hiányzott a végéről J

Még szerencse, hogy a délutáni program biciklizés volt. Kerékpárt béreltünk, és körbekarikáztunk a 11 km-es városfalon. Először minden lőrésnél megálltunk fényképezni, de kb. a felénél rájöttünk, hogy ideje lesz belehúzni, ha időben vissza akarunk érni a szállodába. Úgyhogy a továbbiakban tényleg csak akkor álltunk meg, amikor valami nagyon érdekeset láttunk az ó- vagy az újvárosban. Sőt, olykor még akkor sem. Így azt a jelenetet sem örökítettem meg, amikor két fickó tetőt javított. Az egyik a tető szélén ülve valamit ügyködött, a derekán kötél, amit a barátja fogott, aki a tetőgerincen ült hanyagul, oldalvást, kezében mobiltelefonnal, amin nagy odaadással nyomkodta a gombokat.

Felirat a városfalon: Kerékpározz óvatosan és figyelj a sárkányok madzagjára!

Az érkezéskor tapasztalt dugót figyelembe véve, jó korán elindultunk a reptérre, amit jól is tettünk. Igaz, dugónk nem volt – úgy látszik, ez a taxis ismert egy egérutat -, viszont az autópályán sikeresen elkeveredett. Mi csak annyit láttunk, hogy a fizetőkapun kilépve azon nyomban U-kanyart vesz, és már áll is be az autópályára tartó sorba. Csak amikor már megint a pályán robogtunk, árulta el, hogy mi a baj. Legalább negyedórával, húsz perccel hosszabb lett így az út, de a végén semmit sem engedett az összegből, amit a taxióra mutatott, mondván, hogy így is gyorsabban ideért (mihez képest?!?)

Hazafelé derült volt az ég, így Gyuri végig élvezhette a kivilágított városok feletti repülést. Mi meg, jó repülős szokás szerint, aludtunk, mint a bunda.

Új volt viszont, hogy a reptérről kifelé menet az ajtóban mindenkinél ellenőrizték, hogy a csomagcédulájának megfelelő bőröndöt (táskát, dobozt, döglött elefántot) viszi-e magával. Ilyennel eddig még nem találkoztam.

Miután a taxi hazarepített bennünket, még megálltunk a sarkon beszerezni a kései vacsoránkat (a gépen megint nem volt semmi kiszolgálás, de még csak torna sem!) Van itt egy utcai árus, aki kis kocsiról nyárson sült falatkákat árul. Este 10 körül áll ki a sarokra, és hajnali 2-3 óráig marad. Mindenféle húsokat és zöldségeket árul, amelyek vékony nyársra húzva már elő vannak készítve, és ott helyben sütögeti őket, közben olajjal, fűszerekkel, szósszal ízesítgeti. Érdekes, hogy Dani többször is megjegyezte már, hogy a kínaiak nem élnek éjszakai életet, a házibulik pl. legkésőbb este 10-kor véget érnek, ha elindulnak kicsapongani, annak is korán véget vetnek. Az ilyen árusok mégis megélnek az éjszakai kuncsaftokból. Úgy tűnik, van egy másik népréteg is, feltehetőleg bizonyos munkakörökkel összefüggésben, akik viszont inkább éjjel mozognak.

Utcai árus választéka

Az agyaghadsereg

Reggel – a fiúkhoz képest – korán ébredtünk. Sophie elment futni (a hétvégi félmaratonra készül), én meg odaálltam az ablakhoz festegetni, és életképeket vadászni. Sikerült is elkapnom egy olyan jelenetet, amitől égnek állt a hajam. Egy vak férfi, kis kézikocsit húzva maga után, határozottan átment a 2x3 sávos úton, ráadásul átlósan a forgalom kellős közepén, csupán a botjával tapogatózva maga körül. Félelmetes lehetett a hallása, mert tétovázás nélkül megállt és elindult, amikor a forgalom úgy kívánta!

Xi’an fő nevezetességéhez, az agyaghadsereghez, szintén busszal jutottunk el. Út közben ismét megtapasztalhattuk a közigazgatási területek felosztásának rejtelmeit. A 40 perces buszút kb. fele lakott településen kívül, egy autópályán vezetett, aztán amikor ismét beértünk egy városba, arról kiderült, hogy még ez is Xi’an.

A jegyünket még online megrendeltük – éljen a XXI. század! -, így a sorban állást itt is sikeresen elkerültük. A kiállító csarnokokban persze bőven „kárpótoltuk” magunkat, a főbb érdeklődési pontoknál olykor erősen igénybe kellett venni a könyököt az előbbre jutásért, vagy a megszerzett helyek megtartásáért.

Három nagy feltárást végeztek, illetve ezekben folyik a munka még most is – hetente egy napot, amikor a múzeum zárva van. A köztes időben valószínűleg a restaurátor műhelyekben dolgoznak a leleteken. Egy-egy darab összeállítása több hétig is eltart. Igazi puzzlejáték, hiszen az összegyűjtött töredékekről még azt sem lehet előre tudni, hogy melyik katonához tartoznak.

Agyaghadsereg Xi'anban

Micsoda részletes kidolgozással készültek ezek a szobrok! A térdelő íjászoknak még a cipőtalpmintázata is gondosan meg van rajzolva. 

Minden figura más és más, eltérő ruházat, hajviselet, mimika. A gyalogosok látszólag tökéletes összevisszaságban álltak, a különböző stílusú viseletek teljesen keveredtek egymással, nem voltak összetartozó, egy régióból származó kis egységek, ahogy mondjuk egy régi európai csatajelenetnél látni szoktuk (a jobb szárnyon a vizigótok, a balszárnyon a frankok, középen a hunok … vagy valami ilyesmi). Pedig a különböző leírások alapján úgy tűnik, hogy a valóságnak megfelelően igyekeztek elrendezni a szobrokat. A legnagyobb sírkamrában a gyaloghadsereg várt bevetésre, a 2. és 3. régészeti gödrökben, melyek területre és lélekszámra is jóval kisebbek voltak, a harci szekerek és a lovas katonák sorakoztak, illetve a császári tárgyalóterem előtti őrség álldogált feszes vigyázban. (Már amíg a fejükre nem szakadt a boltozat.)

Külön érdekesség volt számomra, hogy az élethű, méretarányos anyagszobrok mellől előkerült legalább két, kb. 1:4 arányban kicsinyített, tökéletesen kidolgozott bronz szekérmodell is. Hogy ezeket a feltárás melyik részén találták, és milyen célt szolgáltak volna, az nem derült ki. Más „dísztárgynak” minősülő leletet nem láttam.

Persze ilyen nevezetes helyen nem csak a múzeum él a turistákból, de a szuvenír árusok is. Minket is lépten-nyomon megkörnyékeztek, hogy vegyünk agyagszobor másolatokat, egy dobozban 5 figurával. Először reflexből nemet mondtunk, aztán rájöttünk, hogy darabra lebontva nevetséges áron adják. Úgyhogy megszavaztunk magunknak egy dobozt. Még a 60 jüant is lealkudtuk 40-re, és roppan büszkék voltunk magunkra, egészen addig, amíg meg nem jelent a következő árus, és 20 (!) jüanért kínálta a dobozát, mondván, hogy egészítsük ki a gyűjteményünket, mert az ő dobozában tábornokok is vannak, a mienkben meg nem. Persze tőle már nem vettünk, és a másik kiállítócsarnokban lévő árustól sem, aki eleve 10 jüanról indult! (később, a városban, láttuk, hogy a boltokban is ez az alapár). Ennyit az ügyes alkudozási képességeinkről J

Ez az egész tartomány a tésztaételeiről híres, úgyhogy a duplingot (vízben főtt, vagy gőzön készült gombóc, esetleg utána még pirítva is) és a különböző alakú metélteket számos formában és ízesítéssel kipróbálhattuk egy-egy étkezés alkalmából. A jobb éttermekben minden fogáshoz jár egy-egy történet is az étel eredetéről, vagy fogyasztási módjáról. Na, ez nem is baj. Ugyan honnan is tudná a gyüttment európai, hogyan szokás enni a 3 méter hosszú, levesben főtt széles metéltet, ráadásul pálcikával! Ja, és az első fogások egyike a tészta szinte teljesen sótlan főzőleve volt. Meghökkentő egy élmény, az már biztos!

Nem csalás, nem ámítás, valóban 3 méteres a tészta

Az est fénypontja egy nagyszabású és látványos szabadtéri színi előadás volt. Amíg az előadás kezdetére vártunk, a parkban sétáltunk, és a különböző tornászcsoportokat néztük. 4-5 ilyen is összeszámoltunk. Kiáll egy térre néhány lelkes előtornász, bekapcsolják a zenét, aztán már kezdődik is a torna. A résztvevők szépen szabályos sorokba rendeződve felsorakoznak, és lelkesen nyújtóznak, forgolódnak. Látszólag van egy kemény mag, de bárki csatlakozhat, és sokan csatlakoznak is hosszabb-rövidebb időre.

Ennek a szabadtéri tornának igen nagy errefelé a kultusza a középkorosztályúak körében. Főleg 40-es, 50-es nők űzik, de mindig látni néhány férfit is a csapatban. Annyira lelkesek és komolyan veszik, hogy már verekedés is volt abból, hogy két közelben tornázó csapat összeveszett, mert elnyomták egymás zenéjét. A végén a rendőrségnek kellett szétválasztania őket.

Szabadtéri torna - bárki beállhat

A belépést az előadásra persze itt is sorállás előzte meg. Békésen beszélgetve araszoltunk előre, amikor egyszer csak megjelent egy egyenruhás, és a botjával hadonászva, minden különösebb magyarázat nélkül, elkezdte különválasztani a férfiakat és a nőket. Éppen csak annyi időnk volt, hogy a fiúk kezébe nyomjuk a jegyeket, aztán már el is terelték a sort. Sophie végül hallgatózással kiderítette, hogy a biztonsági ellenőrzés milyensége különböző, ezért ez a szeparálás. Amikor odaértünk, láttuk is, a férfiakat gondosan végigtapogatták a fémkeresővel, a nőket meg simán átengedték a detektoros kapun. Mégis a fiúk győztek több hosszal, mert ha turistacsoport érkezett, akkor leállították a női sort, és őket engedték be először.

Az előadás lenyűgöző volt. A helyi szerelmi történetet dolgozták fel, amely a császárról és kedvenc ágyasáról szólt, akit nagyon elkényeztetett, ezért az egyik hadúr fellázadt és követelte, hogy ölje meg – de aztán haláluk után ismét egymásra találtak. Látványos, lenyűgöző, elképesztő technikai megoldásokkal tűzdelt előadás volt. Impression címmel minden turisztikailag magára valamit is adó városban van hasonló, érdemes megnézni, rendszerint beleadnak apait-anyait.

Hatalmas vízfüggönnyel indult az egész előadás, rajta kivetített képek, mögötte árnyjátékszerűen megjelenő táncosok. Időnként az egész színpadnak szolgáló térség mögötti részen is megjelent egy óriás (értsd kínai méretekkel mérve is óriás!) kivetítő. Hogy azt hogyan mozgatták fel-le, arról sejtelmem sincs, de időnként ott volt, aztán megint eltűnt. Az előadás nagy része egy medencében játszódott, amelyből időről-időre kiemeltek olyan díszletelemeket, amelynek a fizika törvényei szerint nem is szabadott volna benne elférniük! A színpad az előadás egy pontján lemerül a víz szintje alá, és a szereplők a vízben táncoltak. A lázadás során akkora tüzek égtek, hogy a nézőtéren is éreztük a hőt (cserébe, amikor vagy 5-6 percig vízsugaras jelenet volt, nemcsak a vízpermetet „élvezhettük” (a 9. sorban), de a levegő is egyből lehűlt néhány fokot (vagy legalábbis a hőérzetem ezt sugallta). Tűzijátékokat lőttek két oldalról a vízbe, görögtűz égett a vízen, az előadás egy pontján elengedtek egy csomó galambot, amelyek nagy része aztán szépen felszállt a tetőre, néhány azonban megzavarodva keringett összevissza, a nézők óriási örömére.

Mire az előadásnak vége lett, a rendszeres buszjárat már leállt, de erre is volt megoldás. A belépődíj része volt egy „színházbusz” is, amelyiknek a végállomása pont a mi szállodánk közelében volt. Úgyhogy lefekvés előtt megszavaztunk még magunknak egy kis sétát a nyüzsgő téren. Gyuri talált egy fickót, aki ördöglakatokat árult. Leálltunk nála nézelődni, játszani, és mire végül 8 vagy 9 türelemjáték boldog tulajdonosaként odébbálltunk, már hatalmas nézősereget generáltunk az árusnak.

Xi'anban még a csapból, bocsánat a csatornából is a híres szerelmespár története folyik