2016. december 31., szombat

Nepál 13. nap / 10. túranap Thorung Phedi (4450 m) – Thorung La (5416 m) – Charabu (4230 m)


Megtett táv/Daily distance:  13 km
A nap fénypontja
Zsuzsa: Bach H-moll miséje az út elején, amikor még nem voltam rosszul
Orsi: a kavics, amit a hágó tetején kaptam fel, emlékül
The best part of the day
Susan: Mass in B minor by Johann Sebastian Bach at the beginning of the day, when I did not feel faint yet.
Orsi: the piece of rock, I picked up at the top of the pass, as a memory

Szint: 5416 m (hágó) / 4230 m
Indulás: 6:00
Érkezés: 17:50
Vacsora: … NPR).
Szállás: … NPR/szoba/éj
Érik kellemes meglepetések az embert. Azt gondoltuk, a hajnalban indulók biztosan felébresztenek bennünket is, de nem ez történt. Lehet, hogy teljesen zajtalanul közlekedtek. Esetleg remek volt a szobánk hangszigetelése. Csak harmadik, valószínűtlen lehetőségként említem, hogy talál olyan fáradtak voltunk, hogy ágyút is dörgethettek volna a fülünk mellett :-D Legalábbis, ha engem veszünk. Zsuzsa rosszabb alvó, de azért a pihenőidőt ő is kihasználja.

6 órakor, amikor elindultunk, még éppen csak pirkadt. Annyi fény azért már volt, hogy láttuk az ösvényt magunk előtt. Meredek hegyoldalban kapaszkodtunk felfelé egy szerpentinen. Egy darabig egy cseh csoporttal és a holland „ismerőseinkkel” kerülgettük egymást. Három testvér, egy nő és két férfi, olyan korombeliek lehettek, és az egyikük fia, akit, mint mesélte, támasznak és biztosítéknak szerveztek be maguk mellé. Az egyik férfinak valami baj volt a lábával, így összességében nagyjából egyforma volt a tempónk. A nő a vezetővel, apa a fiával sokszor előre mentek, aztán bevárták a testvérüket, aki lassan, de kitartóan haladt a maga sebességével.

A High Camp-nél, amely már tényleg a legutolsó állomás ezen az oldalon, végül feladta, és mégis lovat bérelt a hágón való átjutásra. A csehek is hamarabb összeszedelőzködtek mint mi, így aztán innentől már mi voltunk a sereghajtók.

A javaslatoknak megfelelően igyekeztünk rendszeresen inni, de ezt nem segítette az a tény, hogy a ruhák közé bújtatott palackokban megfagyott a víz nagyobb része.

Téliesítve / Winterized
Zsuzsa nehezen bírta a magasságot. Az első szakaszon még segített neki Bach H-moll miséje, de aztán elkapta a hegyi betegség. Egy idő után már pár lépésenként meg kellett állnia, vagy le kellett ülnie pihenni egy kicsit. A gyengeség mellé még fejfájás és hányinger is társult, de nem volt hajlandó visszafordulni. Minél feljebb mentünk, annál erősebb volt az érve, hogy most már mindjárt odaérünk, és onnantól lefelé visz majd az út – ami, mint tudjuk, a magashegyi betegség legjobb gyógymódja.

Sajnos, ahogy ezt a manangi doktor, beszélgetés közben említette nekünk, ez a hágó igen trükkös helyen van. Legalább háromszor-négyszer úgy tűnik, hogy most már biztosan az lesz az, ott, kicsit távolabb, aztán amikor az ember elér a megfelelő pontra, akkor látja, hogy nem, még bőven van előtte felfelé kapaszkodás. És persze az ilyen csalódások nem segítik az erőnlét szinten tartását.
Útban a Thorung Lára / On the way to Thorung La
Közben egyre több nepálival találkoztunk, akik már visszafelé jöttek. Úgy tűnik, sokan vették igénybe a lovas közlekedés lehetőségét a hágóig, ahonnan aztán ismét gyalog folytatták az utat. Ezek a hordárok eleinte még kérdezgették, hogy hogy vagyunk, de ennél mélyebben nem mentek bele a témába. Mivel nem mutattuk jelét, hogy ki akarnánk bérelni a szolgálatukat, mentek is tovább.

Aztán egy idő után, már nem kérdeztek semmit. Ezt mi pozitív jelnek vettük, mondván, olyan közel van már a hágó, hogy nem érdemes ennyi időre szolgáltatást kínálni. Hát, lehet, hogy nepáli szemmel (és kondícióval) közel volt, de a mi tempónkban még jó három óra.

Közben találkoztunk egy kis öreggel is. Reggel elismerésre méltó tempóban húzott el mellettünk, felfelé a hegyen, egy tarisznyaszerű kis zsákkal a hátán. Amikor másodszor találkoztunk, már visszafelé jött. Kérdeztem, hogy milyen messze van a hágó. Eddig mindig csak azt a választ kaptuk, hogy ó, itt van a hegyen túl. (Jó, jó, de melyik hegyen?) Ő viszont elővett egy kis noteszt, amelybe pontosan le volt írva, hogy mikor érte el a különböző pontokat, például a menedéknek épített fabódét, ahol éppen álltunk, és a hágót. Így legalább arról pontos fogalmunk lehetett, hogy neki mennyi ideig tartott az út. Az ő 50 perce alapján mi nyugodtan megsaccoltunk magunknak 2 órát.

Hol az ördögben van már az a hágó?! / Where the hell is that pass ?!
Maga az út, a folyamatos emelkedésen túl, nem volt vészes. Itt tényleg normál ösvény volt, ahol kényelmesen elfért két ló is egymás mellett, szépen kiépített híd a patak mellett, szélesen elterülő hegyoldal. Ahogy mondták is, nem veszélyes, csak nagyon fárasztó, és beláthatatlan, hogy mi van még előttünk.

Az idő szorítását is éreztük. Tudtuk, hogy bármilyen fáradtak vagy gyengék vagyunk is, muszáj még a lefelé utat is megtenni, ha nem akarunk a szabad ég alatt éjszakázni. Az egyetlen reményünk némi bizonytalan információ volt arról, hogy kb. 1800 m-rel lejjebb van valami apró település, ahol végszükség esetén lehet szállást találni. De addig még el is kellett érni.

Minden mesében szerepelt, hogy a hágón van egy teaház. Európai szemmel valahogy úgy képzeltük, hogy ez egy csicsás épület, nagy üvegablakokkal, ahonnan a „győztesek” forró tea mellől figyelik a később érkezőket. Ehelyett egy minden eddiginél egyszerűbb kis faépítménnyel találtuk magunkat szembe. És a várva várt táblával: Gratulálunk, Ön sikeresen elérte a Thorung Lat.

Thorung La, Nepal - 5416 m
Fújt a szél, szorított az idő, Zsuzsa rosszul volt, sőt már én is kezdtem érezni a hányingert, így nem volt ünneplés, nem volt diadalmenet. Egy gyors fénykép a táblánál, felkaptam az első kavicsot, ami a kezem ügyébe akadt (ezt megígértem magamnak), és már indultunk is lefelé. 
Gratulálunk a sikeréhez! / Congratulation on your success!

A teaház őrzője ránk nézett, látta, hogy nem leszünk fogyasztói, így aztán a vállára kapott egy lapátot és egy csákányt, és elballagott az ösvényen. Mire utolértük, már bőszen vágta ki a földkockákat egy horpadásból. Talán valami tőzegszerű lehetett, vagy felhalmozódott állati ürülék, amit fűtésre gyűjtött – másra nem igen tudtunk tippelni.

Zsuzsa fáradtsága és a hányingerünk nem akart olyan mértékben csökkenni, ahogy reméltük, így lefelé is csak vonszolódtunk. A lábfájásom, ami már napok óta időről időre előjött, erősödött. Felfelé kapaszkodva, amikor az volt a fő gondom, hogy Zsuzsa vajon meg tudja-e csinálni, vagy mégis vissza kell jutnunk valahogy sürgősen az előző szállásra, nem értem rá ezzel foglalkozni, de most, hogy már csökkent a nyomás, rájöttem, hogy elég komoly a helyzet. A jobb lábam sarkának a párnarésze alatti csont kezdett begyulladni, ami fájdalmassá tett minden lépést, főleg lefelé. De ez persze nem változtatott azon a tényen, hogy még meg kellett tenni egy csomó kilométert és szintet.

Nagyon megörültünk, amikor a távolban megláttuk Muktinathot. Annál kevésbé annak, hogy még órák múlva sem akart közeledni. 3000 méter felett a hegyek szinte teljesen kopaszok, még talajmenti növényzet is alig akad. Messzire el lehet látni, az út viszont nem légvonalba vezet, így aztán kanyar kanyart követ, és a távolság mégsem csökken. Közben lassan esteledett is. 

Már 5 óra volt (Muktinath még mindig a messze távolban), amikor egy félreérthető útjelzés alapján egy jelöletlen ösvényre tévedtünk. Egy idő után kiderült róla, hogy tulajdonképpen nem is ösvény, hanem nyaktörő, keskeny és meredek kecskecsapás, de akkor már annyira szorított az idő, hogy csak abban bízhattunk, hogy sötétedés előtt mégis csak eléri az igazi utat. Ott még el lehet botorkálni egy zseblámpa fényénél, de ez az ösvény a vége felé még világosban is elég veszélyes volt.

¾ 6-kor sikerült visszakanyarodnunk az útra, és megláttunk egy házcsoportot is. Teljesen kihaltnak látszottak, de azért megpróbáltuk a szerencsénket, és kiderült, hogy egy a három közül nyitva van. Igaz, hogy az eddigi legszerényebb szállásunk lett, de ki törődött vele. Örültünk, hogy sötétedésre fedél van a fejünk felett (egyedül, a gyorsan előretörő sötétségben, a kopár hegyek között, biztos szállásra igyekezve - Fable Álomhajszájának éjjellényei jutottak az eszembe).

Kaptunk vacsorát is. Mivel a lefelé úton engem is elkapott a hasmenés, én csak chapatit ettem sajttal és citromos teát (citromporból). Zsuzsa a megszokott kínálatból választott.

Kértünk egy második takarót, sőt, amikor a nő, aki kiszolgált bennünket, hazament (de hol volt ez a haza? Mi közel-távol nem láttunk máshol házakat), még a szomszéd szobából is elraboltuk a takarókat, hogy magunk alá terítsük. Valószínűleg a kimerültség is okozta, hogy ennyire fáztunk.

Készülődés a lefekvéshez. A bakancs lejön, de a többi marad!
Going to bed, without boots, but totally dressed


Volt még egy lakója a szállásnak, egy fiatal srác, akit csak annyi időre láttunk, amíg elmondta, hogy szerencsések vagyunk, mert ez az egyetlen szálláslehetőség itt, aztán el is tűnt a szobájában. Mivel a másnapi terve a hágó megmászása volt, és mi már tudtuk, mi vár rá, nem vettük rossz néven tőle. Lefelé ereszkedni is gyilkos volt ezen az 1800 méter szinten, milyen lehet akkor felfelé!


Örültünk, hogy mi már túl vagyunk a túrának ezen a részén. Az 5 órásra mondott felkapaszkodást mi 7 óra alatt tettük meg, az ereszkedés, ami elvileg Muktinathig 4 óra lett volna, nekünk egy jóval rövidebb szakaszra 5 óra volt. De megcsináltuk!

3 megjegyzés:

  1. No, ahogy így olvasom, fel kell vennem még egy pulóvert...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindent egybevetve, 5400 méteren nem volt olyan hideg, mint itt Magyarországon ma, amikor úgy igazából nekikezdett a szél! Igaz, most nem is voltam felöltözve annyira, mint Nepálban :-)

      Törlés