Kína Velencéje, Suzhou

Suzhouba történő utazásunk is Shanghai méreteit (és a vasúti közlekedés fejlettségét) mutatja. Suzhou kb. 100 km-re északnyugatra van Shanghaitól, az utazásunk pedig a következőképpen zajlott: 1 óra metróval a vasútállomásig (kb. 35 km, 19 megálló), majd 37 perc vonattal Suzhouig. A vonat csúcssebessége 206 km/ óra volt (van egy kijelző minden ajtó felett, azon látható ez is, több más fontos információ mellett), ami itt nem számít kiemelkedően gyorsnak, de mi azért ennek is örültünk. Főleg mert állójegyünk volt. Némiképpen véletlenségből. Ugyanis a jegyvásárlás kínai nyelven történt, és amikor a pénztáros kérdezett valamit Danitól, amit ő nem értett, akkor csak rámondta, hogy igen. Csak utána, amikor ellenőriztük, hogy megfelelő jegyeket kaptunk-e, tűnt fel, hogy az ülőhely száma helyet valami karakter áll csak. Gyorsan telefonos segítségét kértünk Sophie-tól, és kiderült a turpisság. Utólag aztán megfejtettük, hogy valószínűleg azt mondta/kérdezte, hogy ülőhely már nincs, jó lesz-e az állóhely is. Kb. 20 percenként mennek a vonatok, de így legalább nem volt kérdéses, hogy menjünk vagy várjunk.

A vasútállomáson is szigorú ellenőrzés van. Csomagok átvilágítása, fémdetektoros kapu ÉS fémkeresős letapogatás. Aztán a peronra már csak érvényes jeggyel lehet kimenni, jegyellenőrző kapukon keresztül. A vonat már ott várt ránk, minden ülés menetirányba fordítva, az előtérben ingyen forró víz vételi lehetőséggel. Itt Kínában nem csak a teaivás, de simán a forró víz kortyolgatása is nemzeti szokás. Mindenkinél ott a kulacs, kisgyereknél, öregnél, üzletembernél, biztonsági őrnél, a szállodai portás pultján, a mobil „rendőrörsök” aluljáróba kiállított asztalán. Vannak boltok, amik semmi mást nem árulnak, csak termoszokat, minden méretben, színben, fazonban – gyerekeknek birkás vagy kismalacos, up-to-date embereknek majmos (idén a majom éve van), konzervatív stílust kedvelőknek sima fémtestűt (esetleg egy csinos kis festménnyel az oldalán).

A kijelzőkön az aktuális sebesség mellett közlik a következő állomást, az ottani külső hőmérsékletet, a pontos időt, a panasziroda telefonszámát … folyamatosan megy az információ.

Suzhouban is van két metróvonal (és most építenek újabb kettőt, úgyhogy a fél város fel van túrva), úgyhogy ez megkönnyítette a közlekedést. A buszok elég rapszodikusan járnak, a megállóban egyáltalán nincs kiírva a menetrend, csak a megállók neve – persze kizárólag kínai karakterekkel. Úgyhogy Sophie nélkül mellőztük a használatát. A metró viszont egyszerű, jól követhető. Biztonsági ellenőrzés itt is van, a csomagokat gondosan átvilágítják – már aki berakja a gépbe, mert a helyiek legtöbbször nem foglalkoznak vele, hiába szól rájuk a személyzet.

A szállásunk egy szerény kis mellékutca egyik régi épületében volt. Egyszerű, de a célnak megfelelő. A mi szobánkon még ajtó is volt, amivel nem mindegyik büszkélkedhetett. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a kb. 15 szobából csak vagy három ilyen függönyöset láttam. A szobában három ágy (egyik emeletes), három zárható szekrény (lakatot, letét ellenében, a recepción adnak), egy kis asztal, és az emeletes ágyhoz éjjeliszekrény helyett egy-egy polc. Ennél több berendezés már be sem fért volna. Koedukált WC és zuhanyzóhelyiség, ez utóbbi nagyon ügyesen úgy lett kialakítva, hogy a zárható fülkék ajtaján 4-5 ruhafogas szolgált a holmik tárolására, aztán pedig egy függöny következett, ami megvédte a ruhákat a zuhanyból jövő víztől.

Szerény szállodai szobánk

Úgy tűnt, kosztot is kínálnak, mert a recepció előtti részen, egy asztal körül, éppen dumpling készült. Kínai szokás szerint az egész személyzet beszállt a főzésbe, körbeállták az asztalt, és szorgalmasan nyújtották, töltögették, formálták a kis batyukat. Máshol is láttam, hogy a büfé elé kitett asztal körül üldögéltek a családtagok, öregek, gyerekek, akiknek éppen nem volt más munkájuk, és szép akkurátusan tisztogatták a zöldséget, készítették elő a sütni-főzni valót. Lehet, hogy náluk kukoricafosztás helyett főzés készítés közben fonódtak a szerelmi szálak?

Lecuccoltunk, aztán nyakukba vettük a várost. Először az egyik tóhoz metróztunk el, ami szép időben nagyon jó látvány. A partján körös-körül modern felhőkarcolók, rendezett parkok, szállodák, luxusnyaralók. Most viszont mind ehelyett légszennyezettség volt. Amióta itt vagyunk Kínában, szürke az ég, de a maszkos emberek mennyisége nem emelkedett. Érezni sem érzek semmit. Szóval én kiegyeztem volna simán azzal is, hogy ilyen borús az időjárás, de Daninak van egy alkalmazása a telefonon, ami gondosan az orrunk alá dörgöli százalékos értéket.

A tó körüli park tele van jó pofa szobrokkal, életjelenetekkel, padon ülő ember, gót játszó lányok, iskolásgyerekek … Ha az ember kicsit jobban odafigyel ezekre a szobrokra, rengeteg információt, apró részletet lehet begyűjteni, észrevenni.

Hamis kártyások. Csak a lábamat (ne) figyelje!

Gördeszkázók

Don Quijote és Sancho Panza

Kihalt volt a környék, csak egy iskoláscsoport nyüzsgött a játszótéren. Valami külföldi iskola lehetett, mert kb. fele-fele arányban voltak a kínai és európai gyerekek, a tanárok viszont egyértelműen európaiak voltak.

A Family Mart-ban ebédeltünk. Ez egy helyi bolt-és-büfé láncolat. Hideg ebédnek, vacsorának alkalmas ennivalók, sütemények, kelttészták, rágcsák, üdítőitalok, illetve dumplin, nyársra húzott húsok és zöldségek, kész szendvicsek, mikrózható készételek, amelyeket itt helyben meg is melegítenek a kedves vásárló kérésére. A bolt nagy előnye, hogy minden ott van a polcokon, úgyhogy könnyű szemrevételezés alapján választani. Ebben a városban ugyanis túlnyomó részt csak kínai étkezdék voltak, zömében szöveges étlappal, csak itt-ott egy-egy képes felsorolással, hogy valami halvány elképzelésünk legyen arról, mit is rendelünk. És a másik gond ezekkel a kínai büfékkel, hogy a dohányzási tilalom ellenére is szinte mindegyikben füstölnek – sokszor nem is a vendégek, hanem esetleg maga a tulaj.

Currys rizs, Family Mart módra

Az ebédünket megfejeltük egy fagyival, aztán feltöltöttük az italkészletünket. Bár túlzásba nem visszük az óvatoskodást, de inni csak forralt vizet vagy palackozott italt iszunk. És még ezzel is lehet élményt gyűjteni. A metróban ugyanis, amikor átvilágították a táskákat, kiszúrták, hogy Daninál folyadék van. Megkérték, hogy vegye elő, mutassa meg, és …. IGYON BELŐLE! Bár attól, ahogy az ivást imitálta, még akár robbanóanyag is lehetett volna benne, mégis megnyugodtak, és tovább engedtek bennünket.

Suzhou a kertjeiről híres. Kert alatt itt kínai kertet értünk, ami nem az egynyári virágoktól szép, hanem a tavak, hidak, kősziklák, fák, virágzó bokrok, pagodák gondosan összeállított irányvesztőjétől. Nem is túlságosan nagy területen úgy tudják vezetni az utakat, hogy 2-3 órát is elkóborol benne az ember, mire (talán) mindent bejár. Ezek régről itt maradt kertek, a pagodák néhány egyszerű bútorral berendezve. Az információs táblák pedig a nálunk szokásos, ki építtette, mikor, újította fel, hogyan természetű tájékoztatás helyett a pagodák elnevezésének eredetét taglalta. Rendszerint egy idézettel kezdődött a szöveg, amely valami híres kínai versből származott, és arra ihlette a tulajdonost, hogy megépítse ezt a pagodát. Innentől már általában olyan fennkölt volt a szöveg, hogy még jó fordításban sem értettük volna, de ez legtöbbször nem is volt az. Az angol nyelvvel eléggé hadilábon állnak. Számos figyelmeztető és információs táblát gyűjtöttünk, amelyek jobb esetben megmosolyogtatók, rosszabb esetben teljesen értelmezhetetlenek voltak.

A csatorna mentén futó, 800 éves Pingjiang Road igazi turisztikai látványosság. A régi épületek egytől egyig apró boltok vagy éttermek, utcai kaját áruló kis vállalkozások. Úgy tűnik, legtöbbször a felső szint a lakás, az alsó az üzlethelyiség, a családtagok pedig teljes létszámban besegítenek.

Rengeteg volt a selyemáru bolt, ahol a 10 yüanos (kb. 450 Ft) selyemsáltól a 3860 yüanos qipaoig (ez a hagyományos kínai női ruha) mindent lehetett kapni. A környék másik nevezetességei a hímzett faliképek. Rövidebb-hosszabb lapos öltésekkel készülnek, olyan gondos kivitelben, hogy lehetetlen megkülönböztetni a színét és a visszáját. Sokszor nem is faliképként, hanem forgatható keretbe téve árulják.

Persze nem maradhattak el a szemnek és gyomornak egyaránt kedves látványosságok sem. Az egyik helyen ízesített joghurtból készítettek fagylaltot. A joghurtot ráöntötték egy alulról hűtött fémlapra, spatulával kevergették, kívánság szerint még tovább ízesítették mindenfélével, aztán kb. 1,5 mm vastagságban, négyzet alakban szétterítették a fémlapon, ahol rövid időn belül fagylalttá alakult. A spatulával olyan ügyesen szedte fel a fickó, hogy egyből kis hengerekbe is tekerte, ezeket tette aztán egy pohárba, és öntötte nyakon csokiöntettel.

Így készül a látványfagylalt

A cukorkakészítő látványkirakatánál is elálldogáltunk egy darabig. A különböző színű cukormasszákat egymásra téve, hengergetve, összedolgozva alakítják ki azt a tömböt, amit aztán már csak nyújtani és vékonyítani kell (kb 10 cm átmérőről mondjuk úgy 6-8 mm átmérőjűre), és amikor felvagdossák, akkor mindenféle érdekes minta látható a metszetben – mosolygó arc, Happy birthday felirat, gyümölcsök, spirál.

És ráakadtunk az itteni vásárok kedvelt látványosságára, a pirított cukor készítőre is. A látványosság persze nem a cukor, hanem amit abból készít. Az olvasztott cukrot egy márványlapra csurgatva pillanatok alatt remek figurákat készít, pl. a kínai állatövi figurákat. Aztán hurkapálcikát nyom bele, és mire a cukor megmerevedik, már kész is a kakasos (vagy bármilyen) nyalóka. Extra szolgáltatásként még a „műsor” megkezdése előtt a kisgyerekek kezébe nyomott egy-egy szimpla nyalókát, hogy nekik is jusson valami élvezet, amíg a felnőttek a "show"-t bámulják.

Így készül a kínai nyalóka

Hogy biztosan meglegyen a napi kilométer (ez itt a vicc helye!), hazafelé még elsétáltunk egy parkhoz, amit a térképről néztünk ki. Itt a legtöbb park is be van kerítve, de általában sok bejárat van a kerítésen. Ezen is volt, de ebben a késői órában már mind zárva. Viszont láttuk, hogy bent még sétáltak az emberek, úgyhogy addig mentünk, amíg végre rátaláltunk a főbejáratra. Onnantól már csak az volt kérdéses, hogy hol fogunk kijutni belőle. De a végén, persze, ez is megoldódott.

Hazaérve rájöttünk a szállásunk fő attrakciójára. Az ablak alatt egy borostyánnal befuttatott tető volt, amely egy apró lapostetős részben végződött, itt tanyázott egy macskacsalád – anya és három serdülő kölyke. Volt még egy macska, csengővel a nyakán, ő azonban csak ritkán kóborolt arra, ami azért volt jó, mert a többiek magukban is elég nagy zajt csaptak. Folyton azt hittem, hogy valaki mászkál a tetőn. De nagyon aranyosak voltak.

Kedves szomszédok

Végig a Nanjing Roadon

A Jing’an templommal kezdtük a napot. (Korábbi élményeim itt olvashatók.) Illetve előtte egy fagylalttal, mert hiába néztem ki gondosan a metró aluljáróban, hogy melyik kijáraton kell felmenni, a végén mégis egy áruházban találtuk magunkat, ahonnan aztán csak hosszabb bolyongás után sikerült kikeveredni – viszont közben rátaláltunk a fagyira.

Jing'an temlom belső udvar, Shanghai

A társas utazásnak (nem keverendő össze a társasutazással) az a varázsa, hogy az ember nem csak a saját szemével látja a világot, hanem a másik emberével is. Gyuri egészen más dolgokra csodálkozik rá, és más részleteket vesz észre, mint én. Én a régi pagodákban az összképet csodálom, ő viszont viszonylag hamar rájött, hogy bizony itt szinte minden „hamisítvány”, utánzat. A kőkerítések kőburkolattal fedett vasbeton elemek, a fafaragások valójában festett öntvények… Az összkép továbbra is szép, de az eredetiség már erősen kérdéses. A renoválásra, restaurálásra vonatkozó információt nem igen közölnek, így mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mibe látja bele a valódit.

A kolostor hátsó fala, felújítás alatt

Harangtorony és dobtorony ebben a kolostorban is van, de sajnos mindkettő szigorúan elzárva a nagyközönség elől. Csak a rácsos ajtón keresztül kukucskálhattunk be, pedig a dob igazán büszke méretű példány volt!

Gyalog sétáltunk végig a Nanjing Road-on a Bund felé. Útközben megebédeltünk a People’s Parkban. Finom zöldséges, tésztás egytál ételt vettünk egy utcai árustól. A szükség nagy úr, Gyuri ugyan asztalnál ülve nem tud pálcikával enni, de itt a parkban, egy kőre telepedve, éhesen, pillanatok alatt bepálcikázta ő is a saját adagját!

Az East Nanjing Road az itteni Váci utca. Tele van drága boltokkal, turistákkal és hamisítványokat kínálgató árusokkal. Mi viszont a párhuzamos Fuzhou Rd-ot választottuk, amelyiken a könyvesboltok és művészkellék boltok kínálják a portékájukat. Érdekes módon jellemző, hogy egy-egy utca teljes hosszában azonos témájú boltok sorakoznak, mind nagyjából ugyanazt árulva, azonos árszinten. Biztosan van ennek az üzletpolitikának is alapja, de még nem tudtam rájönni, mi is lehet az. Mindenesetre gyönyörködtünk a kaligráfiai ecsetekben, festőkészletekben, rizspapír halmokban – és persze közben az utcai életben is.

A ködös, szürke idő továbbra is kitart. A Bund, ami a folyópart sétáló része, tele volt ugyan fényképezkedő turistákkal, akik mind a túlpart jellegzetes felhőkarcolóival a háttérben akarták lekapni magukat, de magukból a felhőkarcolókból nem sok látszott. Úgy hogy mi megelégedtünk az uszályforgalom megcsodálásával, aztán gyorsan vissza is vonultunk, mert ugyancsak fújt a szél!

Látkép a Bundról - ködben és szmogban

Hazafelé még beugrottunk a sarki kisboltba valami kaját venni, és megállapítottuk, hogy a tejtermékek áránál ugyancsak vastagon fog a ceruzájuk. A közönséges lapkasajt átszámítva 5000 forint körüli kilós árban van. Látszik, hogy nem igazán helyieknek szánt termék. A kínai étrendnek nem tartozékai a tejtermékek, ezt már csak a modernizálódás hozta magával.

Múzeumnap

Daniék reggel 8 körül indulnak dolgozni, mi addig szép csendesen meghúztuk magunkat, hogy ne legyen torlódás a konyhában, fürdőben. Utána betettünk egy adag mosást, és amíg lement, egy jó reggeli mellett kitaláltuk a napi programot. Mivel esett az eső, a Műszaki és tudományos múzeumot  (Shanghai Science and Technology Museum) vettük célba, mondván, hogy majd meglátjuk, hogy változik az időjárás, mire végzünk, s az alapján döntünk a további programról.

Daniék lakása nagyon jó, egyetlen hibája (amit a megfizethető lakbér ellensúlyoz), hogy messze van a metrótól. Az egyik megállótól 20, a másiktól 25 percre, úgyhogy kikerülhetetlen a metrózás. Elvileg ugyan van busz, ami arrafelé jár, de teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor érkezik. Korábbi ittléteim idején gyakran kerékpárral tettem meg az utat, de két kölcsönbiciklit már nem sikerült szerezniük, így marad a lábbusz, ami mindjárt az alap kilométerszámot is biztosítja.

Szerencsére az eső inkább csak permetezett, így nem áztunk el nagyon, aztán a múzeumban bőven volt időnk megszáradni. Interaktív kiállítások számos témában, az űrhajózástól az állatvilágig.

A shanghai expóra készült "zöld autó"

Kár, hogy sok kipróbálható eszköz, számítógépes bemutató nem működik. Ami viszont igen, ott csak győztünk sorban állni a nagy tömegben. Rengeteg iskoláscsoportot láttunk. Minden iskolának más egyenruhája van, általában szabadidőruha stílusú nadrág és cipzáras felső, különböző színkombinációkban, úgyhogy könnyű felismerni őket. Mi a kiállításokat néztük, nekik viszont mi voltunk a szenzáció, legalább ötször kérték meg, hogy hadd fényképezkedjenek velünk, és ennél jóval többen voltak azok, akik egy szégyenlős helló erejéig tartó társalgást kockáztattak meg.

Az egyik legérdekesebb részleg a robotkiállítás volt – amőbázni is lehetett egy robottal, egy másik kirakta az összekevert Rubik-kockát, volt amelyik zongorázott, fénykép alapján portrét rajzolt, vagy egyszerűbb műveleteket végzett, például autógyártásnál alkatrészeket hegesztett (vagy legalábbis imitálta).

Robot és Rubik

A számítógép működésének elvét mindenféle látványos módszerekkel próbálták bemutatni. A kódolás-dekódolás folyamatához például egy olyan játék volt, hogy a képernyőn megjelenik néhány állat, ki kell választani egyet, és megpróbálni jellemezni. Négy jellemző tulajdonsággal feliratozott műanyag formából összeállítható egy nyíl, amelyen fekete-fehér minta látható. Ezt a nyilat be kell helyezni egy dekódolóba, és ha jó tulajdonságokat válogattunk össze, akkor a képernyőn megjelenik az általunk leírt állat képe. Egy 6-8 éves kisfiú uralta itt a terepet, apukával, anyukával, nagypapával körülvéve. A gyereknek az okozott nehézséget, hogy négy darabból összerakjon egy nyilat. A felnőtteknek viszont az, hogy elolvassák a használati utasítást. Mivel már nagyon kíváncsi voltam, hogy tényleg működik-e a dolog, a végén én kezdtem el mutogatni anyukának, hogy ott a felirat, ugyan olvassák már el. És lám! Egyből lendületbe jött a történet, és hosszas küszködés után megszületett a képernyőn az elefánt. Ezek után már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon mennyit játszik egy átlag kínai szülő a gyerekével, hogy egy három évesnek való összerakós játékot ennyire ne tudjon kirakni. (Persze tudom, ez csak véletlenszerű mintavétel volt egy 24 milliós városnyi tömegből J )

A majom éve alkalmából egy remeg majmos kiállítást is láthattunk, benne többek között azzal a videóval, amikor egy képernyőn véletlenszerűen felvillantanak 1-től 9-ig terjedő számsorból öt számjegyet egyszerre, aztán mindjárt le is takarják őket. A csimpánz meg pillanatok alatt, emelkedő sorrendben rájuk bök – és már nyúl is a jutalom kockacukor után.

Éppen a geológiai kiállítás közepén tartottunk, és az olaj kitermelő „szúnyogok” működési elvét próbáltuk megfejteni, amikor a személyzet egy tagja udvariasan felkért bennünket, hogy távozzunk. Kiderült, hogy egy egész napot eltöltöttünk a múzeumban, anélkül, hogy észrevettük volna!

(Egy korábbi bejegyzésem ugyanerről a múzeumról itt található.)

Hazafelé betértünk a metró aluljárójában lévő bazárba, de elég hamar ki is menekültünk. Ez annyira turistáknak szánt hely, hogy lépten-nyomon letámadnak, és igyekeznek becsalogatni a boltocskájukba. Egy teaboltba bekukkantottunk csészét venni, és az elárusító leányka nagyon megörült nekünk, mondta, hogy ő is járt már Magyarországon, és nagyon drága hely. Mi viszont az ő teáscsészéit tartottuk nagyon drágának, úgy hogy végül nem jött össze az üzlet, hiába kínált még teával is bennünket.

Az utcasarkon, ponyváról porcelán rizsestálkákat áruló fickónak viszont több szerencséje volt velünk. 

Jó ebéd, jó testmozgás

Reggel érzékeny búcsút vettünk a remek szállodánktól, és a csomagjainkat a portán hátrahagyva nekiindultunk, hogy rohamléptekben teljesítsük a napi programot, amivel máris késésben voltunk.

A reggelizéssel kezdtük. Egy utcai árustól vásároltunk dumplingot, azaz gőzölt gombócot, aminek csak jobb híján gombóc a neve, mivel a legkülönbözőbb alakúra hajtogatják a különféle sós vagy édes töltelékkel megrakott tésztaköröket. Félholdak, batyuk, olykor pedig valóban gombócok is. A húsok és zöldségek különböző kombinációja mindig új, váratlan és általában finom ízeket nyújt.

Dobtorony Xi'anban

A dobtoronyba menet Gyurit leszólította egy kínai leányzó, egy rövid Hello, how are you erejéig. Ilyesmi már többször is megesett velünk. Önmagában az európai mivoltunk is elég ahhoz, hogy időnként megkérjenek, hadd fényképezkedjenek velünk (az én vörös hajam különösen vonzerővel bír), vagy egyszerűen csak boldogok a gyerekek, hogy egy hello vagy good by erejéig fitogtathatják angol nyelvtudásukat. A kicsit (vagy sokkal) idősebbek meg egy mosollyal, vagy karsimítással építik a kínai-magyar baráti kapcsolatokat, ha nem tudnak angolul, de mégis szeretnének valahogy kapcsolódni.

A meglepetés az volt, amikor kiderült, hogy a lány a dobelőadás egyik művésze. Kisebb-nagyobb dobokon verték a ritmust, amihez cintányér szolgáltatta a kiegészítést. Érdekes, hogy még ezekkel az egyszerű hangszerekkel is milyen sokféle hangot, hangszínt és hangerőt lehet előállítani.

A harangtorony ékessége (Xi'an)

Az előadást követően nem sok időnk maradt körülnézni, mert rohantunk át a tér másik oldalára, a harangtoronyba, ahol szintén előadást ígértek. Az aluljáróban, ami kevés híján kör alakú, rossz irányba indultunk el, így szinte a teljes kört meg kellett tennünk. Mire a megfelelő kijárathoz értünk, éppen belebotlottunk az ismerősünkbe, aki szintén ugyanoda igyekezett, mivel – mint kiderült - ebben az előadásban is részt vett. Futtában megdicsértük, aztán már szaladt is felvenni a megfelelő kosztümöt.

Ebben az előadásban többféle hangszer volt, a harangok mellett xilofonszerű hangszer, kínai citera és két vonós hangszer adta a teljes zenekart. Érdekes volt figyelni a kínai közönséget, amely látszólag sokkal inkább a videózással és fényképezéssel, sőt fényképezkedéssel volt elfoglalva, mint a műélvezettel. Persze lehet, hogy közben a fülük itta be a muzsikát.

A torony felső emeletéről remek kilátás nyílt körbe a városra. Érdekes volt összehasonlítani a látottakat a két nappal ezelőtti fényképekkel.

Utána visszatértünk a muszlim utcába, amely még mindig kínált új látnivalókat. Észrevettük például, hogy a dió héját (de micsoda nagy diók voltak azok!) forgó dobban, homokkal fényesítik, mielőtt kiraknák a standra. És kiderült, hogy amit én cérnametélt gyártásnak véltem, az valójában a cukorkészítés egyik művelete volt.

Cukormassza nyújtása, levegőztetése

Az egyik régi házat megnyitották múzeumnak. Tulajdonképpen ház helyett inkább portát kéne mondani, mert rengetek kisebb-nagyobb épület alkotta a lakóegységet. A központi rész egy átriumos épület volt, az emeleten körbe rácsozott ablakú folyosóról lehetett lenézni a középső udvarra, ahol egy házi színpad áll. Körös-körül pedig egy-két szobás építmények, és a köztük lévő szűk átjárók alkottak zegzugos egyveleget. Még az is lehet, hogy nem is volt annyira labirintusszerű, amennyire első pillanatra látszott, de sajnos semmilyen információs anyaggal nem segítették a tájékozódásunkat. 

Házi színpad egy régi kínai házban (Xi'an)

Viszont részesei lehettünk egy hagyományos árnybábjáték előadásnak. A kikiáltó röviden elmondta a történetet, ami arról szólt, hogy a majomkirály legyőzi a gonosz fehér pókot. Innentől már minden a fantáziánkra volt bízva, mert nekünk kínai volt minden, amit mondtak, és a figurák karaktereit is csak részben sikerült európai szemmel és gondolkodással felismerni. Amikor aztán vége lett az előadásnak, akkor Sophie még egyszer elmesélte, hogy mit is láttunk valójában, és megnyugodhattam, hogy a pókot azért nem sikerült beazonosítanom, mert nem is szerepelt az előadásban, az csak egy téves információ volt az elején. Valójában egy gonosz szellem akarta különböző alakokban megkörnyékezni és megölni a legfőbb szerzetest, de a majomkirály mindig leleplezte, és végül teljesen legyőzte.

A változatosság kedvéért tésztaétteremben rendeltünk egy szerény menüt. Első körben kaptunk két fajta levest, ecetes retket, olajos zöldsalátát, rántott húsfalatokat és dumplingot. Ezt követően még vagy 5 különböző fajta tésztabatyut hoztak, ízre, színre, alakra eltérőt – és mindnek megvolt a saját története, amit a pincér csekély lelkesedéssel elhadart, aztán Sophie továbbfordította nekünk. A kedvencem a négy színnel díszített gőzbatyu, amelyben a színek a négy fő boldogságot szimbolizálják. Ezek pedig a következők (fontossági sorrendben): 1. Első helyezés az országos felvételi vizsgán. 2. Nászéjszaka 3. Eső a szárazság után 4. Régi baráttal találkozni egy idegen helyen.

Szerény ebédünk egy része

Négy fő boldogság tészta, lótuszvirág batyuval körítve

Nem tudom, a kínaiak milyen sebességgel esznek, de a miénkkel nem voltak elégedettek a pincérek. Folyton siettettek bennünket, hogy ne hagyjuk kihűlni, meg nyerjünk helyet a következő fogásnak. Az a javaslat, hogy igazodjanak hozzánk, és hozzák egy kicsit lassabban, lepergett róluk.

Amikor már egy falat sem ment le a torkunkon, viszont még ott volt egy nagy tál dumpling az asztalon, még kaptunk dió alakú diós süteményt és görögdinnyét is, hogy valamivel lenyomassuk a lakomát. Igazán már csak a pávatoll hiányzott a végéről J

Még szerencse, hogy a délutáni program biciklizés volt. Kerékpárt béreltünk, és körbekarikáztunk a 11 km-es városfalon. Először minden lőrésnél megálltunk fényképezni, de kb. a felénél rájöttünk, hogy ideje lesz belehúzni, ha időben vissza akarunk érni a szállodába. Úgyhogy a továbbiakban tényleg csak akkor álltunk meg, amikor valami nagyon érdekeset láttunk az ó- vagy az újvárosban. Sőt, olykor még akkor sem. Így azt a jelenetet sem örökítettem meg, amikor két fickó tetőt javított. Az egyik a tető szélén ülve valamit ügyködött, a derekán kötél, amit a barátja fogott, aki a tetőgerincen ült hanyagul, oldalvást, kezében mobiltelefonnal, amin nagy odaadással nyomkodta a gombokat.

Felirat a városfalon: Kerékpározz óvatosan és figyelj a sárkányok madzagjára!

Az érkezéskor tapasztalt dugót figyelembe véve, jó korán elindultunk a reptérre, amit jól is tettünk. Igaz, dugónk nem volt – úgy látszik, ez a taxis ismert egy egérutat -, viszont az autópályán sikeresen elkeveredett. Mi csak annyit láttunk, hogy a fizetőkapun kilépve azon nyomban U-kanyart vesz, és már áll is be az autópályára tartó sorba. Csak amikor már megint a pályán robogtunk, árulta el, hogy mi a baj. Legalább negyedórával, húsz perccel hosszabb lett így az út, de a végén semmit sem engedett az összegből, amit a taxióra mutatott, mondván, hogy így is gyorsabban ideért (mihez képest?!?)

Hazafelé derült volt az ég, így Gyuri végig élvezhette a kivilágított városok feletti repülést. Mi meg, jó repülős szokás szerint, aludtunk, mint a bunda.

Új volt viszont, hogy a reptérről kifelé menet az ajtóban mindenkinél ellenőrizték, hogy a csomagcédulájának megfelelő bőröndöt (táskát, dobozt, döglött elefántot) viszi-e magával. Ilyennel eddig még nem találkoztam.

Miután a taxi hazarepített bennünket, még megálltunk a sarkon beszerezni a kései vacsoránkat (a gépen megint nem volt semmi kiszolgálás, de még csak torna sem!) Van itt egy utcai árus, aki kis kocsiról nyárson sült falatkákat árul. Este 10 körül áll ki a sarokra, és hajnali 2-3 óráig marad. Mindenféle húsokat és zöldségeket árul, amelyek vékony nyársra húzva már elő vannak készítve, és ott helyben sütögeti őket, közben olajjal, fűszerekkel, szósszal ízesítgeti. Érdekes, hogy Dani többször is megjegyezte már, hogy a kínaiak nem élnek éjszakai életet, a házibulik pl. legkésőbb este 10-kor véget érnek, ha elindulnak kicsapongani, annak is korán véget vetnek. Az ilyen árusok mégis megélnek az éjszakai kuncsaftokból. Úgy tűnik, van egy másik népréteg is, feltehetőleg bizonyos munkakörökkel összefüggésben, akik viszont inkább éjjel mozognak.

Utcai árus választéka

Az agyaghadsereg

Reggel – a fiúkhoz képest – korán ébredtünk. Sophie elment futni (a hétvégi félmaratonra készül), én meg odaálltam az ablakhoz festegetni, és életképeket vadászni. Sikerült is elkapnom egy olyan jelenetet, amitől égnek állt a hajam. Egy vak férfi, kis kézikocsit húzva maga után, határozottan átment a 2x3 sávos úton, ráadásul átlósan a forgalom kellős közepén, csupán a botjával tapogatózva maga körül. Félelmetes lehetett a hallása, mert tétovázás nélkül megállt és elindult, amikor a forgalom úgy kívánta!

Xi’an fő nevezetességéhez, az agyaghadsereghez, szintén busszal jutottunk el. Út közben ismét megtapasztalhattuk a közigazgatási területek felosztásának rejtelmeit. A 40 perces buszút kb. fele lakott településen kívül, egy autópályán vezetett, aztán amikor ismét beértünk egy városba, arról kiderült, hogy még ez is Xi’an.

A jegyünket még online megrendeltük – éljen a XXI. század! -, így a sorban állást itt is sikeresen elkerültük. A kiállító csarnokokban persze bőven „kárpótoltuk” magunkat, a főbb érdeklődési pontoknál olykor erősen igénybe kellett venni a könyököt az előbbre jutásért, vagy a megszerzett helyek megtartásáért.

Három nagy feltárást végeztek, illetve ezekben folyik a munka még most is – hetente egy napot, amikor a múzeum zárva van. A köztes időben valószínűleg a restaurátor műhelyekben dolgoznak a leleteken. Egy-egy darab összeállítása több hétig is eltart. Igazi puzzlejáték, hiszen az összegyűjtött töredékekről még azt sem lehet előre tudni, hogy melyik katonához tartoznak.

Agyaghadsereg Xi'anban

Micsoda részletes kidolgozással készültek ezek a szobrok! A térdelő íjászoknak még a cipőtalpmintázata is gondosan meg van rajzolva. 

Minden figura más és más, eltérő ruházat, hajviselet, mimika. A gyalogosok látszólag tökéletes összevisszaságban álltak, a különböző stílusú viseletek teljesen keveredtek egymással, nem voltak összetartozó, egy régióból származó kis egységek, ahogy mondjuk egy régi európai csatajelenetnél látni szoktuk (a jobb szárnyon a vizigótok, a balszárnyon a frankok, középen a hunok … vagy valami ilyesmi). Pedig a különböző leírások alapján úgy tűnik, hogy a valóságnak megfelelően igyekeztek elrendezni a szobrokat. A legnagyobb sírkamrában a gyaloghadsereg várt bevetésre, a 2. és 3. régészeti gödrökben, melyek területre és lélekszámra is jóval kisebbek voltak, a harci szekerek és a lovas katonák sorakoztak, illetve a császári tárgyalóterem előtti őrség álldogált feszes vigyázban. (Már amíg a fejükre nem szakadt a boltozat.)

Külön érdekesség volt számomra, hogy az élethű, méretarányos anyagszobrok mellől előkerült legalább két, kb. 1:4 arányban kicsinyített, tökéletesen kidolgozott bronz szekérmodell is. Hogy ezeket a feltárás melyik részén találták, és milyen célt szolgáltak volna, az nem derült ki. Más „dísztárgynak” minősülő leletet nem láttam.

Persze ilyen nevezetes helyen nem csak a múzeum él a turistákból, de a szuvenír árusok is. Minket is lépten-nyomon megkörnyékeztek, hogy vegyünk agyagszobor másolatokat, egy dobozban 5 figurával. Először reflexből nemet mondtunk, aztán rájöttünk, hogy darabra lebontva nevetséges áron adják. Úgyhogy megszavaztunk magunknak egy dobozt. Még a 60 jüant is lealkudtuk 40-re, és roppan büszkék voltunk magunkra, egészen addig, amíg meg nem jelent a következő árus, és 20 (!) jüanért kínálta a dobozát, mondván, hogy egészítsük ki a gyűjteményünket, mert az ő dobozában tábornokok is vannak, a mienkben meg nem. Persze tőle már nem vettünk, és a másik kiállítócsarnokban lévő árustól sem, aki eleve 10 jüanról indult! (később, a városban, láttuk, hogy a boltokban is ez az alapár). Ennyit az ügyes alkudozási képességeinkről J

Ez az egész tartomány a tésztaételeiről híres, úgyhogy a duplingot (vízben főtt, vagy gőzön készült gombóc, esetleg utána még pirítva is) és a különböző alakú metélteket számos formában és ízesítéssel kipróbálhattuk egy-egy étkezés alkalmából. A jobb éttermekben minden fogáshoz jár egy-egy történet is az étel eredetéről, vagy fogyasztási módjáról. Na, ez nem is baj. Ugyan honnan is tudná a gyüttment európai, hogyan szokás enni a 3 méter hosszú, levesben főtt széles metéltet, ráadásul pálcikával! Ja, és az első fogások egyike a tészta szinte teljesen sótlan főzőleve volt. Meghökkentő egy élmény, az már biztos!

Nem csalás, nem ámítás, valóban 3 méteres a tészta

Az est fénypontja egy nagyszabású és látványos szabadtéri színi előadás volt. Amíg az előadás kezdetére vártunk, a parkban sétáltunk, és a különböző tornászcsoportokat néztük. 4-5 ilyen is összeszámoltunk. Kiáll egy térre néhány lelkes előtornász, bekapcsolják a zenét, aztán már kezdődik is a torna. A résztvevők szépen szabályos sorokba rendeződve felsorakoznak, és lelkesen nyújtóznak, forgolódnak. Látszólag van egy kemény mag, de bárki csatlakozhat, és sokan csatlakoznak is hosszabb-rövidebb időre.

Ennek a szabadtéri tornának igen nagy errefelé a kultusza a középkorosztályúak körében. Főleg 40-es, 50-es nők űzik, de mindig látni néhány férfit is a csapatban. Annyira lelkesek és komolyan veszik, hogy már verekedés is volt abból, hogy két közelben tornázó csapat összeveszett, mert elnyomták egymás zenéjét. A végén a rendőrségnek kellett szétválasztania őket.

Szabadtéri torna - bárki beállhat

A belépést az előadásra persze itt is sorállás előzte meg. Békésen beszélgetve araszoltunk előre, amikor egyszer csak megjelent egy egyenruhás, és a botjával hadonászva, minden különösebb magyarázat nélkül, elkezdte különválasztani a férfiakat és a nőket. Éppen csak annyi időnk volt, hogy a fiúk kezébe nyomjuk a jegyeket, aztán már el is terelték a sort. Sophie végül hallgatózással kiderítette, hogy a biztonsági ellenőrzés milyensége különböző, ezért ez a szeparálás. Amikor odaértünk, láttuk is, a férfiakat gondosan végigtapogatták a fémkeresővel, a nőket meg simán átengedték a detektoros kapun. Mégis a fiúk győztek több hosszal, mert ha turistacsoport érkezett, akkor leállították a női sort, és őket engedték be először.

Az előadás lenyűgöző volt. A helyi szerelmi történetet dolgozták fel, amely a császárról és kedvenc ágyasáról szólt, akit nagyon elkényeztetett, ezért az egyik hadúr fellázadt és követelte, hogy ölje meg – de aztán haláluk után ismét egymásra találtak. Látványos, lenyűgöző, elképesztő technikai megoldásokkal tűzdelt előadás volt. Impression címmel minden turisztikailag magára valamit is adó városban van hasonló, érdemes megnézni, rendszerint beleadnak apait-anyait.

Hatalmas vízfüggönnyel indult az egész előadás, rajta kivetített képek, mögötte árnyjátékszerűen megjelenő táncosok. Időnként az egész színpadnak szolgáló térség mögötti részen is megjelent egy óriás (értsd kínai méretekkel mérve is óriás!) kivetítő. Hogy azt hogyan mozgatták fel-le, arról sejtelmem sincs, de időnként ott volt, aztán megint eltűnt. Az előadás nagy része egy medencében játszódott, amelyből időről-időre kiemeltek olyan díszletelemeket, amelynek a fizika törvényei szerint nem is szabadott volna benne elférniük! A színpad az előadás egy pontján lemerül a víz szintje alá, és a szereplők a vízben táncoltak. A lázadás során akkora tüzek égtek, hogy a nézőtéren is éreztük a hőt (cserébe, amikor vagy 5-6 percig vízsugaras jelenet volt, nemcsak a vízpermetet „élvezhettük” (a 9. sorban), de a levegő is egyből lehűlt néhány fokot (vagy legalábbis a hőérzetem ezt sugallta). Tűzijátékokat lőttek két oldalról a vízbe, görögtűz égett a vízen, az előadás egy pontján elengedtek egy csomó galambot, amelyek nagy része aztán szépen felszállt a tetőre, néhány azonban megzavarodva keringett összevissza, a nézők óriási örömére.

Mire az előadásnak vége lett, a rendszeres buszjárat már leállt, de erre is volt megoldás. A belépődíj része volt egy „színházbusz” is, amelyiknek a végállomása pont a mi szállodánk közelében volt. Úgyhogy lefekvés előtt megszavaztunk még magunknak egy kis sétát a nyüzsgő téren. Gyuri talált egy fickót, aki ördöglakatokat árult. Leálltunk nála nézelődni, játszani, és mire végül 8 vagy 9 türelemjáték boldog tulajdonosaként odébbálltunk, már hatalmas nézősereget generáltunk az árusnak.

Xi'anban még a csapból, bocsánat a csatornából is a híres szerelmespár története folyik

Irány Xi'an!

Ébresztő 4:30-kor!

5:00-kor a taxi már a ház előtt várt ránk. Itt ez nagyon általános közlekedési eszköz. Nem túl drága, nem akar átverni (max. előre bejelent egy magasabb árat, ha helyzeti előnyben van, például nagy kiállítások közelében, esőben, amikor tényleg mindenki taxival akar menni), ráadásul a feltölthető metrókártyával lehet fizetni itt is.

Ezen az úton én élvezhettem az ablak melletti ülés élményét – a többiek pedig az alvás örömét J

Felhőfoszlányokkal szabdalt levegőn keresztül is remek látványt nyújtottak a magas hegyek, kisebb-nagyobb folyók, hatalmas víztárolók, és nagy, elterülő települések, melyek gyakran inkább csak kisebb házcsoportok, lakóövezetek laza csoportosulásának hatották. Mindenhol hatalmasak az építkezések. A levegőből is látszott, hogy (látszólag) az összefüggőbb várostól elkülönülve, a semmi közepén bújnak ki a földből felhőkarcolók alkotta lakónegyedek.

Több érdekesség is volt a repülőúton. Mindjárt az első az volt, amikor a biztonsági előírásokat ismertették. Külön kitértek ugyanis arra, hogy mi a teendő, ha az ember éppen áll, illetve az ülések közti folyosón halad, amikor a gép hirtelen rázkódni kell. Ilyen esetben a csomagtartó alatt végigfutó párkányba kell kapaszkodni. Ezt még sosem hallottam említeni, itt viszont még az ábrás ismertetőn is szerepelt, a WC-n ülőkre vonatkozó helyes magatartással együtt (ha ráz a gép, kapaszkodni kell).

Amikor már közeledtünk a célunkhoz, egyszer csak megint beálltak a stewardessek a sorok közé, és megtudtuk, hogy most pedig itt torna következik. Úgy is lett, a többség lelkesen követte az útmutatásokat, forgattuk a kezünket, megfeszítettük, elernyesztettük az ujjainkat, ütögettük az izmainkat, pipáltunk a lábfejünkkel. Mire a gép a leszálláshoz közeledett, már teljesen felfrissültünk.

És itt jött a harmadik meglepetés, ugyanis kiderült, hogy ez még nem a végállomás. Akinek nem felel meg Xi’an, az a gépen maradhat, hogy majd a következő megállónál, Urumqiban szálljon ki – ami alig 2120 km csak ide.

Dohányzásra kijelölt hely a xi'ani repülőtéren 

Xi’anban még csak félúton jár a modernizálás. Van ugyan két metróvonala, amelyek teljesen merőlegesek egymásra, de a repülőtérig még egyik sem ér el, így taxival mentünk a városba. Közben bőven volt időnk nézelődni. Már a reptér és a város között is látszott, hogy hatalmas léptékű a városfejlesztés – legalábbis lakásfronton. Egymást érték az épülőfélben lévő, 10-15 felhőkarcolóból álló lakóparkok, miközben – látszólag – minden más infrastruktúra hiányzott. Iskolának, boltnak, munkahelyet adó épületnek kinéző kezdeményezéseknek nyomás sem láttuk. Viszont kiderült, hogy az építkezések az elővárosban is folytatódnak, minden forgalmat, mindkét irányban megakasztva. Így aztán volt időnk megnézni, hogy mi mindent képes egy átlagos kínai egyetlen kismotorral vagy három kerekű motoros járgánnyal szállítani, sőt még egy buszon ülő kisfiúval és a nagypapájával is összebarátkoztunk. Miközben kölcsönösen előzgettük egymást a két sávban, lelkesen integettünk egymásnak. Amikor meg elővettük a fényképezőgépet, a nagypapa büszkén felemelte az unokáját, hogy egész alakos képet készíthessünk.

A város központja az ősi várfallal körülvett terület, természetesen egy dobtoronnyal és egy harangtoronnyal – valamint rengeteg turistával, és pontosan a szállodánk előtt egy gépfegyveres katonával. Így látszik, itt is tartanak a terrorizmustól.

Meglepően sok telepített rendőrőrssel is találkoztunk. Egy konténer, vagy kisbusz, rajta a POLICE felirat, előtte egy asztal és egy pad, ott ül két-három rendőr, jegyzetfüzettel, tollal és az elmaradhatatlan forró vizes termoszokkal, hogy őrizzen és védjen, ha szükség van rá.

A négy csillagos Bell Tower Hotelben szálltunk meg, amely olyan patinás, hogy már az 50-es években is állt, amikor a tér többi részét még csak roskatag házikók keretezték (ahogy egy olasz fotós remek fényképein láthattuk). A szálló előcsarnokában két aranyhalas medence biztosította a fengshui alapján a szerencsét és gazdagságot, aminek számos jelét láthattuk is a szobákban. Még puha, meleg fürdőköpenyünk és vendégváró ásványvizünk is volt. Csak alkalmunk nem, hogy kiélvezhessük, mert már indultunk is várost nézni.

Elsőként egy muszlimok lakta utcába mentünk, ami nem csak a lakosság hovatartozásáról, sokkal inkább a remek utcai ételárusokról nevezetes. Az egész utca végig éttermekkel, kifőzdékkel, ételes standokkal, meg persze souvenir árusokkal van tele. Gyuri meg én hullámvonalban haladtunk egyik látnivalótól a másikig, randomszerű megállásokkal, Dani és Sophie pedig csak győzte rajtunk tartani a szemét, hogy a nagy tömegben egyikünk se vesszen el.

Hogy mi mindből lehet ízletes és/vagy mutatós ételt készíteni! Ráadásul itt Kínában amúgy is szokás a házon kívüli étkezés, dél tájban mindenki az utcán van, hogy valami étkezési lehetőség után nézzen. Mindez felturbózva az idelátogató turistákkal már komoly tömeget képez.

Olajos magvakból készül az édesség - és a lelkes turista, aki besegít a munkába

Tejberizs-szerű édesség

Az utca végén aztán metróra szálltunk, hogy most aztán már igazán minél gyorsabban eljussunk a shaanxi tartományi múzeumba, ahol akár egy egész napot is el lehet tölteni, de nekünk is volt rá még vagy három óránk.

A múzeumhoz közeledve kissé meghökkenve néztük a hatalmas sort, de aztán kiderült, hogy ez egy érdekes üzletpolitika eredménye. Minden nap kiosztanak 4000 ingyenjegyet, 2500-at 14:00 óra előtt, a maradékot pedig a délután hátralévő részében. Minden látogató csak egyetlen jegyet kap, személy azonosító igazolvány ellenében, ezért aztán hosszú sorban állnak az egyetlen pénztárnál, ahol hozzál lehet jutni. Viszont aki hajlandó fizetni 20 jüant, az ezt egy másik pénztárnál sorállás nélkül megteheti.

Valóban hatalmas történeti és régészeti anyagot gyűjtöttek össze a múzeumban. A kedvenceim a makettszerű szobrok, vagy használati tárgyak, amelyek rengeteget elárulnak az adott korról és az alkotókról.

A tájékoztató szerint ez egy egybe épített disznóól és illemhely modellje

Terrakotta úszómedene

Az alagsorban, a kávézó mellett, egy foglalkoztató terem is volt, gyerekeknek. Persze bementem körülnézni. Én voltam az egyetlen érdeklődő éppen, úgyhogy igazán semmi akadálya nem volt, hogy kipróbáljam a linónyomást. Igaziból nem is a technika érdekelt, csináltam már ilyet gyerekkoromban, csak a kínai szövegű nyomat izgatott. Amiről aztán Sophie pillanatok alatt megfejtette, hogy csupán random karakterek, még csak nem is egyforma irányban sorba rakva. Alighanem egy kínai nyomdajáték elemeiből összeállított sablonról készítettem a lenyomatomat.

Amikor már erőink végén jártunk, még felcsaltam a társaságot az emeletre, ahol egy remek dokumentumfotó kiállításra bukkantunk. Egy, az ötvenes, hatvanas években itt élt olasz fotós örökítette meg a város akkori arculatát és az embereket. Érdekes volt összehasonlítgatni a nem is olyan nagyon régi múltat a jelennel, és látni a hatalmas átalakult.

Sophie beígérte nekünk Kína legnagyobb színes szökőkútjátékát is, de sajnos a műsort lekéstük, az utolsó előadás idején mi még a múzeumban szívtuk magunkba a látnivalókat. Azért magát a szökőkutat persze megnéztük. A valóban hatalmas medencesor végén impozánsan emelkedett egy sokemeletes torony. A körülötte levő parkban nyüzsögtek az emberek. Itt aztán igazán nem lehet arra panaszkodni, hogy mindenki otthon ül, a tévét bámulva, és üresek a közterek!

Egy a számtalan köztéri szobor közül

Eredetileg gyalog terveztünk hazamenni, de aztán annyit kóvályogtunk a parkban, hogy a végén buszra szálltunk. Hajmeresztő élmény volt. Este 10-kor, a még teljesen telített úton, a busz (és mindenki más is) próbál utat törni magának, folyamatosan váltogatva a sorokat, hogy mindig a legelőnyösebb(nek vélt) pozícióban legyen, és gyorsabban jusson előre, mint a forgalom többi résztvevője. Akiknek pontosan ugyanez a céljuk, és (látszólag) fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy mások is haladni szeretnének. Valójában ez csak félig-meddig igaz. Az tény, hogy mindenki furakszik, viszont mégsem láttunk (még) egyetlen koccanást sem, valahogy mindenki viszonylag gyorsan eljut a legbelső sávból is a jobbra leágazáshoz, amikor ki akar lépni a körforgalomból, és ha az ember elhatározza, hogy lefényképezi a káoszt, hiába várja az ideális pillanatot, kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is, megvan a dolgoknak a rendje. Viszont az is tény, hogy ha leállnak valamiért, akkor nem sokat foglalkoznak vele, hogy ezáltal esetleg egy egész sávot elfoglalnak, és a többieknek gondot okoznak. Pedig egy kis odafigyeléssel, és oldalra húzódó leállással sokat egyszerűsíthetnének embertársaik életén, mert a háromsávos úton remekül elfér négy sáv is egymás mellett, ahogy időről időre láthattuk is a forgalomban.

Kaland a könyvtárban

Dani, aki kijött értünk a reptérre, elsorolta a legfontosabb tudnivalókat, és beavatott bennünket az ajtózárás (és persze nyitás) rejtelmeibe, aztán már pattant is a kerékpárjára, és indult dolgozni.

Amíg én belaktam a szobámat, és újra felfedeztem a konyhát, Gyurin erőt vett a jet-lag. Persze az is lehet, hogy csak ki akarta próbálni, milyen lesz éjszaka aludni a díványon. Úgy tűnt, a főpróba remekül sikerült.

Kora délután azért útra keltünk, hogy egyetlen napunk se menjen kárba. Éppen az iskolaidő vége volt, szülők és nagyszülők szállították haza porontyaikat gyalog, biciklin vagy leginkább kismotoron. A gyerekek számára ez olyan természetes közlekedési mód, mint nálunk az autóbusz – annyira lazán is viselkedtek. Láttunk egy kislányt, aki buzgón kanalazta a dobozos fagylaltot; egy kisfiú hátrafelé ült fel a motorra, és a csomagtartódobozra könyökölve figyelte a környezetét. A legaranyosabb az a kislány volt, aki a nagypapa előtt áll a motoron, és két kézzel hadonászva, lelkesen karattyolt, látszott, hogy a nap izgalmas történéseiről számol be éppen.

A közelben van a kerületi könyvtár, oda igyekeztünk. Hat emeletes, hatalmas alapterületű épület. Igaz, itt szinte minden újonnan épített középület az. Mindenesetre kívül-belül nagyon impozáns. Még szabadtéri „függőkertek” is vannak benne az 5. emeleten.

Függőkert a könyvtárban

Az este fénypontja a csomagolás volt, mivel másnap hajnalban már indultunk is „vidékre”. 3 db tíz kilós bőröndbe, és fejenként egy, max. 5 kg-os kézipoggyászba kellett beleférni négy ember három napi holmijának. Olyan ügyesek voltunk, hogy még kétszer 10 kilót sem tett ki a holmi, amit összehordunk az útra. De Sophie azzal bíztatott bennünket, hogy nem baj, majd visszafelé kitöltjük a bőröndöket, mert jó turistához illően biztos vásárolunk mindenfélét.

Még be sem léptünk az épületbe, amikor váratlan segítségünk akadt. Ránk köszönt egy kínai leányzó, akiről hamarosan kiderült, hogy könyvtár szakos egyetemi hallgató, nemrég jött vissza ausztráliai ösztöndíjról, és még nagyon emlékszik rá, hogy milyen az, amikor az embernek nincs kihez fordulnia segítségért. Úgyhogy szárnyai alá vett bennünket, elvitt a gyerekkönyvtár részlegre, és két könyvtáros, Jessie (a kínai lány), meg én együtt próbáltuk értelmezni, hogy miről is beszélek. A fő adum a könyv címlapjának a képe volt. Akármilyen nyelven jelent meg ez a könyv, mindig az író saját illusztrációival, és ugyanazzal a címlappal adták ki, ezért abban bíztam, hogy ha valaki találkozott már vele életében, akkor a kép alapján felismeri. Sajnos, a két könyvtáros elég fiatal gyerek volt, ez a könyv meg inkább a 60-as, 70-es, 80-as években volt „gyereksláger” (bár a mai kisgyerekek érdekében remélem, hogy mostanában is kapható), így semmit nem mondott nekik a kép. Innentől aztán reménytelenné is vált a helyzet, mert az író kínai nevét kitalálni esélytelen volt. Jessie mindenesetre azzal búcsúzott tőlünk – miután kölcsönösen biztosítottuk egymás nagyrabecsülésünkről -, hogy fut még néhány kört az interneten, és ha talál valamit, szól. Megadta a telefonszámát is, ha bármi problémánk lenne, csak hívjuk fel nyugodtan.

Hazafelé a magasított járda és a csatornát védő kerítés közti talpalatnyi senki-földjén kerítésre aggatott, száradó ruha mellett két tipptop megművelt veteményes ágyásra lettünk figyelmesek, amelyekből már buzgón dugták ki a fejüket a saláták és retket (legalábbis én annak láttam). Alighanem valami építőmunkás a közeli építkezésről vagy utcaseprő kertészkedhet itt. Ez aztán a hatékony hely kihasználás!

Veteményeságyás a senki földjén

Az este fénypontja a csomagolás volt, mivel másnap hajnalban már indultunk is „vidékre”. 3 db tíz kilós bőröndbe, és fejenként egy, max. 5 kg-os kézipoggyászba kellett beleférni négy ember három napi holmijának. Olyan ügyesek voltunk, hogy még kétszer 10 kilót sem tett ki a holmi, amit összehordunk az útra. De Sophie azzal biztatott bennünket, hogy nem baj, majd visszafelé kitöltjük a bőröndöket, mert jó turistához illően biztos vásárolunk mindenfélét.

Útrakeltünk – és megérkeztünk

Irány az M0-áson Ferihegyre. A becsekkolásnál gyönyörű repülőjegyeket kaptunk! Most először találkoztam olyannal, hogy a nyomtatott jegyeken a légitársaság országára jellemző ábrázolások jelennek meg.

Dizájnos beszállókártyák a Finnair-nél

És milyen finom áfonyalevet osztogatnak a repülőgépen! A Budapest - Helsinki járaton mást nem is kaptunk, a Helsinki – Shanghai vonalon viszont annál inkább kitettek magukért. Főleg, ami az alkoholt illeti. Nem csak a normál italosztásnál kínálták a bort (és adták számolatlanul a fél decis konyakot annak, aki kérte), de menet közben is még többször körbejártak, borosüveggel a kezükben, hogy újratöltsenek azoknak, akik nagyon szomjaznak. Finn útitársunk egy óra alatt három konyakot és négy pohár bort ivott, aztán – mivel szűken voltunk – elvonult a gép végébe aludni. Sógorom is talált három üres széket egymás mellett, úgyhogy ő is áttelepedett, így én is kényelembe tudtam helyezkedni a felszabadult üléseken.

Az interkontinentális repülés olyan, mint az éjszakai állatok háza az állatkertben; mesterségesen alakítják a napszakokat és a fényviszonyokat. Miután az etetésnek vége, lekapcsolják a lámpákat az utastérben, hogy mindenki nyugovóra térjen, érkezés előtt másfél órával pedig derengő, majd erősebb fényt teremtenek, hogy szépen magunkhoz térjünk, és úgy érezzük, reggel van, kialudtuk magunkat. Ha a sivatagi rókáknál bevált, miért ne válna be az embereknél is?

Reggel megérkezni Shanghaiba újdonság volt számomra. Az orosz légitársaság gépe éjfél körül érkezik. A beléptetési pontnál hosszan kígyózik a bevándorlók sora. Metró sem jár már olyankor, a taxiállomáson 1-1,5 óra, mire sorra kerül az ember, pedig egymást érik a taxik, és szépen halad a sor. Az éjszakai városban autózunk hazafelé – viszont megérkezve egyből lehet menni aludni.

Most reggel 7-kor érkeztünk, az első gépek egyikével. Sorban állás alig, a bőröndök már így is ott keringtek a futószalagon, mire odaértünk. Taxi helyett a Maglev-vel utaztunk. Ez a helyi gyorsvasút, a reptérről a városba. Reggelente „csak” 300 km/óra sebességgel halad, napközben 400 fölé is felgyorsítják. Kb. 8 perc alatt teszi meg az utat, ami a normál metróval úgy egy óra. És persze az az élvezet is megvan benne, hogy utána elmondhatja az ember, hogy már ilyennel is utazott. A végállomáson aztán taxira váltottunk, és abból csodáltuk a reggeli zsúfolt forgalmat. Kilenc előtt csak az keljen útra, akinek muszáj. A turista inkább igyekezzen elkerülni ezt az időszakot.

301 km/óra - ezt már muszáj dokumentálni!

Meglepően tömöttek voltak a kerékpár utak is. Kiderült, hogy nem csak a reggeli csúcsforgalom miatt. Pár hete a városvezetés komoly erőfeszítéseket tesz a kerékpárosok és mopedesed megnevelésére, és a lámpás kereszteződésekben egyenruhás emberek igyekeznek betartatni a piros lámpa tiltó hatályát – több-kevesebb sikerrel. Szinte minden lámpánál láttunk vitatkozó, vagy az utasításoknak fittyet hányó biciklistákat. Hát igen, Róma sem egy nap alatt épült fel!

Hogy kezdődik egy utazás?

Egy utazás nem ott kezdődik, amikor az ember beszáll a repülőgépbe.

Sokkal korábban, talán amikor először merül fel az ötlet. Nálunk ez most decemberben történt, karácsony és újév között egy családi találkozó végén, az ajtóban búcsúzkodva. Akkor hívta meg ugyanis a fiam a sógoromat, hogy ha kedve van, látogassa meg őket egyszer Shanghaiban. Lehet, hogy én csak a „díszkíséret” vagyok ezen a z úton? J

És az információk tárháza. Így aztán elnyertem a jogot, hogy az összes szükséges előkészületet én végezzem el. Február elején lefoglaltam a repülőjegyeket – több év után idén a Finnair fejhosszal nyert az eddig mindig legolcsóbb Aeroflottal szemben -, márciusban elintéztem a vízumokat. Valahogy az az érzésem, hogy nem egyértelmű a kínai követség ide vonatkozó weboldal. Idén ismét kétszer kellett sorba állnom, mire sikerült minden mellékletet benyújtani. A repülőjegy foglalásokat már elsőre is vittem, de hiába írtam be az utazás céljának a turizmust, mégis kértek meghívó levelet. Úgyhogy gyors e-mail váltás után másodszor is visszatértem a követségre immár egy magyar és angol nyelvű meghívólevéllel is növelve a beadandó papírok számát. Az ügyintézés viszont példásan gyors. A március 15-i szabadnap ellenére is négy naptári napon belül elkészültek a vízumok.

A következő pont a valutaváltás, ami ilyen egzotikus pénznem esetében szintén nem túl egyszerű. A nagyját beszereztük a Kínából éppen visszatért unokaöcsémtől, viszont a maradék előteremtésére egy egész hetet kellett várnom, miután megrendeltem egy pénzváltó irodában. Éppen indulás előtt egy nappal telefonáltak, hogy megvan, mehetek érte.

Mivel Magyarországon is pénzből él az ember, és a szabadúszó fordító akkor dolgozik, amikor munkája van, az utolsó napjaimat gyakorlatilag csak fordítással töltöttem. Ugyanis az utolsó pillanatban esett be egy nagyobb munka, amit nem szerettem volna elpasszolni, viszont magammal vinni se akartam Kínába. Így aztán a csomagolásra nem sok időt fordítottam. Igaz, az utóbbi utazásaimnál egyébként sem. Ez is mennyit változott az idők folyamán! Régen, amikor még ritkább élvezet volt egy-egy hosszabb út, már hetekkel előtte tételesen listába szedtem, mit akarok majd elvinni, összekészítettem mindent, legalább két nappal korábban megkezdtem a csomagolást, nehogy az utolsó pillanatra maradjon.

Mostanában, ha eszembe jut valami jártamban-keltemben, azt csak összehajigálom egy kupacba, aztán indulás előtt pár órával még hozzácsapok egy alap ruhatárat, és már mehet is a bőröndbe.

Mióta egy alkalommal eltűnt a bőröndömből az ajándéknak szánt kolbász és Toffifee (két igen fontos „hazai”), azóta fóliázva adom fel a bőröndömet. Idén ebben is újítottam. Fogtam egy tekercs folpackot, és magam tekertem be vele a bőröndöt. Nem is kellett egy egész tekercs hozzá, megúsztam 150 Ft-ból (3000 helyett), és még a környezetet is kevésbé károsítom. Sajnos teljesen lemondani a fóliáról nem mertem, mert ismét „kincsekkel” volt tele a koffer.

A háziorvosom, akihez beugrottam, aggódva kérdezte: „Tényleg nem tudom lebeszélni arról, hogy Kínába utazzon?” Amikor megnyugtattam, hogy nem, a lelkemre kötötte, hogy akkor legalább igyak meg minden nap egy pohár pálinkát. Nagyon csodálkozott, amikor elmondtam, hogy már négyszer jártam kint, és még egyszer sem lett semmi bajom. Bár lehet, hogy ha minden nap innék pálinkát, akkor lenne :-D