Kína 2017 – Mi történt a Yu Gardennel?

2011-ben Danival meglátogattuk az Yuyuant, a hagyományos kínai kertek egy nagyon szép példáját. Most ismét visszatértem ide körülnézni.

Furcsa érzésem van ezen az idei utazásomon. Szinte minden korábbról ismert helyen úgy tűnik, hogy kevesebb a mozgás, kisebb a tömeg, visszafogottabb minden. Nem tudom, hogy esetleg ez a nyári, szubtrópusi időjárás az, ami visszaveti a turizmust, és ezzel együtt a turisták kiszolgálására épülő szolgáltatóipart is, vagy tényleg valami visszaesés zajlik… vagy egyszerűen csak tévesen emlékszem a korábbi dolgokra. Bár vannak tagadhatatlan tények.

A Yuyuan például egy nagy bazár egyik sarkában helyezkedik el. Minden alkalommal ellátogattam ide, és mindig zsúfolásig tele volt az egész bazár, és az azt körülvevő utcák is – bel- és külföldi turistákkal, és kis boltocskákkal egyaránt. Most a bazár mellett futó utcákban egy csomó üzlethelyiség zárva és elhagyatottan állt, sőt még a bazáron belül is láttam több olyan boltot, amin látszott, hogy egy ideje már nem használják. Még a város leghíresebb dumpling étterme előtt is csak egy egészen kicsi sor kígyózott, pedig itt általában legalább félórás várakozással kell számolni.

Yu Market, Shanghai

A Yuyuan sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Illetve igen is, meg nem is. Amit láttam belőle, az még mindig nagyon tetszett. Szeretem ezeknek a kerteknek a hangulatát, a sziklaalakzatokat a sok vízfelületet, a mindenhol megjelenő faragványokat és sárkányszobrokat. De a hiányérzet itt is megvolt bennem. Számos részre, amelyre a korábbi látogatásból emlékeztem, nem sikerült rábukkannom. Viszont nagyon sok „Belépni tilos” táblával találkoztam mindenféle ösvényeken, lépcsőkön, olyan helyeken, amelyek látszólag a látogatók számára voltak kialakítva. Lehet, hogy általános renoválás van éppen, és ezért zártak le bizonyos helyeket? A látogatók azért így is elégedettek voltak, és a többi parkhoz hasonlóan itt is számos kínai élvezte elmélyült meditációban a hely hangulatát. A turisták inkább a fényképezőgépüket kattintgatták J

Yuyuan, Shanghai - A kert őre

Yuyuan, Shanghai

A térképen egyszerűnek tűnt átsétálni a People’s Square-re, de, mint tudjuk, csak elméletben nincs különbség az elmélet és gyakorlat között, gyakorlatban viszont annál inkább. Az én egyszerű sétám is hamarosan bonyolult tévelygésbe torkollott. Egy idő után már bármilyen parkkal megelégedtem volna, ahol van egy pad, amire leülhetek, de megint a való világba keveredtem, ahol szűkebbek az utcák, a járdán „randalíroznak” a motorosok és a biciklisek is, és a boltok szintén a járdára kipakolva mutogatják vevő csalogató termékeiket. Úgyhogy nem hogy padnak, de még a gyalogosoknak se nagyon van itt hely.

Úgy tűnik, hogy jó üzletpolitika az, ha egy-egy termékcsoport értékesítői egy szűk területre csoportosulnak. Bár számomra elég furcsa, hogy tud megélni 20-25 kisállatkereskedő vagy csőszerelvény forgalmazó egymás mellett, de tény, hogy a világ átellenes pontjain találkoztam ezzel a módszerrel, úgyhogy kell lenni benne valaminek. New Yorkban, Manhattanban, a méteráru kereskedők, a tradicionális viseleteket árusító boltok, a cipészek foglaltak le egy-egy utcát (hirtelenjében most ezekre emlékszem), itt Shanghaiban meg jól meghatározott utcái vannak a például a papíráru és kalligráfiai kellékek forgalmazóinak, a vésnököknek, a bútorboltoknak…

Útban a People’s Square felé pedig, egy kevésbé szem előtt lévő utcában, állateledel boltok töltöttek meg szinte minden helyiséget. Laikus szemmel nézve pontosan ugyanaz volt a kínálata mindegyiknek, de valami különbség biztosan kell, hogy legyen közöttük, különben mindenki az első boltban megvenné, amit akar.

Egész nap lógott az eső lába. Aztán amikor hirtelen megeredt a trópusi zápor, a többiekkel együtt én is fedél alá szaladtam. Mint kiderült egy plázába kerültem, aminek az alsó szintje egy metróállomásra vezetett. Igaz, ezt a vonalat még sosem használtam, de ha már metróban ül (vagy inkább áll) az ember, akkor csak türelem és átszállások kérdése, hogy hazajusson.

Kína 2017 – Jing’an szoborpark

2011-ben, amikor először jártam Shanghaiban, a listámon szerepelt a Természettudományi Múzeum is. Internetes források azonban eléggé lehúzták – öreg, kopott, szegény, elavult -, így mindig hátrább került a látnivalók sorában.

Most viszont, egész mást keresve a térképen, egy teljesen új helyen ötlött a szemembe a felirat, így rákerestem, és kiderült, hogy időközben létrehoztak egy új Természettudományi Múzeumot.

A  múzeum honlapját olvasva rájöttem, hogy egy kissé hibásak voltak a korábbi információim. Az első ilyen jellegű múzeumot még 1868-ban alapította egy francia katolikus pap. Ez az intézmény képezte aztán, a brit Királyi Ázsia Társaság 1874 alapított múzeumával egyesülve, az 1956-ban megnyitott Shanghai Természettudományi Múzeumot, mely viszont 2001-ben összeolvadt a Science and Technology Museum-mal, amit én is meglátogattam 2011-ben, tehát igenis, már jártam a shanghai természettudományi kiállításon. 2015-ben viszont ismét önálló intézményként nyitotta meg kapuit.

Remek program egy párás, 35 fokos nap kellemes eltöltésére. (Kínában minden közintézményben működik – mégpedig általában a szükségesnél erősebb fokozaton – a légkondicionáló.)

Sajnos, ember tervez, bürokrácia végez. Shanghaiban, ahol még a bankok is nyitva vannak egész vasárnap, és a boltokban este 9-kor még vidáman lehet vásárolni, sikerült rábukkannom egy múzeumra, amelyik a szokásos hétfői zárva tartással üzemel. Ezt persze csak feltételeztem, abból, hogy nem tudtam eljutni a lezárt kordonoktól a pénztárig. Ugyanakkor, szintén a lezárt kordonok miatt, a nyitvatartásról tájékoztató táblát sem tudtam elolvasni, mert azt, igen bölcsen, kizárólag a bejárati ajtón helyezték el.

Viszont ezt az építményt is szépen kialakított park vette körül, mint kiderült, a Jing’an Sculpture Park, amely a területén elhelyezett szobrokról, nagyobb részt állatábrázolásokról, kapta a nevét. Volt egy pár igazán ötletes alkotás is, kínai és nemzetközi szobrászok keze munkája.

Jing'an Sculpture Park, Shanghai

Jing'an Sculpture Park, Shanghai

Jing'an Sculpture Park, Shanghai

A múzeum a Shanghai Váci utcájának számító Nanjing Roadtól északra, a folyó közelében fekszik. Mivel a belvárost már elég jól bejártam, gondoltam, inkább a folyóparton megyek vissza a központba. Ez ugyan nem jött össze, viszont megint olyan helyre keveredtem, ami nem számít a turistaövezet részének. Lerobbant, zsúfoltan egymás mellé ragasztott shikumenházak, málló falakkal, a sikátorok bejáratainál kis sámlin kuporgó férfi vagy nő kínálja a portékáját, ami műanyag papucstól a zsákos rizsig bármi lehet. A kis közökben agyonhasznált biciklik és középkategóriás autók egyaránt megtalálhatók. Az emeleti ablakokból hosszú rudak meredeznek, rajtuk örökké száradó ruhák. Az utca túloldalán viszont már nyoma sincs a régi épületeknek, az építési területen hatalmas, modern felhőkarcolókat húznak fel. Minden alkalommal újra és újra megérint a múlt és jövő ilyen szembetűnő kettőssége!

Shikumenek

Múlt és jövő, a változó Shanghai

Miután végül csak bekeveredtem a sétálóutcába, leróttam tiszteletemet a vásárlók istenei előtt is – leginkább csak nézelődés formájában. Dani és Sophie mindig rémtörténetekkel traktálnak, hogy milyen drága egy gyerek felnevelése itt, Shanghaiban. Nem csak egy jó oktatási intézmény – és itt már az óvodára is gondolunk, ahol a gyerekek nem a belső-kínai egyszerű emberek szokásait tanulják el, hanem az általunk kultúráltnak mondott viselkedést -, de a ruházat és a csecsemőápolási cikkek is. Valószínúleg az egyke politikával függ össze. Attól az egytől aztán semmit se sajnáljanak a szülők. És ha már így is, úgy is megveszik a legújabb rugdalódzót, a márkás sportcipőt, vagy a high-tech babakocsit, hát miért ne árulják még az értékénél is sokkal magasabb áron?

 Benéztem egy áruházba, ahol 7 emeleten csak baba- és gyermekruhákat és felszerelést árultak. Láttam angol lord stílusú kardigánt, 2 éves gyerek számára, 499 RNB-ért, flitteres szandált 459-ért, csak olcsó és tartós darabokat nem láttam. Valahogy nincs itt fokozatos átmenet – vagy legalábbis én még nem találkoztam vele. Mint minden más árucikkre, a gyerekruhára is igaz, hogy vannak a gyenge minőségű, piacon kapható, olcsó tömegáruk, és a márkás, méregdrága cuccok. A kettő közötti, középkategóriás termékek forrására még nem sikerült rálelnem. 

Azért érdekelne a dolog, hogy mennyi időbe telne beszivárogtatni az anyukák és nagymamák fejébe a babaruha-börze gondolatát?

Kína 2017 – Laza hétvége

Abban reménykedtem, hogy hétvégére elutazunk valahova, ahova egyedül, a kínai nyelv alapos ismerete nélkül, nem igen akaródzik elmenni. Daniék ilyen „nagyszabású” tervekben ugyan nem gondolkoztak, de azért felmerült egy autóbérlés, és egész napos út valamelyik közeli városba, aztán ez módosult Chongming szigetre, ahova busszal is lehet jutni, ha az ember kiismeri magát a sok kínai jel között, végül Sophie rájött, hogy túl sok feladata halmozódott fel a hétvégére, és leginkább sehova sem szeretne menni.

Igy aztán a hatalmas szálfából lett egy icipici fogpiszkáló. Illetve több is, mert azért nem élmény mindig akad.

Szombaton délelőtt elbicikliztünk a virágpiacra, mert lejár a virágküldő szolgálatnál az előfizetés, és Sophie személyesen keresett valami szépet a vázába. Helyes, tömött fejű, sárga gombócokat talált. Lehet, hogy Pesten is el kéne mennem a nagybani virágpiacra egy kicsit nézelődni? Vagy csak errefelé "teremnek" ilyen furcsa virágok?!? A levele alapján valami krizantémfélének vélem...

Az igényeket tükrözve számos standon csillámporos szegélyű, élénk, virító színű „photoshopolt” virágcsokrokat is kínáltak. Valódi virágok voltak, de annyira természetellenesnek tűnt a színűk, hogy nehezen tudom elhinni, hogy simán csak termesztés eredményei voltak. És, persze, voltak különlegességek is - legalábbis európai szemmel nézve

.

Lótuszvirág terméséből összeállított csokor

Mire jó a pipaszurkáló?

 Hazafelé beugrottunk a kisállat-kereskedésbe, és eljátszottunk a töménytelen macskával, aki ott lábatlankodott. Szó szerint, mert a legtöbb nem volt ketrecben, hanem szabadon mászkált a boltban, mindenre felugorva és felmászva. Pláne, amikor a játékuk is előkerült - egy botról lelógatott tollacska. Na, ha azt húzogattuk az orruk előtt, attól teljesen belendültek, egyből kijött belőlük a vadászösztön. Résen kellett lenni, ha nem akartuk, hogy elkapják és szétcincálják! Némelyik akkorákat ugrott felfelé, hogy nem is hittem volna.

A zsákmány bűvöletében

 Sophie kapott karácsonyra egy cicát Danitól, pontosabban egy cica-utalványt. Úgyhogy időnként eljönnek ide macskát választani, aztán hosszas töprengés után megállapítják, hogy még várnak egy kicsit a saját macskával. Közben meg remekül eljátszanak az itteniekkel. Ideális helyzet.

Jó pont az állatkereskedőnek, hogy utcáról is összeszed elesett kölyköket. Most például egy egy hónapos kismacskája volt, külön ketrecben, ápolva és etetve, amelyik ingyen elvihető lenne. Addig, amíg ez megtörténik, bőszen pofozta és rágicsálta Dani benyújtott ujját.

Délután bementem a városba, mert olvastam a Shikumen Street Fair-ről a West Nanjing Road metróállomás közelében, és reméltem, hogy valami érdekes helyi kézműves rendezvényre bukkanok. Kiderült, hogy fiatal dizájnerek vására, az egyik mellékutcában (99 Taixing Lu), egy belső udvarban kialakítva. Régi (és kevésbé régi) porcelánok cserepeiből készült medálok, extravagáns szandálok, modern kerámia, dizájnos sálak, táskák… Nem is a portéka volt érdekes, amit kínáltak, mert az a világon mindenhol hasonló, hanem inkább az, hogy az árusoknak kb. a negyede külföldi volt. Két olasz lány ezüstékszereket kínált, egy kínai - nyugati páros házi készítésű kozmetikumokat, egy afrikai fiatalember kávé és csokoládé kombóból italtól kezdve illatszerig mindent. Mindig olvasom, hogy vannak ilyen a nomádok, akik állandó lakhely nélkül élik az életüket, és életvitel szerűen vándorolnak egyik országból a másikba; most ez is egy kicsit kézzel foghatóbbá vált.

Shikumen Street Fair, Shanghai

Vasárnap meg Danival szerveztünk egy lötyögős napot (15000 lépést mentünk, ilyen egy lötyögős nap :-)  ). Meg olyan is, hogy a tegnapi tervezésnek megfelelően, rögtön ébredés után, azaz fél 11 körül indultunk el. Nem is csodálom, hogy hétvégén ilyen sokáig alszanak. Elég strapásnak tűnnek a hétköznapjaik. Hetente 2-3 alkalommal reggel 7-től 8-ig kondizni járnak, aztán irány a munkahely, ahonnan jó esetben 7 óra körül hazakeverednek. Dani kerékpárral jár, mert csak a Century Parkot kell megkerülnie, de Sophie-nak egy út kb. egy órájába telik, metróval, két átszállásal. Este jóga, Sophie még lefut néhány kört a park körül (5 km-es, futóknak kialakított, éjjelre kivilágított pálya), Dani elintéz egy-két meetinget amerikai vagy angol kollégákkal, közben valamikor még egy könnyű vacsora is belefér, és már mehetnek is aludni. Hétvégén aztán pótolják az elmaradásokat, mind alvás, mind tennivalók tekintetében J

A milliomos negyedbe mentünk, ahol mindenkinek van autója és/vagy személyi sofőrje, és eszükbe sem jut leereszkedni a plebsz közé. Ide még metró sem jár, nehogy a tömegek megzavarják a helyiek nyugalmát J Mi is kerékpárral mentünk - aztán meg gyalog sétáltunk haza.

Ilyen egy "szerény" reggeli az Element fresh-ben. És a fagylalt sajttorta meg a fagylalt még nem is érkezett meg.

Először brunch-öltünk egy vízparti kis étteremben, amelyik már ebben a korai órában is forgalmas volt, és egy kis asztalkán behűtött pezsgő várta a nagyérdemű közönséget.

Aztán csak kóboroltunk, és nézelődtünk. A házak itt is lakóparkokba vannak rendezve, de jórész inkább villalakás kialakításúak, bár vannak toronyházak is, csak persze más a lakások mérete, mint a szerényebb helyeken. A lakóparkok olyan jól be vannak ültetve, hogy csak hébe-hóba lehet egy-egy lopott pillantást vetni az épületekre, a környéken parkoló autók viszont mindent elmesélnek az itteniekről. Meg az általános iskola kampusza is, amelyik akkora, és olyan jól felszerelt, mint a középkategóriás egyetemek Amerikában.

Kína 2017 – Guilin Park és Qibao Old Street

Tegnap nagy hangszóró próbálgatást, meg szervezési zajokat hallottam a közelből, aztán Dani felvilágosított, hogy a mellettünk lévő elkerített rész egy óvoda. Arra meg már magamtól is rájöttem, hogy akkor évnyitóra készülnek. Úgyhogy ma, amikor meghallottam, hogy felcsendül a zene, egyből összekaptam magam, és leszaladtam, hogy megnézzem.

Azt nem tudom, hogy a kicsik között mennyi volt a japán gyerek, mert még mindig nem tudom megkülönböztetni őket a kínaiaktól, de az biztos, hogy nyugati gyereket egyet sem láttam. Lehet, hogy mégsem ennyire nemzetközi ez a lakópark?

Viszont 6 európai kinézetű személy is nyüzsgött a gyerekek körül, 3 ővónéni és 3 óvóbácsi. Öten fiatalok voltak, és lazán el tudtam fogadni, hogy önkénteskednek világszerte, és most éppen erre vitte őket az útjuk. A hatodik viszont egy ötvenes férfi volt, akiről már kevésbé gondoltam volna ugyanezt. El is határoztam, hogy ha találkozom vele az óvodán kívül, leszólítom, és megpróbálom kifaggatni egy kicsit.

Maga a megnyitó nagyon hasonlított a nálunk megszokotthoz. Talán annyi különbséggel, hogy nálunk nincs hivatalos zászlófelvonás, amikor buzgó gyereklábak verik a díszlépést – katonásan, ceremoniálisan, de teljesen összevissza J

Viszont itt is szavaltak a gyerekek hosszabb-rövidebb verseket, miközben az anyukák és az óvónénik némán tátogva szuggerálták őket, és súgtak ha belesültek. A versek itt is arról szóltak, hogy de jó nekem, hogy óvodás lehetek, és papa-mama milyen büszke rám (a papa-mama részt tökéletesen értettem, a többi már csak feltételezés a szituáció alapján J). A vers hosszát persze az is befolyásolta, hogy hányszor akadt el közben a kis szereplő, esetleg mi volt a legnagyobb sebesség, amellyel egy szuszra el tudta hadarni, hogy aztán megkönnyebbült mosollyal visszaugrándozzon a helyére.

Évnyitó az óvodában

 A kulturális rész után a 6 külföldi előtornázott a gyerekeknek, akik több-kevesebb sikerrel, de osztatlan lelkesedéssel próbálták követni a mozdulatokat. Ezzel vége is lett az ünnepségnek. A gyerekek elvonultak az óvoda különböző részeibe csoportfényképezésre, a kerítés mellett kukucskáló anyukák meg lélekben elengedték egyetlen szemük-fénye kezét, és hazaindultak.

Guilin Park, Shanghai

Estefelé Sophie-val volt randevúm, így a délután egy részét egy útba eső parkban töltöttem. Parkot találni igazán nem nehéz errefelé, és mindegyik kellemes tartózkodási hely. A Guilin park a 12-es metró vonalán található. Az 1930-as években egy gazdag (egyes források szerint gengszter) kínaié volt, 1958 óta pedig állami tulajdonban van, és közparkként üzemel. A hagyományos kínai kertek minden jellemzőjét tartalmazza, kacskaringós ösvények, mesterséges dombok tetején kis pihenő pavilonok, csatornák felett átívelő, vagy cikk-cakkban áthaladó kőhidak, rejtett pagodák, mesterséges sziklaalakzatok, nagy szabad terek és kőpadok az elmélyüléshez. Simán elsétálgattam benne több mint egy órát, pedig nem tartozik a nagyobb parkok közé.

Viszont ez is tele van macskával. Eddig nem tűnt fel, de most úgy látom, hogy Sanghaiban rengeteg van belőlük mindenfelé. A lakóparkunkban is ott bujkálnak a bokrok alján, sőt vannak „sajátjaink” is. A mellettünk lévő ház földszinti erkélyen lakik három kismacska, akiket mindig megcsodálunk, ha arra járunk. Időnként kilógnak a teraszról, és felfedező utat tesznek – vagy csak egyszerűen élvezik a szabadság nyújtotta gyönyöröket.

A parkok pedig szinte elképzelhetetlenek nélkülük. Lelkes önkéntesek etetik őket, és, úgy tűnik, ez teljesen legális, és elfogadott dolog. Jön a nénike, a táskája tele macskatáppal, végigmegy a kerten, és a bokrok alján elhelyezett tálkákat feltölti élelemmel. A macskák közben ott dorombolnak a lába körül. Élvezik egymás társaságát, és azután mindenki megy a maga dolgára.

Én is, mert ideje volt indulni a találkára. A metrón álldogálva, érdeklődve vettem észre, hogy a mellettem lévő műanyag kapaszkodón egy angol nyelvű Walt Whitman vers díszeleg. Miután elolvastam, megnéztem a saját kapaszkodómat is, és – véletlenek már pedig nincsenek J - Petőfi egyik verséből állt rajta egy részlet, magyarul! Erre már vettem magamnak a fáradtságot, és, a többi utazó érdeklődő vagy értetlen tekintetétől kísérve, elsétáltam egy darabon a kocsi hosszában, hogy megnézzem, még mi érdekeset találok. Több magyar vers ugyan nem került a szemem elő, viszont találtam egy németet is a sok angol költő között. Két oldalt, az ülések feletti kapaszkodókon pedig kínai versrészletek díszelegtek. Így is meg lehet próbálni becsempészni a kultúrát az emberek fejébe J

Egy shanghai metrókocsiban - hol máshol? :-)

Kb. 8 körül értünk a Qibao Old Street-re, amely a tájékoztatók szerint az egyetlen épen megőrzött régi városrész Shanghai könnyen elérhető körzetén belül. Hogy egyetlen, azt ugyan megkérdőjelezem, mert számos régi utcával lehet még találkozni, de ezt kiemelték, és karbantartják – sőt a mellé épülő új részt is a régies stílushoz igazították – lévén turista attrakció. (A többieket meg egyszerűen csak sorsára hagyják, amíg lebontása nem kerülnek.)

Egy kis csatorna partján terül el. A másik oldalon, közvetlenül a víz mellett szintén van egy utcasor, ugyanebből az időből, de az már nem része a látványosságnak. Egyszerűen csak szegény, kopott és nagyon lehangoló. Az egyik „lakás”, ahova menet közben bepillantottunk, egyetlen szobából állt, amelyben két emeletes ágy, és egy asztal, azon néhány konyhai edény, jelentette a berendezést. Az emberek valószínűleg csak aludni járnak ide, az életük az utcán zajlik, mint a régi „szép” időkben.

Na, de minek járkál az ember ezen az oldalon, ha a másikat is csodálhatja, nem igaz? (Kivéve, ha tenyérjóslásra vágyik, mert az utca első háza pont egy tenyérjósé volt. A második meg egy tetováló szalon felirattal büszkélkedett. Amúgy pont olyan volt kívül-belül, mint a többi lerobbant lakás.)

QiBao Old Street  by night, Shanghai

A turistás oldalon viszont egymást érték az éttermek, kifőzdék, piros lampionfüzérek, bazársoron árult hagyományos kínai édességek és ajándéktárgyak – vásári bóvlikkal tarkítva. Ez újdonság volt számomra. Eddig, az ilyen régi városrészekben, más városokban járva, nem találkoztam még vigyorgó Minyonokkal és Disney-hercegnős hajpántokkal. A városon belüli mindent-a-kedves-vevőért bazárokban igen, de az ilyen helyeken megmaradtak a pecsétnyomók, kínai festmény másolatok, selyem táskák, legyezők és hasonlók mellett. Változik a világ!

A szentélyekben felfüggesztett kívánság táblácskák is modernizálódnak

És igen, itt, a  bazársoron is mindenhol lehetett fizetni alipay-jel! Az árusok csak előkapták a QR-kód leolvasójukat, rátartották a vevő telefonjára, és már kész is volt. Egyszerűbb dolog, mint tömött pénztárcával járkálni.

Kína 2017 - Shanghai Museum

A People’s Square-en található Shanghai múzeum számos gazdag állandó kiállítással rendelkezik, ráadásul ingyenes a belépés, így aztán természetesen idén sem hagytam ki. Mindig elfáradok, mielőtt bármit is alaposabban végignézhetnék, de semmi gond, mert bármikor visszatérhetek.

Sophie mondta, hogy időben menjek, mert éppen most van a British múzeum 100 kincse kiállítás, és rengeteg az érdeklődő. Ezért aztán nagyon megörültem, hogy csak egy kurta sorba kellett beállnom. Még pedig azért, mert a British múzeum kiállítására érkezőket egy másik bejáraton, elkülönítve engedik be. Utólag megnéztem magamnak ezt is, azt hiszem, nem túlzok, ha legalább 200 méteresnek becsültem. Én inkább elutazom majd egyszer Londonba ezért a látnivalóért J

A mi sorunkban csak a szokásos, fémdetektoros ellenőrzés volt, valamint a dohányosoktól elvették az öngyújtókat. De ez már évek óta így van. (A Bundon és általában a főbb látványosságok helyszínén őrjáratozó fegyveresek viszont újak.)

És mit láttam, rögtön, amint beléptem a múzeumba? „Sissy and Hungary”, állt öles betűkkel egy plakáton. Az alcím „A magyar arisztokrácia csodálatos élete a 17.-19. században” volt. Persze bementem, és megnéztem, ha nem is annyira alaposan, mint a kínaiak. A legnagyobb hatással Sissy egyik ruhadereka (textil öve) volt rám. Létezik a kifejezés, hogy „olyan karcsú, hogy két kézzel átérem a derekát”. Hát az öv mérete alapján Sissy derekát tényleg át tudta volna fogni egy férfi a két kezével. Még a fűzők világában is felfoghatatlan ez a méret. Hacsak nem ő találta ki a lengőbordák kioperálását J

Kiállítás a Shanghai múzeumban

Főleg festmények, divatrajzok, néhány ékszer, az egyik részben fegyverek alkották a kiállítás nagyját. A többi teremtől eltérően itt tilos volt fényképezni, de ez rajtam kívül senkit nem zavart, még a teremőröket sem.

Aztán persze megnéztem a festményeket is, amelyekért eredetileg jöttem ide. Kedvelem a keleti stílusú képeket, és itt aztán láthatok eleget belőlük, és szebbnél szebbeket.

A 2-es metró megállója a People’s Square és a People’s Park között helyezkedik el, így ha nem készülök fel időben a kijáratból (a legtöbb metró állomásnak minimum 4, de gyakran 8 vagy még több kijárata is van, egész nagy területen elszórva), akkor bárhol a felszínre kerülhetek. És mivel mindkettő parkszerű, így általában elsőre nem is tudom, merre induljak. De nem baj, mert most például a People’s Park Lótusz-taván éppen virágoztak az óriásira nőtt tavirózsák, így a többiekkel együtt én is lelkesen fényképeztem őket.

Lótusz tó a People's Parkban

Kellemes volt a hangulat. Hétköznap és munkaidő ellenére tele volt a park (mindig tele van) sétálgató, meditáló, kártyázó kínaiakkal. A legkülönbözőbb korosztályok képviselik magukat, de meglepően sok a munkaképes korú, erős, egészséges férfi. Nem tudom, hogy ezek mind éjszakai műszakban dolgoznak-e, vagy ekkora a munkanélküliség Kínában … vagy valami egészen más a magyarázat rá.

A kedvenc utcámon, a Fuzhou Road-on sétáltam el a következő metró megállóig. Ezen az úton két hatalmas könyvesbolt is van, a köztes boltok jó része meg kalligráfiához szükséges ecseteket, papírokat, tintatömböket árul. Van, amelyik csak erre szakosodott, van amelyikben a kínai és a nyugati festészet kellékei is megférnek egymással, és most, iskolakezdés lévén, számos kis papírboltban a gyerekeknek szóló dolgok, rajzfilm-figurás ceruzák, tollak, füzetek, vonalzók, iskolai festékkészletek kelletik magukat, pont úgy, ahogy a budapesti boltokban is. A kisgyerekeket mindenhol a színes, tarkabarka dolgokkal lehetett elvarázsolni. Én meg legeltettem a szememet a csodás ecsettartókon, tintakészítő dörzsedényeken meg a nagy ív rizspapírokon, és próbáltam elképzelni, hogy mit tennék, ha egyszer beszabadulnék egy ilyen kincses barlangba!

Volt egy nagyobb írószer bolt is, itt mindenféle márkás – de nagyobb részt ugyanolyan csilivili – cuccokat lehetett kapni, jóval nagyobb választékban. A bolt hátsó részében pedig egy barkácssarok volt berendezve, a közepén egy asztallal, amibe konnektorokat is szereltek. Én azt saccoltam, hogy a ragasztópisztolyoknak, de a tizenéves „vásárlók” egész másképpen gondolkodtak. Minden széken ült valaki, aki töltötte a telefonját, és közben vadul nyomogatta a billentyűket.

Ide is elért már a könyves kávézók, vagy a kávés könyvesboltok divatja. A nagy boltok egy-egy sarka el volt kerítve cukrászdának, odébb pedig egy éttermet találtam, amelyik a bejárat mellett kerített le egy részt, ahol egy régimódi könyvesbolt-féle volt berendezve. Pult az utca felé, hátul „tulipános” láda, a tulaj értéktárgyai számára, a fal mellett egyszerű polcon, agyonolvasott könyvek – úgy tudom, annak idején a könyvtár jobban dívott, mint a könyvesbolt.

Könyvesbolt a múltból

A mi lakótelepünkön a biztonságot beléptető kártyákkal oldják meg. Nem csak az épületbe lépéshez kell kártya, de a lift indításához is. Sőt, annyira figyel a rendszer, hogy csak annak az emeletnek a gombját tudod megnyomni, amelyiken a te lakásod van. Amihez viszont, kulcs helyett, már egy másik kártya tartozik. Így aztán még nem érkezett el a kártya nélküli világ.

Mert egyébként nagyon haladnak arrafelé. Itt már nem dívik a bankkártya, a legtöbb ember egy telefonos applikációval, az alipay-jel fizet. Persze ehhez megfelelő kínai bankok ügyfelének kell lenni, úgyhogy én, mivel a chipes bankkártyámat itt a legtöbb kártyaleolvasó nem ismeri fel, maradok a készpénzes vásárlásoknál. De ügyes megoldásnak találom ezt az app-os fizetést, és külön elismerést érdemel, hogy nem csak a nagyobb cégek alkalmazzák, hanem egészen kis boltok, árudák is.

Kína 2017 - Ha Kínában vagy, élj úgy, mint a kínaiak

Digitális félnomádként gyakran előfordul, hogy éppen utazás közben talál meg egy-egy fordítói munka. Ilyenkor nincs mese, a munka élvez elsőbbséget. Ülök a szobában, szorgosan járnak az ujjaim a billentyűzeten, de azért a külvilágról, a környezetemből így is érkeznek a jelek, néhány érdekes dolgot meg tudok figyelni akkor is, ha csak a teraszra megyek ki egy kicsit, kiszellőztetni a fejemet.

Itt Shanghaiban a házak lakóparkokba csoportosulnak. Vannak szerényebb kivitelűek, szűk sikátorokkal, ablakból kilógó ruhaszárító rudakkal, alkalmanként közös udvari csappal, de vannak olyan lakóparkok is, ahol milliókat érő villák rejtőznek nagy területen, egymástól elszórva, dús zöld növényzet között megbújva. És persze vannak a kettő között is bőven, az elmúlt évtizedekben épült 20-25 emeletes blokkokból álló lakóparkok, különböző minőségi és árkategóriában.

Minden lakópark körül van kerítve, és a kapuban őr áll (vagy ül a bódéjában). Az elegánsabb lakóparkok általában arról (is) ismerszenek meg, hogy a bejáratot védő sorompó le van eresztve, és ha be akarsz menni, és az őr nem ismer, udvariasan eltanácsol, ha semmi dolgod ott, csak nézelődnél.

A mi lakóparkunk az úriasabbak közé tartozik, sok itt a külföldi, főleg a japánok. A lakóparkon belül saját edzőterem, teniszpálya, sőt még óvoda is van. Most is idehallatszik a reggeli torna energikus zenéje J

Természetesen játszótér is tartozik hozzá, ez, valamilyen vízfelülettel, mesterséges tavacskával, vagy csatornával, minden kicsit is jobb lakópark szerves része. Reggel fél 7-kor, amikor kimegyek a teraszra, beszedni a száradó ruhát, néhány nagyszülő már ott sétál az egy-két-három éves unokákkal. Az egyik sétaúton pedig egy japán apuka rúgja a bőrt 6-8 éves fiaival. Minden reggel ilyen tájt látom őket, a papa munkába menet előtt még gyorsan játszik egy kicsit a gyerekeivel, és tanítja nekik az általa ismert fogásokat.

Visszagondolva azokra az évekre, amikor még én neveltem kisgyereket, nagyon más itt az időbeosztás. Már korán reggel, az utcán sétálva, találkozik az ember babakocsival, vagy apróságokkal sétáló nagyszülőkkel, másrészt viszont este 9-10 körül még vígan ricsajoznak a gyerekek az utcán és a tereken. Természetesen szigorúan szülői felügyelet mellett. Itt nem divat a gyerekek önállóságának támogatása, ahogy látom.

Azt gondoltam, ez a korai kelés és késői fekvés a mediterrán övezetben élők életformájához hasonló okokból alakult ki, de Sophie, a kínai menyem, szerint azért van, mert a szülőknek, akik egész nap dolgoznak, és gyakran még 1-1,5 órát utaznak is a munkahelyig, csak ilyenkor van idejük együtt lenni a gyerekekkel. Kora reggel, munkába indulás előtt, jönnek a nagyszülők, hogy átvegyék a napi felügyeletet, késő este meg a szülők élvezik a kicsit társaságát. Ha „időben” lefeküdnének, ahogy nálunk szokás, mikor találkoznának egymással?

A szorgalmas, és munkaidőn túl is tartó munkát támogatja az étkezések megoldása is. Ahogy tapasztalom, errefelé nem igen főznek otthon az emberek. Rengeteg az étterem, a gyorsétterem, büfé, kifőzde, de a legtöbb élelmiszerboltban is lehet kapni salátákat vagy készételeket, amit már csak fel kell melegíteni (vagy ezt is megteszik helyettünk az üzletben). Napközben, sőt gyakran reggel is már, ilyen helyeken étkezik a legtöbb ember, hazafelé tartva pedig megveszi a vacsorára valót. A tömött metrón szinte mindenki ételdobozokkal teli zacskót visz.

Nekem is át kellett állítanom az agyamat erre a gondolatmenetre, mert pont az előzőekből kifolyólag a hűtő itthon szinte teljesen üres. Ráadásul a bevásárlás sem olyan egyszerű. A közelben csak egy Family Mart van, ahol leginkább édességeket, italokat, készételeket és tejet, joghurtot lehet kapni. Az olyan boltok, ahol alapélelmiszerek is kaphatók, jóval ritkábbak. Minek is, ha olyan ritkán van szükség rájuk. Arról nem is beszélve, hogy az interneten minden megrendelhető. Nem csak a rizs vagy a zabpehely, de még a dobozos fagylalt is. (Sőt, még a WC-papír is rendelésre érkezik. Éppen most vettem át egy 16 darabos csomagot! Meg kell kérdeznem, mennyi a kiszállítási költség, hogy megéri egyes tételeket rendelni.)

Mindenesetre, amikor a városban járok, igyekszem előre kitalálni, hogy mit is vacsorázzak, mert ha Daniék már a munkahelyen lerendezik a dolgot, akkor bizony hoppon maradnék J

Külön említést érdemel a kínaiak viszonya az esernyőhöz. Ha felvillan előttem egy kínai festmény, természetes része a napernyőt tartó úrihölgy. A fehér bőr mindig is fontos szépség szempontnak számított errefelé. Manapság csinos, apró méretű napernyők már nincsenek, helyette hatalmas esernyőkkel védik magukat a naptól a hagyomány tisztelők. Érdekes látvány a csupa tüll, csupa csipke, aranyszandálos leányka, aki nagy kockás esernyőt tart bőszen a feje fölé.

Együtt élni ezzel a rengeteg esernyővel már kevésbé egyszerű. Az embernek folyton résen kell lennie, hogy elkerülje, hogy valamelyik kiszúrja a szemét. Az állatkertben, az egyik anyuka még a zárt szafari buszon is felnyitott egy hatalmas ernyőt, hogy az ablaknál ülő kicsinyét megvédje a fénytől. Mi, két üléssel mögöttük, csak meghökkentünk, de az előttünk ülő anyuka, a mellette ülő gyereket védve, akinek pont szemmagasságába estek az ernyő hátraálló bordái, határozottan véleményt nyilvánított, míg végül a másik csak becsukta az ernyőt.

Érdekes, hogy sokan még borult időben sem tudnak szabadulni a lebarnulástól való félelmüktől. Vastagon felhős az ég, ráadásul a szél is fúj ezerrel, de azért nyitott ernyővel küszködve próbálnak beszélgetni a nénikék a ház előtt.

Két nap alatt befejeztem a fordítást, és elindultam egy kis sétára, hogy megmozgassam az izmaimat. A családunkban számos, szép eredményeket hozó tájfutó van, én azonban sosem tartoztam a jól tájékozódó emberek közé. Ha egy mód van rá, eltévedek, vagy legalábbis rossz irányba indulok. De eddig még mindig mindenhonnan hazataláltam, és így, szerintem, nem is olyan vészes a dolog. Pont az eltévedések segítenek hozzá, hogy olyan helyekre is eljussak, ahova eszem ágában sem volt menni.

Most például kinéztem magamnak egy szupermarketet a következő metrómegállónál. Gyalog mentem, semmi probléma, egyenesen előre, aztán balra, aztán az első nagyobb kereszteződésnél jobbra, és már ott is van, jobb kéz felől.

Természetesen az utolsó kanyarnál nem a megfelelő kereszteződést választottam – a Google Maps-en minden olyan egyértelmű, az életben viszont az egészen kicsinek jelölt utcák is jóval szélesebbek, mint egy budapesti mellékutca. De így legalább bekeveredtem egy helyi bevásárló utcába, ahol egymást érték az apró, egy helyiséges kis boltocskák, kifőzdék, szolgáltatók. Én az embereket nézegettem, ők meg engem. Nem barátságtalanul, de egyfajta értetlenséggel – látszott, hogy nem igazán a turista övezetben járok.

Azért persze a végén a boltot is megtaláltam. A szupermarketekben az a legizgalmasabb, hogy itt lehet zöldséget is venni. Ezen kívül csak az eldugott piacokon van erre mód. Az utcai árusok, vagy a specializált kis boltocskák kizárólag gyümölcsöt árusítanak. Itt ez a kettő nagyon határozottan elkülönül egymástól.

Ahol viszont van zöldség, ott csak állok és bámulok. A választék miatt is, de főleg azért, mert halvány gőzöm sincs, hogy mit látok, és eszik-e, vagy isszák. Mivel Sophie nemigen főz, nem is hiszem, hogy egyhamar kiderül, melyik mire szolgál. Ha étteremben esszük is valamelyiket, a feldolgozott alakjuk annyira más, hogy ember legyen a talpán, aki párosítani tudja az eredetivel. Lassan kezdek beletörődni, hogy tartósan itt kéne élnem, és saját konyhában kísérleteznem ahhoz, hogy kicsit több ismeretre tegyek szert. Hát, az sem mostanában lesz.

Kína 2017 – Shanghai Wild Animal Park

Tegnap este konstatáltuk a szomorú hírt, hogy elromlott a légkondicionáló. Én ugyan egész eddigi életemet leéltem nélküle, de ha éppen van, akkor azért mégis könnyű hozzászokni – bár nem tudtam még egyértelműen megbarátkozni vele. Ha nem működik, egyből leizzad az ember ebben a párás melegben, főleg a zárt szobában, de ha működik, akkor hamar fázni kezdek, pedig 28 fokra van állítva. Szóval, mindig az a nem jó, ami éppen van.

Ebben a helyzetben például a tudat, hogy ha akarnánk, sem tudnánk hűteni. Persze, a szerelő is csak kínaiul beszél (szegény Magyarországon élő külföldiek, akiknek szintén hasonló problémái vannak!), ezért munkába menet Sophie szervezte le, hogy idejöjjön.

Manapság már szinte mindent elektronikus kütyükkel javítanak. A szerelő is hozta a magáét, és izgatottam keresgélte benne a hibakódot, amit a légkondi kezelőegysége kiírt. Rengeteg kódra volt magyarázat a kis kézi egységében, de ez hiányzott. Murphy törvénye.

Úgyhogy elment gondolkodni, meg tájékozódni, mi meg vártunk szorgalmasan tovább. Végül aztán csak kiderült, hogy alkatrészcserére van szükség. 1000 yuan, persze nincs is nála, holnap majd visszajön.

Mindez telefonos segítséggel derült ki. Dani felhívta Sophie-t, aki tárgyalt a szerelővel, aztán elmondta angolul is, hogy mi történt. Ilyen egyszerűen mennek a dolgok – ha van, aki tolmácsoljon J

Dél lett, mire elindultunk az állatkertbe. Shanghai igazi állatkertjét, amelyik a város NY-i felében, a Hongqiao repülőtér közelében van, évekkel ezelőtt már láttam, de most kiderült, hogy van még egy vadaspark is, itt Pudongban. Mivel ez mindkettőnket érdekel Danival, így ez lett a mai program.

Természetesen ez is a világ végén van, ahogy az illik is egy Shanghai méretű város esetében. Viszont egy idő után már itt is föld felett futott a metró, így legalább nézelődhettünk. A 16-os vonal egészen új, amikor pár éve, bérelt autóval, a mesterségeses megépített Dishui Lake-nél, és a körülötte elterülő frissen felhúzott, de szinte teljesen kihalt városrészben jártunk, hogy megnézzük a Tengerészeti Múzeumot, még nyoma sem volt.

Így, a metróból, jól látszik, hogy ez is egy csatolt terület. A nagyváros folyamatosan terjeszkedik, és bekebelezi a környező kis településeket, a kettő közti lakatlan területekre meg villámgyorsan hatalmas lakótelepeket húz fel. Egy csomó 15-20 emeletes házsor a nagy semmi közepén, kívülről nézve semmi más nincs is itt – bár bolt és iskola talán csak van bennük valahol elrejtve. A munkába járáshoz viszont már közlekedési eszközre is szükség van, úgyhogy építsünk gyorsan egy új metróvonalat!

Shanghai - külvárosból befelé nézve

Gyalog sétáltunk a metrótól a vadasparkig, 2 kilométer, illetve egy kicsit több, mert gyalogosokra nem számítva, nem is táblázták ki nekünk, hogy melyik kereszteződésben kell befordulnunk. Így először végigmentünk az egész kerítés mellett, aztán visszafelé még egyszer, míg végül a keresztutcában rábukkantunk a bejáratra. Addigra már kutya meleg volt, és sehol egy árnyék, úgyhogy nagyon reménykedtünk, hogy legalább a parkban lesznek fák. És tényleg voltak J

Jó kis délutánt töltöttünk el az állatkertben. Bár erős kettősség jellemezte, a végső konklúziónk mégis az volt, hogy remek hely, megéri a kalandtúrát, amíg eljut ide az ember. (Kínaiul olvasó személyek a metrótól busszal is jöhetnek (arab számok nem voltak kiírva) – bár visszafelé, amikor már ismertük az utat, a 2 km is sokkal rövidebbnek tűnt.)

Ami nem igazán tetszett, és nagyon meg is lepett, az az épületek, ketrecek kialakítása volt. Érzéseim szerint nem lehet ez túl régi állatkert, de a mai modern megoldásoknak nyomát sem láttam. A kiépítése leginkább az első állatkertekre emlékeztetett. Igénytelenül megépített műsziklák, giccses díszítés, mindenhol művirágok és műfolyondárok – és az épületek belső részében lévő ketrecek kopárak, sivárak.

Viszont a kültéri ketrecek, ahol az állatok és természet jobban összeértek, rengeteg látnivalóval szolgáltak. Tényleg vadaspark volt, szóval az állatkertben szokásos állatok egy része, kígyók, halak, madarak nem igen képviseltették magukat – bár volt egy remek flamingó tó -, de amelyik állatot bemutatták, ott nem mértek szűk marokkal. Legalább 8-10 példány mindenből volt, legyen szó zsiráfról, vagy tigrisről. És rengeteg volt a fiatal állat is!

Az egyetlen kivétel a panda volt. Összesen hármat láttunk, mindegyik külön ketrecben. Szegények elég koszosan és gondozatlanul néztek ki (legalábbis laikus szemmel), és mindegyik hátat fordítva nekünk aludt egy távoli sarokban, a kopár ketrecben. Elég lehangoló látvány volt.

Na, ez az, amit élőben nem láttunk

Viszont bőven pótoltak érte a tigrisek! Először a 4-5 hónapos kölyköket vettük észre, voltak vagy heten, és vadul birkóztak, olyan street fight „mindent szabad” módra. Lökdösték, harapdálták, püfölték egymást a látogatók (és saját maguk) nagy örömére.

Mellettük voltak a már majdnem teljesen kifejlődött serdülők. Ők már kicsit komolyabban viselkedtek, de azért itt is remek birkózások, pofozkodások zajlottak a vízesés alatti, kellemesebb helyekért. Némelyik meg csak ült a vízben, nyakig elmerülve, és ejtőzött… Amíg oda nem jött egy másik, hogy bosszantsa egy kicsit J Milyen érdekes, hogy amíg a macskák annyira vízellenesek, ezek a nagyra nőtt rokonok meg ilyen lelkesen pancsolnak!

Ja, és etetni is lehetett őket. Hasonlóan, mint a medvéket a veresegyházi medveparkban. Csak itt nem mézbe mártott fakanalat, hanem botra tűzött húsdarabokat lehetett benyújtogatni nekik, amit nagy kegyesen hajlandók voltak elfogadni.

A tigrisélményt két egy hónapos apróság látványa koronázta meg. Érdekes módon egyedül, mama nélkül, voltak a ketrecben, ahogy a két hónapos oroszlánkölykök is. A két kistigris elesetten motoszkált a saját ketrecében, és igyekezett közel húzódni az ajtóhoz amelyik a hátul mögötti húskonyhára nyílott. Úgy tűnt babusgatásra, dédelgetésre lenne mg szükségük. Furcsa, hogy ennyi idősen anya nélkül voltak itt.

Az öt kis oroszlánkölyök viszont már remekül elvolt magában. A melegtől elpilledve békésen aludtak, kivéve egyet, aki gondoskodott a többiek „szórakoztatásáról”, mivel egyfolytában piszkálta őket. Játékos verekedést akart provokálni, de ebben a melegben a többiek még akkor sem mozdultak, amikor már tövig rágta a fülüket.  Úgyhogy végül ő is lefeküdt aludni. Kerek 2 percre, mert aztán nem bírt magával, és kezdte elölről a testvérei zaklatását J

És amilyen szerencsénk volt, még a tigris látványetetést is kifogtuk. Ez már a felnőtt egyedek bemutatója volt. Nem csak úgy egyszerűen bedobták nekik a kaját, hanem dolgozniuk kellett érte. Először az egyik pózna tetejére lógattak fel egy darab húst, oda kellett felmászni, hogy elkapják. A pózna szakaszonként vastag kötéllel volt körbetekerve. Felfelé villámgyorsan haladt a tigris, úgyhogy nem is láttam, hogy mászott, viszont lefelé, érdekes módon, nagyon megfontoltan lépegetett, tekercselésről tekercselésre. Mint amikor az ember óvatosan lemászik egy létrán.

A következő attrakció az volt, hogy cölöpökön egyensúlyozva kellett volna elkapni a húst, de az első tigris, aki elindult, nem bizonyult elég kitartónak. Amikor egy kis ideig ott lóbálták a húst az orra előtt, de mindig el is rántották előle, megunta a dicsőséget, és leugrott. Szerencsére egy másik tudta, mi a becsület, és helyt állt helyette.

A tigrissziget és az állatokat a látogatóktól elválasztó üvegfal között egy medence volt, amiben élvezettel hűsöltek. A műsor utolsó számaként efölé a medence fölé lógatták a húst, úgyhogy a partról egyenesen az emberek felé ugorva kapta el a tigris. Remek látvány volt, ahogy megfeszültek az izmai, aztán tátott szájjal és beélesített körömmel egyenesen a nézők felé lendült. Persze félúton, a húst levadászva, „kecsesen” belecsobbant a vízbe J

Azt hittük, ennél nagyobb élményben már nem lehet részünk, de kiderült, hogy van a parknak egy olyan része is, amelyik csak busszal látogatható. Szafariztunk! Először zsiráfok, zebrák, szarvasok és egyéb, egymással békésen megférő patások között vittek minket, aztán láttunk medvéket, tigriseket, oroszlánokat, leopárdokat, farkasokat is. Minden részleg jó sok állat volt, és egyáltalán nem voltak szégyenlősek. Na, jó, a busz ablakát nem tapogatták, de ott sétáltak körülöttünk, ügyet se nagyon vetettek a buszra. Méla undorral húzódtak kicsit odébb, ha már majdnem a sarkukra lépett. A busz közönsége lelkesen Ó-ó-ó-zott, meg Á-á-á-zott, és persze izgatottan kattintgatta a fényképezőgépeket is. Mindenki roppantul meg volt elégedve a látottakkal. Mi is J

Hazafelé a metrón aztán boldogan rogytunk le az ülésekre. Ez, végre, egy olyan metró, ahol nem a fal mentén hosszában kialakított, hanem a buszokhoz hasonlóan, előrenéző ülések voltak, így sokkal kényelmesebben lehetett kinézegetni. Persze ez csak a mi szempontunk. Sophie, aki csúcsforgalom idején utazott ezen a vonalon, sokkal fontosabbnak tartotta az állóhelyek lecsökkent voltát. Hiába, a nézőpontok, különbözőek.

Mivel Daninak nem volt kedve átszállni, így az utolsó két megállót inkább kerékpárral tettük meg. Errefelé nem csak dokkoló állomásokból lehet biciklit bérelni, hanem van egy olyan módszer is, amelyikkel bárhol elejtheted a bérelt biciklit, ahol már nincs szükséged rá, és egy app segítségével tudsz rákeresni, hogy hol van felesleges gép a közeledben. Mármint, ha van ilyen app-od. Ami csak kínaiul működik, ezért Daninak nincs, de semmi gond, mert a metró megállók környékén amúgy is mindig vannak leállított biciklik, keresni sem kell.

Kicsit már elszoktam a shanghai forgalomtól, de így, felvezetéssel, azért egész jól boldogultam. Visszajöttek a régebbi beidegződések is, gyalogosokkal, mopedekkel, jobb-balra kanyarodó, váratlanul megjelenő autókkal szemben. Azért ez számomra még mindig izgalmas kihívás J

Kína 2017 – Wusong Ancient Forte és Wetland Park

A Shanghai térképet böngészve már többször is elém került egy „Ancient Forte”, azaz ősi erődítmény felirattal jelzett hely. De mivel eléggé a világ (vagy legalábbis a metróvonal) végére esik, eddig még valahogy nem került sor rá. Ideje volt, hogy ezen változtassak.

Összekaptuk magunkat Danival, és nekivágtunk az útnak. A legnagyobb elszántságot általában a metrózás leküzdése jelenti. 30-40-50 percet (vagy még többet) állni (szerencsés esetben ülni) egy föld alatt közlekedő járművön igazán nem nevezhető szórakoztatónak, még akkor sem, ha az ember közben remek antropológiai megfigyeléseket tud végezni.

De most szerencsénk volt, mert a 3-as metró, amivel mentünk, már a föld felett futott – ebből is látszik, hogy egy külváros felé közeledünk.

Annak idején, még boldogult egyetemista korunkban, mesélte Székely, a természeti földrajz előadónk, aki a vulkánok lelkes kutatója volt, hogy Magyarországon a miocén, pliocén korú vulkánokat még fiatalnak tartjuk. Ezzel szemben az olaszok a már éppen csak nem működő pár száz, pár ezer éves vulkánjaikra, mint ősrégire utalnak. Minden csak szemlélet kérdése.

Üvegpagoda az elesettek emlékére

Hát így jártam én is ezzel az erőddel. Az angol „ancient” szó bennem régi, nagyon régi idők képzetét teremtette. Ha vártam valamit, az leginkább a kínai nagyfalhoz hasonló jellegű építmény volt. Helyette viszont egy rendezett parkban, egy modern épületben az 1937-45 között zajlott kínai-japán háború emlékhelyén létesített múzeumba kerültünk. Ősi erődnek nyoma sem volt, helyette bőségesen tálalt kínai szövegek kíséretében fényképeket, térképeket, dokumentumokat láthattunk, itt-ott szépen összehajtogatott katonai zubbonyok és kitüntetések társaságában – gondolom, ezek ismert személyiségek személyes holmijai lehettek. Időnként rövid angol nyelvű ismertetők is voltak, amelyek a hadjárat és a csaták menetét ecsetelték, és a kínai nép hősiességét éltették, akár győztek, akár vesztettek éppen az adott fronton.

Ami igazán érdekes volt számomra, az egy újabb mozaikdarabka helyre kerülése. Kína története még mindig olyan távol van tőlem, főleg, ami az időbeli elhelyezkedéseket illetni, hogy teljesen új volt számomra, hogy ez az egész japán-kínai háború végül is a 2. világháborúval egy időben zajlott, és 1945-ben, a japánok egyéb frontokon való kivérzése (és természetesen a kínaiak hősiessége) miatt, ért véget.

A tájékoztató táblákon több helyen is olvashattuk, hogy a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt puszipajtásokként, vagy stílusosabban igazi bajtársakként, vállvetve harcoltak a japán agresszorok ellen (más történelmi források ezt nem egészen így említik). A lényeg mindenesetre az, hogy sokan meghaltak a harcokban, és Kína továbbra is a kínaiaké maradt.

Katonatemető

A park a tengerparthoz egész közel van, így azt sem hagytuk ki. Persze, mivel, kis túlzással, Shanghai egész hosszában kikötők húzódnak, nem is számítottunk szép, homokos beach-re. Helyette láttunk nagy tankereket, meg mindenféle kisebb kereskedelmi hajót. A víz szürke volt, hullámtörőkkel megerősített parttal, ami ugyan korláttal el volt zárva, de ez nem akadályozta meg az embereket abban, hogy lemásszanak a tengerig egy kis horgászásra. Amíg néztük őket, semmit nem fogtak, de mint tudjuk, nem is feltétlenül ez a horgászás lényege, sokkal inkább az elmélyült meditáció J

A hat sávos országút mentén átsétáltunk egy másik parkba is. Rajtunk kívül nem igen volt gyalogos a járdán. Erősen sütött a nap, de amúgy is, ebből a szempontból Kína és Amerika nagyon hasonló, az emberek csak akkor járnak gyalog, ha minden kötél szakad. Szóval zavartalanul róhattuk az utat. Ez itt már a külváros. Itt nincs egész napos nyüzsgés, mint a belvárosban.

A Wetland Park egy kis eredeti tengerparti növényzetet és állatvilágot próbál megőrizni. Nem tudom, mekkora sikerrel, mert ahhoz elég kicsinek tűnik, hogy valóban megfelelő terület legyen nagyobb állatok, akár vízimadarak élőhelyének is, de kicsi rákok nagy számban megélnek itt. Amíg horogra nem akadnak! Ugyanis kiderült, mi a horgászok célpontja (legalábbis itt). Rákot fognak. A dolog nagyon egyszerűen működik. A zsinór végére felköt az ember valami csalit, ami éppúgy lehet romlott hús, mint babapiskóta, ahogy láttam, és belógatja a mocsaras parton a kövek közé. Amikor aztán a rák ráharap, egy szákkal alányúlnak, és begyűjtik.

Már akinek van szákja. Mert az egyik mólón álldogálva éppen láttam, ahogy egy fiú boldogan lengeti a botja végén a rákot, amely azonban nem várta meg, hogy elérjenek a gyűjtődobozig, hanem egyszerűen elengedte a zsákmányt, és igyekezett menteni az irháját. Én is, mert pont felém szaladt J A fiú meg rohant, hogy elkapja a zsákmányát! Azt ugyan nem tudom, mit csinálnak vele, mert ezek egészen kicsit, amelyik engem „megtámadt” annak a teste max. 4 cm átmérőjű volt. Levesben talán kijön az íze – mert rágni való nem sok lehet rajta.

Viszont remek szórakozás az egész családnak. A park hosszában egy kiépített, részben a víz, részben az iszapos, mocsaras rész fölött húzódó fapallós ösvény halad végig. Na, ez tele volt emberekkel – igazi piknik hangulat. Pokrócok, kaja, napszemüveg – és persze az elengedhetetlen horgászfelszerelés. Kisgyerekek és nagyszülők épp úgy részt vettek benne, mint tényleges eredményt váró felnőttek. Engem valahogy a balatoni nyarakra emlékeztetett, amikor a part menti kövek között halásztunk a küszökre, hogy aztán büszkén vigyük haza őket „vacsorára”.

Science and Technology Museum

Belebotlottunk egy Science and Technology Museum-ba is, és ha már belebotlottunk, természetesen be is mentünk. Egy kis tengeri akváriumban cápák úszkáltak, meg egy olyan hal, amilyet még életemben nem láttam.

Ki ismeri?

Megtaláltuk az egyik kedvencünket is. Virtuális patakban úszkáló virtuális aranyhalak. Ahogy az ember „belép” a vízbe, a halak eliramodnak előle. Remek szórakozás – nem sokban különbözik attól, amikor a gyerekek a parkban a galambokat hajkurásszák. A gyermeki énünk nekünk is sokszor a felszínre tör J

A vizes helyek élővilágának bemutatásánál meghallgathattuk különböző folyók hangjait a Jangcetől kezdve, a Nigeren át az Amazonasig. Ha a víz hangjának különbségeit nem is igazán éreztem, a part menti állatvilág határozottan eltérő hangzást adott az egyes helyeknek.

Megnéztük egy víztisztító állomás makettjét, és bemutatták, hogyan változott, töltődött Shanghai tengerpartja az évszázadok folyamán.

Sőt, akaratlanul, még a relativitás elméletébe, illetve gyakorlati megtapasztalásába is beavattak bennünket. Az emeletre ugyanis egy üvegbúra alatt futó mozgólépcső vezetett fel, amelyből először egy szabad levegős teraszra, onnan pedig egy légkondicionált terembe léptünk. A mozgólépcsőn mintha egy száraz szaunába kerültünk volna, érzés alapján legalább 50 fok volt bent. Amikor kiléptünk a teraszra, üdítő hűs levegő csapott meg bennünket. Nem sokkal később, amikor aztán a légkondicionált épületből léptünk ismét ugyanarra a teraszra, szinte mellbe vágott a hőség – hát kell ennél jobb prezentáció? 

Este megérkezett Sophie Harbinból, ahol egy újabb érmet szerzett maraton futással. Már egész nagy gyűjteménye van fél- és teljes maratonokból!