A Tiltott Város

A hostelsben kezdtük a napot reggelivel és játékkal. Olyan étlapjuk van, hogy csorog tőle az ember nyála. Dani egy hamburgert választott sült krumplival (legalább duplája volt egy normál méretűnek, de megkockáztatom, hogy akár a háromszorosa is), én meg amerikai reggelit kértem: rántotta, bacon, egy kolbászka, krokett, három szelet piritós. Két parti neutrinot lejátszottunk, mire megeszegettem!
(Reggel van megint, és éppen az ágyban írom ezt a bejegyzést. Dani tegnap óta kissé gyengélkedik, és amúgy sem hideg párti. A forró vizét szopogatva éppen most vetette fel: "Kiváncsi lenék, hogy ha itt ez a böszme nagy ország, akkor a császár miért pont ilyen hideg északon alakította ki a székhelyét?!?")
Tehát megreggeliztünk és elindultunk a Tiltott Rengeteg … helyett a Tiltott Városba. Ekkor már 10 óra elmúlt, ami barátok közt is hétköznap délelőttnek számít. Ennek ellenére akkora tömeg volt az metrón, hogy ez elsőre fel sem fértünk! (A múlt héten, amikor Danival jöttem haza a toastmasterről, és éppen gratuláltunk magunknak, hogy milyen ügyesen sikerült benyomakodnunk, kérdeztem tőle, hogy Japánban vagy itt vannak külön emberek arra, hogy betolják az utasokat az ajtón. De mire megválaszolhatta volna, az ajtónálló (mert itt olyan is van ám a metrón) már fel is gyűrte a kabátja ujját, és begyömöszölte a félig kilógókat a vagonba! Ilyet még Dani sem látott előtte!)
Érdekes módon a Tian'anmen téren, ahol leszálltunk, már jóval kevesebben voltak. Turista szemmel nézve pont ennek kellett volna egy felkapott állomásnak lennie. Persze örültünk a kevés embernek, de csak amíg a bejárat közelébe nem értünk. Mert ott aztán ismét felmerült bennünk, hogy mit csinál itt ez a rengeteg KÍNAI hétköznap? Láttunk ugyan külföldieket is, de elenyészően keveset, úgy tűnik, szezonon kívül vagyunk. Mindenesetre gyorsan elkanyarodtunk inkább először a Tiltott város melletti templomhoz, és azt néztük meg. Az egyik fő nevezetessége a kertjében látható cédrusrengeteg volt, 500 éves cédrusok is, szabályos sorokban és oszlopokban elhelyezve. A legidősebb fát még maga a nagy (nem tudom melyik) császár ültette, miután sok kiszáradt kísérlet után lecserélték a templomkert földjét egy sokkal tápanyagdúsabbra. S az isteni császár érintésétől (meg a jó talajtól) lám megeredt a fácska, s azóta is itt áll és él.
Körbejártuk a kertet, mert egy őz alakú cédrussal kecsegtettek minket, meg egy másikkal, amelyik egy fán található. Az őzet meg is találtuk hamar, és ha az ember elég hunyorítva nézi, akkor tényleg meg is látható (mint a cseppkőbarlang szobrok), a másik alakzat azonban nem akart előkerülni. Így viszont eljutottunk egy térre a templom mögött, ahol katonák éppen valami díszbemutató gyakorlatoztak. A tiszt fejhangon kiadott utasításaira mindenféle közelharc alakzati mozdulatokat vettek fel, támadtak, védekeztek, ütöttek, döftek - roppan lelkesen, a park közönsége értő tekintetének kereszttüzében. Az egyik apuka két kisgyerekkel figyelte őket, és nagyon tudományosan magyarázott közben a gyerekeknek - gondolom, azt, hogy ő mit hogyan csinált sokkal jobban annak idején, amikor még ő volt katona. A legjobb azonban a "sorba igazodj" volt. Úgy tipegtek oldalazva egymás mellé, mint marionettbabába oltott kiskacsák!
Miután itt kividultuk magunkat, ismét folytattuk a kutatómunkát, és végül megállapítottuk, hogy biztos arról a cédrusról van szó, amelyiknek az egyik vízszintes ágáról felfelé további ágak ágaznak ki. Annál is inkább, mert egy három lábú fémállvánnyal még alá is támasztották, hogy védjek. Ilyképpen megnyugodva bementünk a templom belső udvarára is, körüljártuk a templomot kívül-belül. Hatalmas épület! 13 méter magas, egyetlen fából faragott oszlopok tartják a mennyezetet. A legelső meglepetésünk mégis az volt, hogy meleg volt az épületben. Kellemesen meleg! Padlófűtéssel fűtötték az egész nagy hodályt! Leginkább múzeumnak nézett ki egyébként. Körbe volt néhány vitrin, a falakon félig leváló falfestmények, egy-két diaporáma - és egy hatalmas harangjáték! Legalább 15 nagyharang egy sorban, felette ugyanennyi kisebb, és még kisebbek. Érdekes lenne meghallgatni, milyen dallamokat játszanak egy ilyenen.
Miután itt kigyönyörködtük magunkat, a Tiltott város felé vettük az irányt.
Már a vonaton, a Wikitravelsről kinyomtatott kisokosból művelődtünk, hogy milyen fifikásak errefelé a scammerek (azaz átverők), és mi mindenre kell odafigyelni. Igaz, hogy az utolsó mondat úgy hangzott, hogy természetesen itt is sokkal több az őszinte és a becsületes ember, mint a csaló, és tessék nyitottnak lenni a barátságos és csupán ismerkedni vágyó emberekkel szemben, DE …. (és itt ismét felhívják a figyelmet az összes lehetséges rosszra). Az útikönyv is szán rájuk néhány külön mondatot, és még a hostels fürdőszobáját is ilyen plakát díszíti. Ezek után persze meg sem hallgattunk egyetlen ajánlatot sem, amíg áttörtünk az embereken a pénztárhoz - ígérhettek nekünk, riksát, képeslapot, túravezetést! Mint megállapítottuk, lehet, hogy sokkal érdekesebb végignézni egy ilyen helyet egy jó idegenvezetővel (volt már jó tapasztalatunk ezzel kapcsolatban is, például Írországban), de a sok figyelmeztetéssel már teljesen belénk ültették az ideget.
Azért is jó volt, hogy nem voltunk kötve senkihez, mert Dani kezdett már teljesen leamortizálódni. Először a templomban ült le tíz percre pihenni, aztán már azt sem bánta, ha én viszem a hátizsákot, csak vonszolódott mellettem. Azért persze megnézegettük az elénk kerülő látnivalókat - teknősöket, melyek a gazdagság (?) jelképei, darvakat, hatalmas üstöket, melyekben a szent konyhán főzték a szent áldozatokat (általában birkát). Ugyanilyen üstök a belső paloták előtt már tűz oltás célját képezték. Állandóan tele voltak vízzel, télre letakarták őket, nagy hidegben meg még tüzeltek is alattuk, hogy be ne fagyjanak. Bár arról nem szólt a fáma, hogy menyire voltak sikeresek ezek a tűzoltások, amikor tényleg szükség volt rájuk, ugyanis minden templom leírása úgy kezdődik, hogy felépítették ekkor-és-ekkor, először leégett ekkor-és-ekkor, újraépítették, újra leégett…
A legszebb látványosság az egész Tiltott városban a kert volt. Mármint, úgy értem, egy külön kert céllal kialakított terület. Magát a kertet két lángnyelv sörényű oroszlán őrizte – sokkal vagányabbak voltak, mint az általános, ondolált hajúak. Itt is voltak szép cédrusok, gyakran kettő, kapu szerűen összenövesztve, kis padok, pagodák, rengeteg szép kőzet formáció.
Ez egyébként máshol is jellemző itt Kínában. Fognak egy szép kődarabot (akár egy-két ember szélességűt, magasságút is), beállítják egy gyeprész közepére, és kész a köztéri alkotás. Esetleg még írnak rá valamit, nagy fekete vagy piros betűkkel, és akkor már biztos, hogy mindenki lelkesen fényképezkedik is mellette. De ha a felirattól eltekintünk, nekem tényleg nagyon tetszenek ezek a legömbölyített kövek, kalcitformációk, egy darab gránit…
Viszont a kertben mégsem ez volt a legjobb. Dani talált egy padot egy pavilonban, és kicsit lepihent (közben egy japán család "feltűnés nélkül", de egyre közelebb húzódva videózta magát vele - azóta is törjük a fejünket, vajon melyik híres emberrel keverték össze.) Én meg elindultam barangolni, hogy eltöltsem az időt. És észrevettem - az első körben főleg felfelé néztem - hogy a járófelületek végig ki vannak mozaikozva kaviccsal. De nem csak úgy egyszerűen, valami geometria mintával, hanem őz, virág, hal,
szántóvető bivallyal, hegyek, bambuszerdő. No, innentől kezdve már csak az új mintákra vadásztam, és lelkesen fényképeztem a jobbnál jobb ötleteket.
Aztán összeszedelődzködtünk, kisétáltunk a kertből - és egyidejűleg az egész Tiltott városból is! És csak ekkor jöttünk rá, hogy tulajdonképpen egyetlen olyan pavilon, építmény sem került elénk, ahol külön belépti díjat szedtek volna (pl. császári kincstár meg hasonlók). Belegondolva, az sem tűnt fel, hogy a fő csapásvonaltól bárki is eltért volna. Ha vannak is múzeumok a Tiltott városban, azokat nagyon jól eldugták.
A Tiltott város folytatása, a tengelyének meghosszabbításába mesterségesen felépített Szén-domb. Valójában 5 magaslatról van szó, melyek tetején pagodák állnak, s a császár innen tudta áttekinteni az egész várost (amely amúgy lapos, mint a palacsinta, ahogy az útikönyv nagyon képletesen kifejezi). A neve meg azért Szén-domb, mert a domb alatt tartalékolták a szenet a császárnak. Arról nem szólt az információ, hogy mégis milyen formában? Bunkerben? Mert ha nem úgy, akkor hogy jutottak hozzá, ha szükség volt rá, anélkül, hogy a dombtetőn álló pagodák megsínylették volna?
Mindenesetre felkapaszkodtunk a lépcsőkön a legmagasabb pagodához. Igaz, ugyan, hogy a várost csak nagyjából lehetett látni, mivel elég párás volt az idő, cserébe viszont kiderült, hogy pont Peking kellős közepén állunk! Persze gyorsan le is fényképeztük ezt a csodálatos tényt!
Viszont elmulasztottuk a lehetőséget, hogy a sárga kimonóban császárként, illetve piros kimonós udvarhölgyként lefényképeztessük magunkat. Pedig ezt is megtehettük volna. Bár elég érdekes látványt nyújtottunk volna, echte kínai vonásainkkal.
A Beijhai-park, amely szintén a Tiltott város mellett helyezkedik el, állítólag a világ legszebb parkja. Persze, kérdezhetné bárki, ki dönti el, és mi alapján, hogy melyik a legszebb? A választ én sem tudom, de tény, hogy szép nagy park. Szép is, meg nagy is. Egy valami nem tetszett benne, amit eddig sehol nem tapasztaltunk, hogy „ugyanazért” a látványosságért többször is kellett fizetni. Először is volt belépti díj a parkba. Még hozzá elég borsos (mert valamennyit sok parkban kell fizetni). Aztán külön belépti díj volt ahhoz, hogy felmehess a fehér dagobahoz (holdszerű épület, és Buddha-relikviákat tartalmaz). Ugyan azt hittük, hogy ezt ki lehet kerülni, de feljebb is volt egy pénztár, az oldallépcső mentén, szóval vigyáztak nagyon. A dagoba alatt még egy szép buddhista templom is volt, az előépületében egy nagy arany(ozott) nevető Buddhával, bent az épületekkel körülvett udvarban meg fákra, oszlopokra, rudakra kötözött piros imatáblácskákkal. Piroslott az egész udvar – nagyon impozáns látvány volt.
A dagobánál aztán megint fizetni kellett volna, hogy a fehér építmény előtt álló külön toronyszerű szerkezetre is felkapaszkodhassunk, amelynek falait kívülről 100 különböző arckifejezésű Buddha-csempe díszíti.
Ehelyett inkább megnéztük a barlangot, amit a domb oldalában találtunk. Mészkőbarlang kinézete volt, és az üregekben, sziklakiszögeléseken összesen vagy 50 istenség szobrát helyezték el. Kint a kijáratnál pedig mindenki megnézhette, hogy születési éve alapján mégis melyik isten felelős a gazdagságáért és boldogságáért.
A fehér dagoba egy szigeten, nevezetesen a Jade-szigeten, helyezkedik el (a Beihai-park nagy része vízfelület) egy magaslaton. A domb aljában találtunk egy táblát, amely valami olyasmit állított, hogy az étterem, amely előtt állunk, ételei okán a világörökség része! Nem volt teljesen egyértelmű, de a lényeg valami ilyesmi volt.
A Beihai-park olyan hatalmas nagy, hogy egy darabban el sem fér. Kénytelenek voltak ketté osztani egy négy sávos úttal. A belépőjegyünk viszont mind a két részbe szólt, így megpróbáltunk átjutni a másik parkrészbe is.
Útközben még belebotlottunk a Kerek-városba, amely szintén a Beihai-park része, és még Kubla kán építtette, amikor úgy határozott, hogy itt alapít város magának. A Kerek-város egyik legérdekesebb darabja az egy darabból kifaragott 3500 kg-os jade tál, melyből a kán ivott nagyobb mulatságok alkalmából. Gondolom, nem úgy, hogy fogta, és a szájához emelte. Később, a dinasztia váltás idején folyó hatalmas rombolás során a tál földművesekhez került (játsszon el mindenki a gondolattal, hogyan tudták ellopni, és főleg mire használták a földművesek a 3,5 tonnás, feltűnően míves tálat). Pár száz évvel később bukkant rá ismét az akkori császár, és megvásárolta, majd a Beihai-parkban épített neki védő épületet.
Sajnos nekünk nem volt ilyen szerencsénk, mi nem bukkantunk rá a Beihai-parknak az út másik oldalán lévő bejáratára. Helyette egy hosszú és magas, szürke fal mellett gyalogoltunk utca hosszat – és közben megvilágosodtam! Azért tűnik Peking annyira lehangolónak és szegénynek, mert minden fal szürkére van festve! A sikátorokban is, a sugárutakon is, a házak fala, a kerítéseké… Bármerre néz az ember, csupa szürkeséget lát!
Végül azért túljutottunk a falon, de addigra már este lett, és amúgy sem volt bejárat a falnak ezen a végén sem (legalábbis nem találtuk). Viszont a hat réteg póló-pulóver-kabát, a két(-három) réteg zokni és a fülvédők ellenére estére már alaposan átfáztunk, úgyhogy egy McDonald’s vacsora után – gyors, egyszerű, nem kell pálcikával enni :- ) –iramodtunk hazafelé.
Ezúttal gyalog, mert metróval olyan bonyolult volt, hogy saját lábon hamarabb hazaértünk – bár nem voltunk annyira közel!
Dani egészsége aggasztóan nem javult, így az esti program korai ágyba bújás, forró víz, Algopirin, Family guy (ez most a kedvenc sorozata, és reméltük, hogy ettől kissé erőre kap).