Múzeumi csodák

Szinte közvetlenül melletünk van egy impozáns épület, a Shanghai Science and Technology Museum. Naponta legalább kétszer elmegyek mellette, s ha este 10 után jövünk haza, még keresztül is megyünk a külső előterén – mivel ilyenkor a „mi” kijáratunk már le van zárva, és csak ezen, a múzeumhoz vezetőn lehet elhagyni a metrót.
Ennek ellenére eddig még nem jutottam el oda. Úgy voltam vele, hogy meghagyom jokernek, amit bármikor elővehetek, ha úgy adódik. De mivel eddig nem adódott úgy, hát inkább nem vártam tovább, nehogy a végén teljesen kimaradjon.
Dani tegnap elment dolgozni, de korán (úgy értem rögtön a munkaidő végén) hazajött, és ágyba bújt. Mára meg itthon dolgozást jelentett be. Ez is egy nagy előnye ennek a munkakörnek – mivel bárhonnan csatlakozhat a céges szerverre, ahol van számítógépes kapcsolat, így tud dolgozni Budapesten, Londonban, Shanghaiban, Hongkongban – vagy akár ezek bármelyikében otthonról is. Előnye, hogy kötetlen – és adott esetben ágyból is végezhető, hátránya, hogy kötetlen, azaz könnyebben elkalandozik az ember alkalomadtán másfelé. Legalábbis ez Dani véleménye, ezért csak ritkán él a lehetőséggel – főleg, amikor nem érzi jól magát. Mint például most.
Igaz, hogy nem szokásom hangosan énekelve fél lábon ugrálni fel-alá a lakásban, de hogy még a jelenlétemmel se vonjam el a munkától, hamar útra keltem. (Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor egy légtérben vagyunk, akkor azért csak kihasználom az alkalmat és megosztom vele, ami éppen az eszembe jut, vagy ha valami érdekeset olvasok a neten, vagy a családi levelezésben… Szóval jobb, ha inkább világgá megyek.)
Dani azzal bocsátott el, hogy ne siessek haza, az instant levest el tudja készíteni magának, s nekik 3-4 óra volt, amíg végignézték az egész múzeumot. (Hogy ezzel ne csigázzalak benneteket, már most elárulom, hogy én végül több mint 5 órát töltöttem benne. Ennyi idő alatt is csak azért tudtam befejezni, mert a végén már nagyon elnagyoltam. Egyszerűen nem fért több információ a fejembe.)
Mint már említettem, egy hatalmas, impozáns épületről van szó. Ha méretekről van szó, úgy tűnik, a shanghaiak nem ismernek határokat. Annak ellenére, hogy ennyi időt töltöttem a műzeumban, fele ekkora épületbe is bőven belefért volna minden. Persze akkor nem lenne ilyen pazar az egész (meg ilyen pazarló sem).

Két emelet, földszint, alagsor, szintenként két-három tematikus kiállítással. Van itt minden: tudományos és természettudományi kiállítás, állatkert, csodák palotája, gyerek játszótér.
- Régi korok nagy kutatóinak dolgozószobája és felfedezéseik, a végén a klónozásra is sor került, és megtudhattam, hogy tulajdonképpen az első klónozott állatot, egy békát, egy kínai tudós, Zhu Xi keltette életre.
- Ember és egészség – barlangvasúton ülve végighaladtunk a teljes emésztési útvonalon, a különböző állomásokon részletes magyarázó filmeket láthattunk. Nem mindig értettem, éppen hol vagyunk, mert a szöveg kínaiul volt, a film meg annyira gyerekcentrikus, hogy a sok megszemélyesített nem-tudom-miből számomra egyáltalán nem derült ki semmi. Csak aranyos arcú gomböket, meg bugyogást, meg áramló folyadékot láttam. Az viszont biztos, hogy az emésztés sikeres volt, mert a végén látható és hallható módon távozott a salakanyag a bélrendszerből, s ezzel a nemes anyaggal „írták ki”, hogy Vége! Ez a rész viszont, az előzőekkel ellentétben, annyira élethű volt, hogy még a szagot is érezni véltem.
Számos sport eszközön, pingpong, kerékpár, emelőpad, boxzsák, is kipróbálhatták magukat a látogatók, előtte-utána pulzusméréssel.
Az nagyon tetszett, hogy az egész múzeumban rengeteg alkalmazott volt (mint mindenhol itt Kínában), és lelkesen jöttek, magyaráztak, hívtak, hogy próbáljuk ki a dolgokat.
- Az űrhajózási és csillagászati részlegben bekeveredtem egy fülkébe, ahol azt lehetett kipróbálni, hogy a különböző bolygókon milyen magasra tud ugrani az ember. Igaz, az idetartozó néni nem beszélt angolul, de hősies erőfeszítéssel igyekezett megértetni velem, mi a feladat. Mert nem csak ugrálni kellett, hanem előbb el is érni az adott bolygóra – valahogy a testem mozgásával, a dülöngélésemmel irányítottam az űrhajót, amelyben „ültem” (igaziból a fülke közepén álltam, és a vetítőn mozgott a kép előttem, ha én mozogtam). Mivel nem igazán sikerült rájönni a dolog nyitjára, ezért csak a Jupiteren ugráltam egy kicsit, aztán továbbálltam.
Viszont kipróbáltam élőben a Coriolis-erőt. A Coriolis-erő az inerciarendszerhez képest forgó (tehát egyben gyorsuló) vonatkoztatási rendszerben mozgó testre ható egyik tehetetlenségi erő. Valahogy „elgörbíti” az egyenes vonalú mozgás irányát. Nálam okosabbak ezt biztosan jobban el tudnák magyarázni. Itt mindenesetre az volt a feladat, hogy egy ágyúból golflabdákkal célra lőjjek, miközben az egész alapzat, amin én, az ágyú és a céltábla áll, forog. Mivel minden lövésem célba talált, nem vagyok biztos benne, hogy ennyire tudatosan ellen hatottam-e a Coriolis-erőnek, vagy ennyire rosszul célzok – vagy ennyire nem sikerült megjeleníteni az erőt. Az viszont igaz, hogy utána nagyon rosszul voltam egy darabig, úgyhogy forgás biztosan volt, csak lövöldözés közben nem figyeltem rá.
Természetesen ebből a részlegből nem maradhatott ki a kínai űrhajózás fejlődése sem, a meteorológiai űrállomások, a kínai űrrakéták, a kutatásaik.
- Földünk és a környezeti ártalmak – na, itt túl sok volt a szöveg (főleg kínaiul, bár azért mindig volt egy kevés angol magyarázat is), és kevés a vizuális látnivaló. Viszont az egész terem „bambuszfákkal” volt tele, azoknak a „törzsén” olvashattuk, hogyan és mivel pusztítjuk az esőerdőket.
- Az informatikai részlegen volt egy remek kiállítás arról, hogyan fejlődtek a monitorok. Rengeteg monitort gyűjtöttek össze. Kár, hogy elég magasan, a mennyezet alá voltak felszerelve, így nem mindig látszott milyen különbség van a régebbi és a mai modern darabok felbontása között.
A virtuális kutyaoktató játékban egy hangfelismerő rendszer segítségével utasíthattad a képernyőn látható kutyát különböző dolgokra. Bár kínaiul mondták, de nem úgy tűnt, mintha igazán engedelmeskedett volna. Ez több helyen is elég lehangoló volt – különböző számítógépes játékok a számítógép szín-, hang-, formafelismerő tudományát bemutatandó – és vagy egyáltalán nem vagy rosszul működtek. Pedig a bemutató ötletek némelyike nagyon jó volt. Például megadott elemekből válogatva négy jellemzőt kellett összeválogatni, és megjelent a képernyőn az az állat, amelyikre igaz volt. Mondjuk, amikor a nagy méretű, szarvatlan, hosszú farkú, húsevő kategóriában egymás mögött lépkedett a tigris meg az elefánt, egy kicsit meghökkentem!
Az informatikából egyenesen következnek a robotok. Lehetett (volna) íjászversenyre hívni egy robotot (Daniék nem jutottak hozzá a sok gyerek mellett, én meg nyilaztam ugyan, de a robotnak éppen nem volt kedve). Aztán elcsípett egy hölgy a zongorázó robotnál, és a kezembe adta a mikrofont, hogy énekeljek. Gondoltam, a robot majd hang alapján visszajátssza. Nem akartam zavarba hozni, ezért egy egyszerű dalt, a Boci, boci, tarkát énekeltem. De a hölgy rázta a fejét, hogy nem-nem, kínaiul kell énekelni. Erre
mondtam, hogy akkor énekeljen ő, de nem állt kötélnek. Viszont kis idő múlva kiderült, hogy ez igaziból egy zongora kíséretű kareokee. A robot zongorázott, a lelkes résztvevők meg énekeltek hozzá. Utóbb egy egész óvoda is, az óvónénik vezényletével.
A rajzrobotra voltam nagyon kiváncsi. A legtöbb attrakció csak meghatározott időpontban működött, úgyhogy vagy kivárta vagy kihagyta az ember. Szerencsére volt egy bacilusozó robot, azt nézegettem, amíg a rajzoló robot felélemedett. Addigra persze már ott álltak az élelmes kis kínaiak, úgyhogy esélyem sem volt, hogy engem rajzoljon le. Nem baj, így is érdekes volt. Először lefényképeztek egy kislányt, aztán egy fickó sokáig szöszölt a számítógépen, de sajnos nem láttam mit, aztán a robot elkezdett filctollal egy papírlapra rajzolni – és megdöbbenve láttam, hogy jobb agyféltekésen rajzol! Azaz nem egy vonalnyi információadaggal haladt lefelé, hanem megrajzolt egy körvonalat, aztán visszatért egy másikhoz, formákat alkotot, abból jött létre a kép. Nagyon érdekes volt, hogy az informatika szintjén is ezt a látásmódot alkalmazzák.
Közben megnyílt a robotszínház is, úgyhogy még azt is megnéztem. Szép sárga, daruszerű, sínen mozgó robotok adtak elő különböző történeteket. Veszekedő gyerekek, parkban sétáló, táncoló, pletykáló fiatal asszonyok, a jó és a rossz harca, zenekar és egy egész tánckar – az egyes jelenetek között az öltöztetők lelkesen cserélgették a „színészek” jelképes ruházatát.
- A pók kiállításon igazi élő pókokat is megcsodálhattunk, kipróbáltuk, meg tudjuk-e különböztetni a hálóban vergődő lepkét, méhet és szúnyogot, és láttam egy filmet egy pókról, amelyik halat fogott! Mint utóbb megtudtam, ez a pókfajta kb 10 centiméteres testhosszal és lábakkal együtt akár 25 cm-es hosszal is rendelkezik. Ilyenkor azért örülök, hogy nem a trópusokon lakom. Az itteni magyarázó fiúcska annyira udvarias volt, hogy amikor a végén megköszöntem neki a segítséget, még rámduplázott, hogy „ellenkezőleg, számára volt óriási öröm és megtiszteltetés, hogy elmondhatta mindezt nekem” (ő beszélt angolul, úgyhogy tényleg érdekes volt, amit a pókokról mondott).
- A pókokról rá lehetett látni az egy szinttel lejjebb lévő állatbemutatóra. Meg is állapítottam, hogy elég gagyi az egész, a műsziklák, műfák, műkörnyezet leginkább a magyar 60-as évek beli múzeumokra emlékeztetett. Az viszont megdöbbentően jó volt, hogy (nem is tudom mekkora helyen) végül rengeteg érdekes bemutató volt. Csak vezettek össze-vissza a „sziklák” között, és láttunk lepkéket, tárlókban és a fejünk felett nagy méretben felfüggesztve, rovarokat, óriásiakat is a sziklákon, hüllőket –élőben és preparálva, halakat akváriumban a falon és a folyosó üveglapja alatt, madarakat, denevéreket … el nem tudom képzelni, hogy tudták ilyen jól kihasználni a területet (mert ez egy szélső szárny végén volt, látszólag nem lehetett már semerre sem terjeszkedni).
- A csúcs persze a „csodák palotája” volt (meg ennek a gyerekváltozata, ahova szintén bementem). A szokásos dolgok, amik mindig elbűvölnek. Mindent kipróbálhatsz, megfoghatsz, forgathatsz, felemelheted magad egy csigás emelővel, kerékpározhatsz egy kötélen a magasban, tükörlabirintusban bolyonghatsz, szappanbuborékot fújhatsz.
Itt is volt olyan labda, amit a „gondolataiddal” irányíthatsz. Egyszer már volt szerencsém kipróbálni Hannoverben, a világkiállításon, de annyian álltak sorban, hogy nem sokáig játszhattunk vele. Akkor is teljesen elbűvölt, aztán később Budapesten is találkoztam vele valami kiállításon, ott már jóval többször kísérleteztünk. Most (újból?) elolvastam a magyarázatot, mert emlékszem, hogy Hannoverben sokkal jobban tudtam a labdát az ellenfél oldalára küldeni, ha arra gondoltam, hogy „gyere ide, gyere ide”, mintha küldtem volna.
A játék működése tulajdonképpen egyszerű. A fejünkre erősített elektródák az agyhullámokat mérik és erősítik fel, és ezt az erőt fordítják arra, hogy a labdát az elektródát viselő egyénnel ellenkező irányba mozgassák. A kérdés csak az, hogy mennyi felerősített agyhullámmal rendelkezik az ellenfél.
Miközben ezt így megértettem, és ezzel megerősítést nyert, hogy nem az a lényeg, hogy mit gondolsz, hanem az, hogy mennyire koncentrálsz rá, elfogytak az érdeklődők, úgyhogy gyorsan megkérdeztem az ott lábatlankodó fiatalembert, aki a szomszéd vitrinhez tartozott, hogy játszana-e velem egyet. Persze, mondta magabiztosan. Először arra gondoltam, hogy nem is vesz igazán komolyan, mert a labda sokáig egyik irányba sem mozdult el, de aztán hallom, hogy egyre hangosabban mondogatja, hogy „go, go, go!” miközben a labda kezdett lassan felé indulni. Közben észbe kaptam, hogy én tulajdonképpen kísérletezni akartam, és akkor átálltam a „küldésről” a „hívogatásra”, ám a labdát ez nem zavarta, lassan, de folyamatosan átkúszott a fickó oldalára, és célba ért. Szegény, nagyon lovagias volt, gratulált, még kezet is nyújtott – olyan izzadt volt a tenyere, hogy biztosan nem „csak úgy” hagyott nyerni. Remélem, azért nem tapostam nagyon bele az önbizalmába :- )
Jó pofa dolgok voltak a gyerek részlegen is. Például vízszintesen elhelyezett dobok, amelyeknek a hátulja nem volt lefedve, s amikor megütötte az ember elől, a dob mögötti függöny pikkelyei mozogtak, mint mikor követ dobunk a vízbe. Meg a fénypálcás mozaik játék, ahol egy megvilágított, lyukacsos falba lehetett különböző színű fénypálcákkal képeket kirakni. Meg a kaleidoszkóp fülke – háromszög alakú, tükörfalakkal, ahol mindenfelé csak én voltam, rengeteg példányban!
Közben megváltozott az idő. Mire kiértem a múzeumból, már túl is voltunk az első esőn, éppen csak hogy szemerkélt. De az élménydús nap után, a félhomályos délutánban már nem volt kedvem újból kimozdulni. A bevásárlás már holnapra marad.