Egy kis lazítás

Igaz, hogy este megint sokáig fennvoltam, de mégis, ma először, mióta megérkeztem, 7 előtt felébredtem. Gyorsan ki is használtam az így nyert időt egy kis blogírásra, meg , ismét pálcikával reggeliztem, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, aztán elugrottam bevásárolni a Carrefourba.
Elugrottam – no, igen. Amikor már több mint három órája bolyongtam a polcok között, kaptam csak észbe, hogy ebből ma már ebéd nem lesz, legfeljebb vacsora. De amikor annyi érdekes látnivaló van. Már a zöldséges részlegen is eltöltöttem majdnem egy órát, mindent megbámulva, megfogdosva, megszagolgatva. Persze a legtöbb dologról így sem derült ki, hogy mi a csuda lehet. Viszont volt a küldetésnek egy olyan része is, hogy miből lehet igazi, hazai húslevest varázsolni. Mert a betegnek ez volt a kívánsága. A hús részét még viszonylag gyorsan elintéztem, találtam sárgarépát és hagymát is, de ezzel aztán kész is volt. Végül a zellert szárzellerrel helyettesítettem, a karalábét retekkel (hála praktikus Anna barátnőmnél szerzett barcelonai tapasztalataimnak), petrezselymet viszont egyáltalán nem találtam. Úgyhogy ízfokozónak még egy kis zöldbabot, karfiolt, krumplit és póréhagymát terveztem bele.
A következő feladat a levestészta kiválasztása volt, ami egyszerű is volt, meg nem is. Egyszerű volt, mivel mindegyiken csak kínaiul szerepeltek az összetevők, így legfeljebb az alakja (meg egy kicsit a színe) alapján választottam, viszont erősen kérdéses volt, hogy vajon jól választottam-e.
És ezek után kerültem az olajak és szószok polcai közé. Polcai, mivel végeláthatatlan sorokban kínálták magukat a különböző ízesítők – világos és sötét szójaszósz, tengeri ételhez, gombához, zöldséghez, ilyen gyártótól, olyan gyártótól, rizsbor kis és nagy kiszerelésben, különböző minőségekben, szezammag olaj, halolaj, földimogyoró olaj, ilyen olaj, olyan olaj, ízesített olajok és szószok – még aki pontosan tudja, mit akar, annak sem egyszerű a döntés. Hát még nekem, aki csak azt tudta, hogy valami kínai ízvilágot szeretne kipróbálni. Majd – ha már Dani is fogadóképes lesz az új ízekre.
Aztán a kínai édességeknél is elmerengtem, próbáltam a képek alapján értelmezni, minek milyen az ízesítése. Amit legjobban kínáltak – és őrült drága volt – azon csokigolyók és egy csésze tea képe díszelgett, amit úgy fordítottam, hogy teával töltött bonbon. Persze csak tippelek, hogy az lehet.
Meg ott vannak a különböző magvak – elszórva angol felirattal is ellátva, így legalább egy furcsaságról kiderült, hogy lótuszmag -, az aszalványok, szépen egymás melletti tálkákban: mazsola, szilva, barack, gomba, gyömbérgyökér, valami piros bogyó, apró szardellák …Csak arra vigyázz, hogy ne ugyanabba a zacskóba mérd a halat meg a gyümölcsöt! Kandírozott gyümölcsök meg magvak, egy csomó különböző rizs és egyéb köretnek való (felismertem a csicseriborsót, a sárgaborsót, a kölest, az árpagyöngyét, viszont jóval több volt, amit nem ismertem fel).
Csuda egy szórakozás volt! De amikor rájöttem, hogy mennyi az idő, gyorsan összekaptam magam, és „hagyjunk valamit legközelebbre is!” felkiáltással hazafelé vettem az utat. A pénztárnál ismét megcsodálhattam a kínai hatékonyságot. A múltkorihoz hasonlóan most sem működött a futószalag, helyette a soron következő vásárló tolta előbbre, a pénztáros keze ügyébe kipakolt árut.
A busz pont az orrom előtt ment át a zebrán (igaziból egyszerre mentünk át a zebrán, csak éppen egymásra merőleges irányban haladva; ez errefelé teljesen megszokott forgalmi helyzet), így hosszas várakozásnak néztem elébe. Rá is pillantottam az órámra, aztán elővettem a pozitív énemet, és megbíztattam magam, hogy néha igenis előfordul, hogy ugyanaz a busz jön gyorsan, kétszer egymás után. És akármilyen hihetetlen, de tényleg már jött is a következő. Ráadásul, mivel az előző már felszedte az utasokat, még helyem is volt! Forgalom viszont semmi, úgyhogy amikor a buszról leszállva félúton hazafelé ismét az órámra néztem, megdöbbenve láttam, hogy mindössze 7 perc telt el. Azt hiszem, ezzel rekordot döntöttem!
Amíg a leves főtt az interneten bóklásztam. Mindig megállapítom, hogy milyen veszélyes művelet is ez, teljesen feléli az ember idejét. Viszont néha szükség van az ilyen semmit tervésekre. És igaziból nem is volt semmit tevés, mert megint shanghai célpontokat keresgéltem, meg kínai recepteken csorgattam a nyálam – és közben pihentem, meg energiával töltődtem. Az élet nem csak folytonos menjünk, szaladjunk, csináljunk dolgokból áll – tudni kell néha lassítani is (másoknak meg pont ellenkezőleg, tudni kell időnként lendületbe jönni, felpörögni. A lényeg, hogy váltogassuk az üzemmódokat.)
Sajnos a húsleves nem lett olyan finom, mint vártuk. Nem tudtunk rájönni, hogy mi hiányzik belőle, de még a színe sem volt olyan sárga, mint otthon. Ráadásul a kínai tésztával is megjártuk. Mivel az instantlevesben a teljesen hasonlóan kinéző tészta egyszerűen csak megpuhul a meleg vízben, ezt sem főztem, csak beletettem a levesbe. Szerencsére csak a tányérokba, így nem az összes levest rontotta el. Ugyanis teljesen csirizízű volt! Mondhatni, ehetetlen. Még szerencse, hogy nem nagyon elegyedett a levessel, így azt ki tudtuk kanalazni mellőle.
Daninak délutánra volt időpontja egy magánklinikán. A munkatársaitól kapta a címet, azzal, hogy itt tökéletesen beszélnek angolul, és a cehet a cég állja. Az első benyomások kedvezőek voltak, a telefonos időpont egyeztetés után két percen belül már jött is a megerősítő sms az időponttal és az orvos nevével.
Persze elkísértem, ez is egy élmény, még hozzá nem is gyakran ismétlődő (szerencsére!). Ha jól emlékszem utoljára akkor jártam külföldön orvosnál (akkor is tolmácsként), amikor még boldogult lánykoromban elmentünk egy hónapra az NDK-ba síelni két munkatársnőmmel – szóval vagy úgy 25 éve.
Metróval mentünk, és volt benne egy jó nagy adag gyaloglás is. Ez most megint az a kettő az egyben környezet volt. Piszkos falak kívül, elegáns bolt belül, viskók, sikátorok, üres vagy romhalmazzal teli telkek, mellettük modern toronyházak, varrónő, aki az utcára kitett varrógépe mellett fogadta a kuncsaftokat, és helyben mindjárt el is végezte a munkát… Éppen iskolaidő vége lehetett, mert elég sok piros és zöld nyakkendős gyerekkel tartottunk. Három fogváltás korú leányka velünk együtt ért épp a zebrához. A gyerekek még őszinték és nyíltak – mernek rácsodálkozni a világra és az idegenekre. A három kislány szájtátva, kigúvadt szemmel bámulta Danit, amíg zöldre nem váltott a lámpa. Egy pillanatra sem vették le róla a szemüket. Nagyobb látványosság volt számukra, mint az állatkertben a pandamaci. Pláne, amikor még meg is szólaltunk magyarul! Ezzel teljesen lázba hoztuk őket – nagyon mókás volt az egész.
Aztán hirtelen változott a környezet, már csak elegáns házak és tiszta utcák voltak (olyan előparkokkal, ahol a személyzet kézzel, darabonként szedi össze a lehullott faleveleket), és meg is érkeztünk a klinikára. A recepción egyszerre 5 kisasszony is dolgozott – bár egy is megbirkózott volna a munkával. Az amerikai filmekből ismert személyi adatlap kitöltéssel kezdődött a történet, és a várakozással folytatódott. Aztán elég hamar jött egy nővérke, aki megmérte Dani lázát (38 °C), és bekísérte a rendelőbe. Mivel én közben másfél újságot kiolvastam, csak dícsérni tudtam azt az alaposságot, amivel megvizsgálták. Csak amikor kijött, akkor mondta el, hogy
szó sem volt erről, az idő nagyobb részében egyedül ült a rendelőben és az orvost várta. A kisebbik részben pedig arról beszélgettek, hogy az orvos hamarosan visszatér Amerikába, és nem is érti, hogy erre a rövid időre még miért osztották be rendelni. Azért Danit is megvizsgálta. Megállapította, hogy a legfőbb baja az általános kimerültség, amire az egyetlen gyógymód a pihenés. A megfázásos tüneteket lazán elhessegette, mondván, hogy ez csak a szervezet reagálása a számára ismeretlen bacilusokra, az ilyenre ő nem szokott orvosságot adni. Az a kis láz nem számít, a köhögés meg, mivel hol előjön, hol elmúlik, nem egy folyamatos betegség kísérője, hanem újabb és újabb megfázásoké. Összességében az volt a diagnózis, hogy megmarad (mármint Dani). Mindezért kereken 1450 RMB-t kértek (ami olyan 50.000 forint körüli összegnek felel meg). Reméljük, tényleg fizeti a cég!
Mivel volt az előtérben egy patika is, gondoltuk, ha már így adódott, beruházunk egy lázmérőbe. De nem jött össze a dolog, Kiderült, hogy Kínában a gyógyszertárak számára nem engedélyezett a lázmérő árusítása. Erre kizárólag a drogériák jogosultak. Logikus, nem?
Hazafelé taxizni akartunk, hogy ne kelljen annyit gyalogolni a metróhoz. Itt elég olcsó a taxi, van is belőle rengeteg, viszont a taxisnak bármikor jogában áll azt mondani, hogy az adott címre nem visz el. Velünk is ez történt. Sikeresen leintettem életem első taxiját – roppant büszke is voltam magamra -, kisorolt a legbelső sávból, Dani átnyújtotta neki a taxikártyáját és bedobta a Century Park kulcsszót. A sofőr egy darabig nézegette a kártyát, aztán a kezével elutasítóan integetve jelezte, hogy köszöni, ebből a fuvarból nem kér. Még szerencse, hogy az utána következő taxis nem volt olyan válogatós. Igaz, ő is sokáig tanulmányozta a cédulát, még nagyítót is elővett hozzá – közben derékig félig belógtunk a belső sávban álló kocsiba, félszemmel meg azt figyeltem, nem vált-e közben zöldre a lámpa -, aztán nagylelkűen intett, hogy mehetünk.
Vacsorára húsospalacsinta volt salátával és hozzá egy film a számítógépen. De jó is néha egy kis házimozi élmény!