Barangolás az óvárosban

Kína akkora nagy, de akkora – hogy még a Thomas Cook útikönyv sem mer részletesen belevágni. Egész Kínát, szőröstől-bőröstől, történelemmel, turistáknak szóló információkkal együtt, megoldotta 190 oldalnyi kivonatban. Még az a pár hely is, amit kicsit részletesebben említ, ABC-sorrendbe szedve szerepel! Csak győzd ki guglizni, mégis mi merre van. Shanghaira is jutott vagy három oldal, ennek is fele kép.
Így aztán igyekszem egyéb helyekről összeszedni az információt. Például a metrótérképről. Ha érdekesebb megállónevet látok, rákeresek, hogy mi lehet az. Vagy találok egy látnivalót, ráközelítek a google maps-ben, és meglátok a közelében (vagy egész távol tőle) valami mást is. A nehézséget csak a távolságok jelentik. Nézelődésre ideális, ha az ember óraszám az utcát rója, konkrét látnivalók elérése szempontjából viszont már nem olyan hatékony. Nem baj, már lemondtam róla, hogy mindent lássak. Ez az út a lazításról, pihenésről és a gyermekem társaságának élvezéséből (is) áll. És a dolgok mai állása szerint jövök én még ide, úgy tűnik!
Az egyik információs oldalt olvasgatva kiderült, hogy azért ebben a városban is vannak még régi részek is a felhőkarcolók mellett. Úgyhogy elindultam felfedezni a régi várost. Ahogy a figyelmeztetés is hangzott: siessen, aki még látni akarja, mielőtt ideérnek az épületrombolók a nagy golyós masinájukkal.
És tényleg: széles sugárút, egyik oldalán régi, lepusztult viskókkal, másik oldalán felhőkarcolókkal. Sőt, még ezen a másik oldalon is egymás mellett hol felhőkarcolók, hol régi szűk sikátoros házacskák álltak, minden átmenet nélkül váltogatva egymást. Olyan, mintha találomra böknének rá erre vagy arra a telekre, hogy itt most bontunk és újat építünk, itt még nem, na, itt megint.
Egyébként az egész városra (és Pekingre) is jellemzőek ezek az éles ellentétek. Mész végig egy utcán, egymást érik a boltok. Az egyikben méregdrága, menő márkás (valódi) divatáru, a mellette levőben meg összedobált turi egy piszkos kirakat mellett. Vagy elegáns étterem, és egyetlen tűzhelyből álló, utcai kifőzde egymás mellett. Furcsa világ.
Egy szép parkba igyekeztem, helyette a turistabazárba keveredtem be. Miután kialakítottam a megfelelő technikát a hamis Rolex órákat és Gucci táskákat kínálók ellen, már remekül tudtam nézelődni. Legyezők, piros szerencsecsomók, ékszerek féldrágakövekből, Buddha-szobrok, kinai ruhák – és persze turisták (kínaiak és külföldiek vegyesen) minden mennyiségben. Ja, és nagyon sok rendőr is! Épp csak álldogálnak, jelen vannak a tömegben, de mindenhol láthatóak. Nem tudom, mennyire hatásos a zsebtolvajlás és hasonlók ellen, mindenesetre megnyugtató látvány. (Persze azért én is vigyáztam a táskámra.)
Ahogy kezdtem kikeveredni a bazárból, megváltozott a boltok kínálata is. Hirtelen már csak rövidáru üzletecskék lettek. Boltok sora egymás mellett, amelyben nem lehet mást kapni, csak szalagokat, zsinórokat, spárgát – és mindegyik tömve volt. Hogy mitől ilyen nagy a kereslet? Mellettük meg csipkeboltok voltak, ezek is pici, szedett-vedett kis üzletek, nem úgy néztek ki, mint amelyik a turistákra épít. A környék sem olyan volt. Mégis egymást érték a boltocskák.
Az utca végén meg hirtelen kikeveredtem a Bundra. Ez egy sétány a folyóparton, ahonnal remek kilátás van a másik part felhőkarcolókkal teli világára. Illetve remek kilátás lenne, szép időben. Ami most éppen nem volt. De azért a turisták nagyon lelkesen fényképezkedtek a párába vesző épületek előterében is.
Valahol errefelé van egy katolikus katedrális is, de mivel ezt a cédulámat nem hoztam magammal, csak úgy találomra próbáltam eljutni hozzá – ami ebben a városban, legalábbis nekem, minimális valószínűséggel sikerül. Még úgy sem egyszerű, ha pontos jegyzeteim vannak! Úgyhogy katedrális helyett egy elegáns sétálóutcán találtam magam.
És teljesen új volt a kínálat is. Itt görkoris lánykák igyekeztek rábeszélni „fél-görkorira”, ami ra csak a sarok támaszkodik. Az első reakcióm, a szemkontaktus kerülése, és „köszönöm, nem” volt, mire meg rájöttem volna, hogy legalábbis érdekes lenne megnézni, hirtelen mind eltűntek a látómezőmből. Belebotlottam viszont egy nagyobb tömegbe. Olyan sűrűn álltak az emberek, ami még kínai mércével is feltűnő volt, (kivéve a metrón), így még én is észrevettem, hogy látnivaló van. Volt is. Az egyik nagy áruház kirakatát akváriumnak rendezték be, és a teknőcök és minicápák között egy búvár úszkált, és szórakoztatta a közönséget. Azt nem mondom, hogy az állatokat is, mert például az a teknős, amelyiket a hóna alá fogott, és a fejét simogatta, kifejezetten boldogtalannak látszott. Persze az is lehet, hogy csak én nem értem jól a tengeri teknősök testbeszédét.
Mivel éhség ellen legjobb az evés, beugrottam egy KFC-be. A McDonalds és a BurgerKing univerzális, mindenhol ugyanaz a kínálata, de a KFC ízben és kínálatban is igazodik a kínai közönséghez. Úgyhogy a marhatekercsem (ami jelen esetben ötszögre hajtogatott batyu volt) szecsuáni fűszerezéssel (értsd nagyon csípősen) készült, és a hús és a saláták között még egy vékony kukoricalepény is volt elválasztónak. A desszert pedig lótuszgyökér-flan volt hájastészta kosárkában. Nagyon finom! Ez a lótuszgyökér minden kínai étteremben felbukkan (érdekes, hogy boltban még nem sikerült beazonosítanom), valószínűleg teljesen semleges az íze, mert készítik édesen is meg sósan is, és mindenképpen finom. Nagyon mutatós, kerek lyukak vannak benne, jól lehet dekorálni. Dani egyik kedvence.
WC viszont nem volt a KFC-ben. Mondta ugyan a leányka, hogy menjek ki és …. és innen nem értettem tovább az útmutatást. Később az utca másik oldalán találtam egy másik KFC-t is, lehet, hogy oda kellett volna átmennem. Addigra azonban már áruházból ki áruházba be, végre megoldottam a problémámat.
Bár ilyesmiről nem igen szokás beszélni, azért ez is egy sarkalatos kérdés. Pekingben nagyon tetszett, hogy rengeteg utcai WC volt. Néhányba be is vezérelt a szükség bennünket, és meglepően tiszták voltak. Jó részt gugolósak, és legtöbbször nem patyolat tiszták, de nem is olyanok, ahonnan egyből kifordul az ember. Még a Nagy fal mentén is egész sor mobil WC volt felállítva, egyenletesen elszórva. Bent a városban meg szinte két-háromszáz méterenként.
Ugyanez Shangjaiban már nem ennyire jól megoldott, bár a metrókban, aluljárókban itt is sok helyen találkoztam WC-vel. És ugye a nagy áruházakban is illene, hogy legyen – no, ez nem mindig jött be. Illetve inkább az volt a baj, hogy a legtöbb nagy(nak kinéző) üzlet igaziból csak egyetlen, befelé elnyúló helyiség volt, én meg inkább egy áruházat kerestem volna. Végre rábukkantam egyre. A földszinten olcsó áruk voltak, turkáló rendszerrel kialakítva, az emeleten jóval drágább és elegánsabb holmik. A WC előtere nagyon ígéretes volt, elegánsan kialakított mosdó, tükör, kézszárító, maga a WC viszont újdonsággal szolgált. Nem csak egyszerűen guggolós volt, hanem csatorna rendszerű. Azaz a fülkék hosszában futott egy csatorna, és mindenki abba végezte a dolgát. Igaz, folyóvizes öblítésű volt. Ezt az élményt is kipipálhatom!
A régi város megtekintése mellett a másik program az aktuális bevásárlás volt. Alapból kaját is kellett venni, de a kihagyhatatlan a papír zsebkendő beszerzése volt. Gondoltam, elmegyek abba a Carrefourba, ami pár megálllónyira van, pont a metró megállóban. Milyen jó, hogy ilyen jó a memóriám, és pontosan emlékszem, hogy
hol van – gondoltam, amíg fel nem jöttem a metróból. Az áruház ugyan ott volt a sarkon, de nem láttam az oldalán a Carrefour logóját. Azért bementem, de bent sem volt. Innentől kezdve már nagyjából koncepció nélkül keresgéltem, végigjártam mind a négy kijáratot, hogy hátha…de persze nem. Aztán már letettem az élelmiszervásárlásról, viszont p.zs. nélkül mégsem mehettem haza. Ki hinné, hogy egy kereszteződésben, ahol egymást érik az áruházak, ilyen nehéz legyen egy drogériára bukkanni! Végül már kezdtem úgy érezni, hogy mégsem szeretek itt lenni Kínában, és elegem van az egészből (fáradt is voltam, meg fáztam is, és frusztrált, hogy miért nincs ott a Carrefour, ahol lennie kellene), amikor végre rábukkantam egy illatszerboltra az egyik áruház legeldugottabb sarkában. Küldetés letudva, irány haza. Ami egyszerű, az ember csak betüremkedik a metróba, aztán türelmesen (vagy türelmetlenül) kivárja azt a 30-40 percecskét, amíg a kívánt megállóhoz nem ér.
A kínaiak kereskedő szelleme hazájukban is mindenhol jelen van. Lépten-nyomon utcai árusokba botlik az ember, a külső negyedekben és a belvárosban egyaránt, és rengeteg a hatalmas csomagokat, áruval teli zsákokat, táskákat cipelő ember is. Mivel a metróban rendszerint sokan vannak, ezért ezekkel a nagy csomagokkal nem tülekednek a kocsi belsejébe, egyszerűen elejtik az ajtó közelében, ahol éppen hely van. Ha félig belóg az ajtóba, hát belóg. Aki nem veszi észre, az legfeljebb keresztülesik rajta és kész. Ha molnárkocsit (6 dugig töltött táskával) nekitámasztják az ajtóval szembeni oszlopnak, akkor ott már mozdulni sem lehet, nem hogy ki-beszállni. De kit érdekel, oldja meg mindenki, ahogy tudja. Az érdekes az, hogy senki nem panaszkodik, vagy morgolódik emiatt. Úgyis folyton egymást lökve, taszítva szállnak ki-be, kit izgat, hogy közben még csomagok közt is át kell nyomakodni. Amikor a napokban egy kínai udvarias „Excuse me” mondattal (nem írhatom, hogy felkiáltással, mert még csak hangos sem volt – második meglepetés) próbált meg közelebb jutni az ajtóhoz, teljesen meg is lepődtünk. Bár aztán túl tettük magunkat a dolgon, mert rájöttünk, hogy biztos ő is külföldi volt :- )
Otthon már várt a mosás, teregetés, főzés – vasalni is kellett volna vagy két inget (a többit Dani vállalta, hiszen amúgy is ő csinálja). Szóval teljesen otthon éreztem magam.
Aztán, az ígértnél korábban, hazaérkezett Dani, és egyből felmentést kaptam a vasalás alól, mivel kiderült, hogy olyan rosszul van, hogy másnap nem megy dolgozni. Semmi különös, nem kell aggódni – csak láz, köhögés, általános gyengeség. De azért ha már 9-kor elalszik, és még vacsorát sem kér, akkor azért valami nincs igazán rendben!