Eljött a búcsú ideje

Ahogy módosulnak a programok és a napi beosztás, úgy változnak az étkezési tervek is. Mára Mamuka féle búboshúst terveztem (és készítettem már tegnap félig elő), viszont tegnap elmaradt az ünnepi ebéd.
Így aztán ma reggel sütöttem meg a húst (rizs még maradt tegnapról), és ez lett az ünnepi reggeli, egy hatalmas citrusfélével desszertként. Azért fogalmazok ilyen tudományosan, mivel halvány gőzöm sincs, mi a neve annak, amivel már az első vásárlásom óta szemezek, de csak tegnap jutottam hozzá, hogy meg is vegyem. Olyan nagy, hogy a Carrefourban, a többi fontosabb bevásárolni való javára mindig bánatosan lemondtam róla. De egyik alkalommal legalább meg tudtam kóstolni, és megállapítottam, hogy sokkal inkább az ízlésem szerint való, mint a narancs, citrom vagy grapefruit. Mindegyikből van az ízében valamennyi, de nem annyira édes, savanyú és keserű. Pont ideális! Viszont hatalmas! Tegnap megettük egy negyedét, ma megtisztítottam a maradékot, de hiába ettem szorgosan, mégis maradt belőle jócskán Daninak holnapra.
Reggeli után csomagolás – ez mindig izgalmas dolog. Az ember azt hiszi nem vett semmit, csak egy kis ezt meg azt, aztán a végén kiderül, hogy mi mindent összehalmozott. Hozzá jönnek még a karácsonyi ajándékok is, meg a főzéshez vett, de végül nem használt ízesítők – szóval kell egy kis ügyesség, hogy minden elférjen. Idefelé 16 kg volt a bőröndöm, most viszont (mint a repülőtéren kiderült) 22,60 (23 kg a megengedett. Remekül kiszámoltam, mi az, amit már a kézipoggyászba kell tenni!)
Visszaadtam Daninak a kártyáimat, kulcsomat, ráruháztam a térképvázlataimat is – 28-án jön két barátja (nagy üzem van), hátha ők is tudják használni.
Már első nap ígéretet kaptam rá, hogy megnézhetem Dani irodáját. Ma erre is sort kerítettünk. Ott van a Century Park túloldalán, az ablakból erre az épületre is rálátni, de metróval csak kerülővel, átszállással lehet elérni – úgyhogy Dani, ha az időjárás olyan, inkább kerékpárral jár. Hatalmas, modern épület egy plázában. A 15. emeleten van az iroda, remek kilátással más hatalmas és modern toronyházakra, meg egy luxus kinézetű, de nem új kivitelűnek látszó luxus lakóparkra, ahol egyedülálló házak sorakoznak.
Eredetileg nem ott ült, ahol most van a helye, de onnan semmire nem lehetett rá, a másik soron meg volt egy csomó üres hely, így átköltözött ebbe a kényelmes, védettebb és szép kilátással büszkélkedhető zúgba. Elrendeztük interneten a beszállókártyát, ilyet sem csináltam még eddig – most már ezt is kipipálhatom.
Az irodához – rengeteg számítógépes munkahelyen kívül – például konyha és étkező is tartozik. Itt van a szép, új csocsóasztal is, amit már itt létem alatt nyert egy csapat valami vállalati bulin, de egyenlőre még használaton kívül van, mert
a) a vezetőség még nem engedélyezte a használatát (ezt egy jól látható cédula jelzi)
b) nincs hozzá labda :- ))
Irodalátogatás után sétáltunk még egyet a plázában, Dani karácsonyi ajándékként felajánlotta, hogy bárhol bármennyit nézegethetek. Ez itt nagyon előkelő környék, nagyon elegáns boltokkal, úgyhogy a legtöbbnek a közelébe sem mentünk, viszont volt egy speciális puzzle bolt, ahol még a kedvenc Jan Van Haasteren képeimből is egész nagy választék volt. Csorgattuk egy kicsit a nyálunkat, aztán inkább mentünk elkölteni az ünnepi ebédet, egy maláj étterembe. Az volt a neve, hogy Secret Recipes (a azaz titkos receptek), épp ezért kicsit megdöbbenve olvastam az étlapon a kis számú egzotikus étel neve mellett a különböző olasz, amerikai, francia alapételeket. Aztán persze Dani „felvilágosított”, hogy az ittenieknek Európa és Amerika az igazi titok, nem a szomszédos ázsiai országok :- )
Én mindenesetre maláj sült rizst ettem satayjal, ami alighanem a pálcikára spirál alakban felszúrt és kisütött húscsíkot takarta. Dani meg gombaszószos marhaszeletet kapott zöldségágyon. Desszertnek túrótortát választottunk – Dani oreost (ami egy pilótakekszszerű keksz) és meg márványost (a teteje volt díszítve), és finomat ittunk is hozzá, Dani oreos csokiturmixot (darált keksszel volt dúsítva – a leírás ellenére finom!), én meg trópusi smoothie-t. És az egyik tortához még kávé is járt.
Mivel itt az a (kínai) szokás, hogy egy étteremben mindent olyan sorrendben hoznak ki, ahogy elkészül, így mi is először a desszertet kaptuk meg, aztán az italokat, végül a fő ételt. Mivel mi leragadtunk a szokásoknál, kivártuk, amíg megérkezett az első fogás, így egyszerre díszelgett az egész ünnepi lakoma az asztalon. Gyönyör a szemnek és a gyomornak is!
Ebéd után még beugrottunk a szupermarketbe, feltölteni a papír zsebkendő készleteket. Dani azt remélte, hogy a körömreszelő hiányát is orvosolni tudja, de az egyetlen darab, amit talált, a japán szamurájkardok acéljából készült, életfogytig tartó garancia volt rá, és 88 RMB-be, azaz kb. 3100 Ft-ba került. Úgyhogy még győzködi magát egy kicsit. Nem a befektetés összege, inkább az elvek miatt :- )
Otthon még játszottunk egy-két parti kínai sakkot, majd kettős erőráhatással véglegesen lezártuk a bőröndömet, és irány a repülőtér.
Beszállókártyám már volt, így csak a csomagfeladás maradt. 22,60 kg! Hurrá – 23 kg a súlyhatár! (Ez mindig izgalmas pillanat, amikor a bőrönd rákerül a mérlegre, főleg, ha otthon semmi lehetőség nem volt előzetes ellenőrzésre.)
A feng shui hatás a hatalmas nemzetközi repülőtéren is érződik, a mennyezet nagyon szellemes hangulatos megoldású, és különböző szemszögekből egész más részletei válnak hangsúlyossá.
Karácsony első napjának éjszakáján nem sokan találják jó programnak az utazást, így a gép félig üres volt. Megint tanultam valamit: ilyen kiemelt időszakokban érdemes inkább a középső négy üléses sorban helyet foglalni. Olyan kevesen voltunk, hogy aki egyedül utazott, szinte mindenki saját üléssorral rendelkezett – a folyosóülés választók négy üléssel, mi, ablakhoz ragaszkodók viszont csak kettővel :- )
A karácsonyi hangulatot nem csak a félig üres repülőgép erősítette, hanem az egyik légikisasszony is, aki hősiesen egész úton rénszarvasaganccsal a fején szolgált ki bennünket. Még egy pirosan-kéken villogó gyűrű is volt az ujján. Rajta kívül csak egy másik kisasszony volt, aki hajlandó volt villogó brossal díszelegni.
Éjfél körül szálltunk fel – némi késéssel, mint a pilóta közölte velünk, ugyanis München nem fogad reggel 5 óra előtt. Így inkább itt álldogáltunk még egy kicsit, mint valahol a légtérben :- )
Azért nem bántam az ablaknál ülést. Kína felett még végig ragyogó tiszta időnk volt, így nézegethettem, hogy mennyi sok kivilágított település felett repültünk el. Meglepően sok városkát láttam már jól bent, az ország közepében is (az üléstámlába beépített számítógépes monitoron tudtam követni, hogy nagyjából merre repüllünk).
Az első 2-2,5 óra a felszállásról szólt, a rendezkedésről, a vacsoráztatásról – meg a gyereksírásról. Elég sok gyerek volt a gépen, és két-három közülük folyamatos váltásban sírt. Sajnáltam őket, és sajnáltam az anyukájukat is, de legalább annyira magamat meg a többi utast, akiknek még az sem adatot meg, hogy legalább megpróbáljunk tenni valamit az ügy megoldása érdekében, csak hallgattuk a vég nélküli, és elég hangos, bömbölést. Ami aztán a kabin elsötétítésével szerencsésen megszűnt (hogy az utolsó másfél órában, amikor megint felkapcsolták a villanyt – amúgy éjféltől h
ajnali 5-ig tartott a 12 órás repülés, azaz végig együtt haladtunk az éjszakával – ismét kezdődjön előlről. Szegény légikisasszonyokat sem irigylem, akik akár minden nap is „élvezhetnek” hasonlóan idegtépő utazásokat.).
Hogy mégse maradjak teljesen zajforrás nélkül, arról a mögöttem ülő utas gondoskodott. Amíg még ébren volt, folyamatosan félhangosan beszélt magában, mint aki egy kicsit nyomott, amikor aztán elaludt, akkor meg horkolt, ami még a kisebbik baj volt ahhoz képest, hogy kiabált is álmában, még hozzá elég sokszor. Ráadásul úgy elcsúszott az ülésen, hogy a feje gyakorlatig az én karfám végében volt. Mivel én is ott tartottam a fejem, így szinte közvetlenül a fülembe kiabált. Horrorisztikus élmény volt!
Ennek ellenére, két részletben, összesen 5 órát sikerült aludnom, collstock-szerűen összehajtogatva, de legalább vízszintesen – ez már több is, mint amit egy repülőn elvárhat az ember.
Érdekes, hogy ellátmánnyal nem kényeztettek annyira, mint idefelé a Swissair gépén. Kaptunk egy késői vacsorát meg egy korai reggelit, aztán slussz. Alvás időben italt sem hordoztak körben, bár az előtérben, tálcán azért ott álltak a kitöltött poharak, aki akart, mosdóból menet-jövet nyugodtan kiszolgálhatta magát. Számomra különérdekesség volt, hogy a mosdók nem a mi szintünkön voltak, hanem egy fél szinttel lejjebb. Repülőgépen ilyet eddig még nem tapasztaltam.
Münchenben a repülőtéren is volt egy új élményem. Amikor elzarándokoltam a kiszállástól a beszálló terminálig (legalább negyed óra gyaloglás volt, miközben azon gondolkoztam, hogy a régebbi buszos megoldásokat spórolják-e meg azzal, hogy létrehozták ezeket a zegzúgos fedett folyosós útvonalvezetéseket a terminálok között) megint át kellett menni a fémkeresős ellenőrzésen. Ilyen még nem volt velem. Úgy csilingeltem a folyosón, mint egy egész csengős szán konvoj. Amikor végignéztek a fémkeresővel, bárhol haladt az érzékelő, mindenhol egyfolytában szólt (Kínában az ég világon semmi baj nem volt velem.). Végül levetették velem a cipőmet, megtapogatták kívül-belül, fémkeresősték (az is sípolt), aztán még a csomag röntgenen is átküldték külön. Közben meg leállították az egész forgalmat annál a kapunál – örülhettek az utánam jövök. Aztán amikor a csizmám szerencsésen kiállta a próbát, csalódottan elengedtek :- )
Hajnali 5-kor nem sok látnivaló akad egy repülőtéren. Végigböngésztem az egyetlen nyitva lévő „vegyesboltot” az első hűtőmágnestől az utolsó üveg Bacardiig, megállapítottam, hogy a tömérdek képeslap között egyetlen értelmes kreatív újság sincsen, aztán betankoltam az ingyenes kávéautomatánál (4 féle tea, 6 féle tejes (meg nem tejes) kávé, forró csoki szerepelt a repertoárban) leültem a G23-as kapunál, kerestem egy konnektort és nekiálltam félálomban blogot írni. Próbáltam netezni is, de még az ingyenesnek titulált wifire sem tudott csatlakozni a gépem, így legalább nem vont el a „munkától”.
Amikor a München-Budapest járatba beszálltunk, az is csak félig telt meg. Közvetlenül az indulás időpontja előtt azonban a bejelentkezett a kapitány (kellemes bariton hangon), és közölte, hogy most kapta a hírt, hogy még várunk néhány utast, akik a lyoni és manchesteri géppel érkeznek , úgyhogy pár perces késéssel indulunk … „bocsánat, telefonhívásom van, mindjárt visszatérek Önökhöz”. Aztán a gépet elözönlötte egy csomó lihegő utas, a kapitány viszont közölte, hogy még mindig várunk csatlakozó gépre, további türelmünket kéri. Végül teljesen feltöltött géppel indultunk útnak, kb. 20 perces késéssel (amiből 13-at behoztunk az 1 óra 15 perces úton).
Mindig meglepődöm, hogy látszólag milyen kevés kaja is milyen tartalmas lehet – legalábbis számomra. Igaz, hogy reggel 5-től 11-ig négy tejeskávét ittam meg (kb. 4 x 1 dl-t), de az ebédre felszolgált mini adag saláta (3 kockányi fetasajttal) 6 cm3-nyi sósrúd-anyagú bagattel tökéletesen elégedettnek bizonyult. Igaz, megittam hozzá a szokásos paradicsomlevemet is.
Aztán már meg is érkeztünk Ferihegyre, ahol már várt Apu és a nővérem a kijáratnál, és hazáig mesélhettem nekik az élményeimet.