Az első lépés

Igen, majd arról is szó lesz, hogy milyen téren tettem meg az első lépésemet, de kezdjük előbb egy kis dicsekvéssel. Dani beesett az ajtón, megörült a vacsora szó hallatán, egyből nekiállt melegíteni. Mondom neki, ha megkóstolta, nyilatkozzon, hogy eltegyem neki a maradékot holnap vacsorára, vagy megehetem. Mire a válasza az volt, hogy látatlanban is nyilatkozik, hogy kéri a maradékot is!
Csak minimálisan von le a mondat értékéből, hogy:
1. elege van már a földimogyoró kenyér vacsorából
2. rögtön hozzátette, hogy holnap úgysem lenne ideje ebédelni menni, ezért viszi be ebédre.
Hiába, az éhség a legjobb szakács. Bár közvetlenül utána én is ott vagyok (valahol) :- )
Van itt Daninak egy Expo-térképe, amin mindenféle rajzok jelzik a fontosabb/érdekesebb helyeket. (Sajnos olyan apró betűkkel, hogy csak nappali világosságnál tudom elolvasni. Akkor meg általában megfeledkezem arról, hogy tanulmányozzam. Az útikönyv ugyanis a Jade-templomon és a Bundon (folyóparti sétány) kívül gyakorlatilag semmi mást nem ajánl, így saját kútfőből kell kreatívnak lennem, és rátalálnom a látnivalókra.) Megláttuk a China pavilont, és Daninak rémlett, hogy érdemes megnézni. Rákerestem a neten, azt írják, hogy az expora összeállított kiállítás ugyan májusban már bezár, de utána állandó kínai kiállítás lesz benne (a múltban, jövőidőt használva – én meg elhittem nekik). Úgyhogy elindultam felfedezni az expót – a térképén (mivel az expóra készült) számos egyéb érdekes hangzású pavilon is fel volt sorolva.
Nem tudom, meséltem-e már a metrókról. Sok van belőlük, és nagyon szervezettek. Minden vonalnak más a színe, és ez a szín remek irányadó. Az átszállásoknál ilyen színű (és nevesített is) nagy nyilak jelzik a padlón, hogy merre kell menni, az állomáson és a kocsikban is ilyen színű az állomás soroló diagram, sőt még a kocsik ülései is ilyen színűek. Így, ha éppen nem tudnád, melyik vonalon haladsz, hát gyorsan ellenőrizheted.
Az állomások nevét angolul is bemondják. Igaz, hogy aki nem perfekt az angolul leírt betűk kínai kiejtésében, időnként zavarba jöhet, de egy idő után rájöttem, hogy egyrészt itt érdemes és lehet számolni a megállókat (nem úgy, mint a busznál), másrészt az átszállási lehetőségeket érthetően mondják, tehát az alapján, hogy most éppen a 3-as és 7-es vonalra lehet átszállni, azt is be tudom tájolni, hogy éppen melyik állomáson vagyok. Végszükség esetén pedig, ha elég koncentráltan és tanácstalanul bámulok a megállók táblájára – ez történt ma -, akkor egy utas megmutatja, hogy éppen melyik állomáshoz közeledünk. Kipróbáltam, működik!
Miután az ember sikeresen észlelte a megállóját, és kiszállás közben megküzdött a minden várakozás és udvariasság nélkül az ajtó nyitása után azonnal beszállók sűrű tömegével (farkastörvények uralkodnak), jön a következő kaland. A legtöbb metrómegállónak több, akár 16 kijárata is van. És persze mindegyikkel máshol érsz felszínre. Mivel van, hogy 10 percet is gyalogolsz, amíg eljutsz a kívánt (?) helyre, nagyon nem mindegy, hogy merre indulsz el. Mert ha rossz kijáraton mész fel, akkor keresheted a térképen, hogy hol is vagy (a térképen ugyanis a kijáratok nincsenek feltűntetve (az enyémen legalábbis), így aztán egy viszonylag nagy sugarú kör minden útkereszteződését végigolvashatod, hogy rájöjj, hol is állsz. Az viszont tény, hogy az utcák, a kereszteződésekben jól ki vannak táblázva. És azt is a javukra kell írni, hogy a metrólejáratokat is már messziről vezetve jól kitáblázzák – megkönnyítve a kóválygó turisták dolgát.
Rutinosan, már otthon a google-ban megnéztem, hogy melyik kijáraton kell kijönnöm. Persze akkor még mindig ott van a kérdés, hogy ha már a felszínen vagyok, merre induljak. Most elsőre a jó irányt választottam, s egy idő után már a pavilont is megláttam. Nehéz is lett volna eltéveszteni, hatalmas, piros gerendás épület a sok egyforma szürke betontömb között.
A kapuhoz érve azonban két Cerberusba ütköztem, akik elpantomimezték nekem, hogy a bejárat pont az átellenes oldalon van.
Érdekes amúgy megfigyelni, hogy milyen bőkezűen bánnak a munkaerőkkel. Általában mindenhol legalább ketten állnak egyszerre, az olyan helyeken meg, ahova ép eszű embernek eszébe sem jutna bemenni, de ha mégis bemegy sem tud semmi bajt csinálni, egész biztosan legalább négyen állnak, hogy minden behatolást megakadályozzanak.
Szépen lassan körbegyalogoltam a fél expó területét. Lepusztult, üres placc, néhány elhanyagolt, lerobbant építménnyel, fülkével, konténerrel. A szél kergeti rajta a szemetet. Az egész gondosan körbe van kerítve – és átlag 20 méterenként áll mellette két egyenruhás, hogy … hogy miért is? Nem tudom. Dani szerint azért, hogy ne legyen munkanélküliség.
Hamar észrevettem, hogy már közeledem a bejárathoz, ugyanis ott ugrásszerűen megnőtt a valamit kínálók száma. Képeslapot, emléktárgyakat, belépőjegyet… Ez utóbbira persze szükségem volt, de szerettem volna megnézni, hogy ténylegesen mennyibe kerül a belépő, azon kívül a sajtóigazolvány nevű varázslatban is bíztam. Ráadásul egy franciaországi Picasso-válogatást kínáltak végig a kerítés mentén, amit nem szándékoztam megnézni, én a kínai kultúrára voltam éppen beállítódva. A China pavilonhoz vezető kaput elállták a jegyet kínálók és az őrök. Pénztárat viszont egyáltalán nem láttam, így – nevezzetek akár gyávának – inkább továbbmentem, gondoltam, először megnézem a Moon boatot, mert az is ki volt plakátozva, s közben más szögből is szemrevételezem a helyzetet.
Még mindig a kerítésen kívül haladva, de végül egy szabad kapuhoz érve, bejutottam a volt Expo területére. Hurrá! Elsétáltam a nepáli pavilon mellett, amelyik nagyon szép, hagyományos nepáli stílusú(nak látszó) elhagyatott épület, nylonba burkolt oszlopokkal – szigorúan körülkerítve. A Moonboatba viszont be lehetett menni, de jegyvétel előtt azért szerettem volna megtudni, mégis mi a csudáról van szó. Találtam is egy táblát rengeteg kínai és némi angol információval, ahol elolvashattam, hogy ha már bent vagy és szédülsz, akkor kis időre hunyd be a szemet, és rokkantak csak a saját felelősségükre látogathatják, és egy jeggyel csak egyszer lehet megnézni az előadást. Úgyhogy a rengeteg eszemmel kisakkoztam, hogy Imax-moziról van szó.
(Azóta az internetről már megtudtam, hogy ez volt a szaud-arábiai pavilon, amelyet egy kínai származású ember tervezett, kívülről a félholdat, belülről a sivatagot szimbolizálta (datolyapálmákkal, beduinsátorral), és a világ legnagyobb Imax-mozija van benne. A világkiállításon 8 órás sort kellett állnia, aki be akart jutni, s most újra megnyitották, hogy – főleg a shanghai – érdeklődök végre bejuthassanak. (A jegyvásárláshoz érvényes igazolványt kell felmutatni!)
Közben viszont találtam egy pénztárat is, ahol gyakorlatilag senki nem állt sorban, így odaballagtam, és - egy tett többet ér ezer szónál – lazán meglobogtattam a sajtóigazolványomat. A kisasszony elkezdte nézegetni, aztán megmutatta valakinek, aztán odahívott egy másvalakit, aztán a számítógépen nézett valamit, aztán végre megkérdezték (angolul), hogy mit is szeretnék megnézni. Mondtam, hogy a China Pavilont. Ja, az nincs nyitva, volt a megkönnyebbült válasz. Ennyit erről.
A nap második programja egy másik Carrefour felderítése volt (mivel a meleg harisnyanadrág egyre súrgősebbé vált. Itt azonban már csak a megálló nevére emlékeztem, a kijárat számára nem.
Így aztán, ahogy várható is volt, nem találtam meg az áruházat. Találomra elindultam valamerre, és hirtelen a kínai negyedben találtam magam. Csupa kínai, egyetlen külföldi (én), lepukkant házak, bazárszerű boltocskák – jobban megbámultak, mint annak idején a new yorki Harlemben. A terv az volt, hogy megkerülöm a háztömböt és visszatérek a metrómegállóhoz, de aztán a sárga kockák (Óz, a nagy varázsló), amelyek itt kék táblák, hirtelen felbukkantak és elvezettek egy másik metrómegállóhoz.
A télikabátomnak hála egész jól éreztem magam (csak a nadrágom szára volt térdig átnedvesedve), és a kezemet nem győztem zsebre dugni. Úgyhogy hazafelé nem szálltam le egy megállóval előbb a metróról, ahogy terveztem, hanem igyekeztem a be a meleg lakásba.
Hogy készül a húsos palacsinta egy legénylakásban? Végy egy wokot (miután kietted belőle, amit főztél, a maradékot ügyesen felhalmoztad egy tányérban, és elmostad az edényt) meg egy villát. Ezzel helyettesítetted is a keverőtálat meg a robotgépet, most már csak az a feladat, hogy a villával egyenletesen és karcolás nélkül elkeverd a lisztet, tejet meg a többi hozzávalót. Szerencsére akadt egy merőkanál, bár ezek után már akár a teáscsészével is adagoltam volna a tésztát.
Este 6 után randevúm volt Danival. Ugyanis Toastmaster-klubba készült, és engem is meghívott. Azt már csak a metrón mondta, hogy a „Lets speak our guests” résznél majd nekem is ki kell állnom, és max. 30 másodpercben bemutatkoznom. Persze egyből elkezdtem fogalmazni a beszédemet, amelynek teljes mondanivalója nagyon frappánsan, az „Üdv, Dani anyukája vagyok Magyarországról”-ban teljesedett ki, de a színpadra lépésre még várnom kellett.
Érdekes volt végre élőben is látni, amiről eddig csak Dani meséiből hallottam. Sorba jöttek a különböző „szereplők”, az időmérő, a különböző értékelők, az „ő-ő-ő számláló”, a nyelvtani tanácsadó… a cél, hogy minél több embert megmozgassanak, és főleg megszólaltassanak. Mindenki egy kis beszédben mondja, el, hogy mi a feladata, aztán a rendezvény végén beszámolnak, hogy mit végeztek. Például az ö-zéseket számláló statisztikaszerűen felsorolja, hogy melyik beszédben hányszor hangzott el ez a töltelékszó. Nem a számlálás a nehéz feladat, hanem az, hogy az ember kiálljon a többiekkel szemben, és összefüggően és érthetően elmondja a mondókáját. A Table speaking részben a témavezető kérdéseket dobott fel, amire max. 5 perces monológot kellett rögtönözni – lehetett jelentkezni, de ha nem volt jelentkező, akkor csak úgy kiszólított valakit, akihez nagy valószínűséggel passzolt a téma.
A második részben aztán már előre megírt beszédek voltak. Itt (is) lépett színre Dani. Nekem – részrehajlás nélkül – nagyon tetszett. Lendületes volt, én a humorát is szeretem és értem, jó volt a testbeszéde, és még meg is mutatott magából egy-két dolgot a beszédével. A bevásárlással kapcsolatos ellenérzéseiről beszélt, illetve arról, hogy mennyire nem szereti, ha leszólongatják – aztán elmesélte, hogy jött rá arra, hogy nem automatikusan kell megélni egy ilyen helyzetet, hanem mindig a valós igények szerint. Azaz, ha tényleg akar valamit venni, akkor igenis kihasználhatja az ajánlatokat, nem a „Köszönöm, nem! Köszönöm, nem!” automatizmust kell alkalmazni. Sőt, még egy jó pár évvel ezelőtti közös karácsonyi kalandunkat is felemlegette! Érdekes volt visszaemlékezni rá, és meg is lepődtem, hogy ő mi mindenre emlékszik.
Kellemetlen meglepetés volt viszont, hogy amikor a szünetben beszélgettem egy-két emberrel, senki egy szavamat sem értette. De konkrétan egy szavamat se! Megkérdezték, mikor érkeztem, mondtam, hogy egy hete, erre válaszolt valami abszolút oda nem illőt. Kérdezték milyen az idő Magyarországon, mondtam hogy ugyanilyen mint itt. „Á, szóval ott sokkal hidegebb van!”
Ezek után, valószínűleg, a bemutatkozó beszédemből sem értettek semmit, pedig a tervezett mondatot még azzal is kiegészítettem, hogy három hétig maradok, és itt töltöm a karácsonyt Danival.
Eddig még ment is a dolog, csak az volt a nehéz, hogy fejezi be az ember. Valahogy mindig kívánkozik még valami az utolsó mondat UTÁN is. Még szerencse, hogy a speaker nem zavartatta magát attól, hogy én még hebegtem valami félmondatot, egyszerűen kezet fogott velem, és „lezavart” a színpadról. Én meg megveregethettem a vállamat, hogy megvolt az első toastmasteres beszédem. Mert hogy mindenki így kezdi – egy harminc másodperces bemutatkozással, rengeteg lámpalázzal, és egy csomó bakival.