Buddha és a mártírok

Aggodalomra semmi ok, a címben szereplő két témának semmi köze egymáshoz. Egyszerűen csak ezek voltak a mai programom fő témái.
Kezdek belerázódni a helyi metró közlekedésbe. Ma már nem számoltam az ujjamon az állomásokat, sőt egyáltalán sehogy sem számoltam – újságot olvastam, és csak időnként álltam meg hallgatózni, hogy melyik állomáson is vagyunk.
Azért hogy ne bízzam el teljesen magam, az élet csak az orromra koppintott. Eddig még mindig úgy volt, hogy adott metróállomáson csak egy fajta metró közlekedett. Most viszont az átszállásnál már két metróra szállhattam, ugyanarról a peronról. Mire kinéztem a térképen, hogy melyik irányba is kell mennem, pont elment a szerelvény az orrom előtt, így megörültem, amikor szinte azonnal jött a következő. Nem is tudom, mitől fogtam gyanút, hogy mégsem az igazi. Mindenesetre a 2. megállónál, ahol még együtt ment a két vonal, gyorsan leszálltam, és bevártam a saját metrómat. És közben újabb felfedezést tettem. A metrókocsik oldalán is folyamatos vonal jelzi a megfelelő színnel, hogy melyik metróvonalról van szó (mellesleg nagy számmal is fel van festve, hogyhogy nem láttam meg eddig?!? Fantasztikusan működik az emberi agy, amire nincs szüksége, automatikusan kizárja az észleléséből. De amint szüksége lesz rá, egyből bekerül a látómezejébe is.)
A gyalogos közlekedésre is kialakítottam egy „módszert”. A Google térkép alapján készítek egy képeslap méretű Móricka-rajzot a helyszínről, a metróállomástól a célpontig, főbb utcanevekkel, így nem kell a térképen keresgélném (amúgy is darabokra hajtogattam már), elég ezt a kis cédulát a kezemben tartani. Persze nyomtatóval még egyszerűbb lenne, de ha ló nincs…
Jó pár éve már, hogy rájöttem, a temető az egyik hely, amelyik a legjobban megőrzi a helyi sajátosságokat – főleg a nagyvárosokban, amelyek kezdenek teljesen internacionalizálódni. Azóta ez is egy fontos program, ha elkeveredem valahova. Most is beütöttem a google-ba, hogy „Shanghai, cemetery”, és meglepődtem, hogy milyen gyér eredmény jött ki. Elsőre összesen két temetőt kínált, mindkettő mártirsírok emlékhelye. Mivel az egyik mellett ott van egy buddhista templom is, azt választottam.
Ismét alkalmam volt megtapasztalni, hogy mennyire védik itt a parkokat. Nem tudom, hogy ez még az átkos imperializmus (vagy átkos kommunizmus eredménye), de itt vannak ezek a hatalmas parkok, és összesen egy-vagy két bejáratuk van, egyébként meg magas kerítéssel van körülvéve az egész – még csak táblák sem jelzik, hogy hol a kapu. Mintha azt szeretnénk, hogy minél kevesebben látogassák! Ennél a parknál ez be is jött. Vasárnap, amikor az utcán, a buddhista templomban, az élelmiszerboltban, a metrón akkora volt a tömeg, hogy levegőt is alig lehetett volna, itt a parkban csak elvétve találkoztam emberekkel. A temetőrész nagyon hangulatos volt, főleg a két oldalsó sétány, ahol bambuszerdőben, egy egy hatalmas kődarab (rajta valamilyen kínai verssel szöveggel) jelezte a sírt. A középső sétányon több volt a márvány, de itt is voltak természetből idehozott kődarabok (közel ember magasságúakról beszélünk!), és rengeteg szökőkút. Tetszik, hogy ennyire behozzák a természetet, az elemeket az életükbe (és halálukba).
A monumentalizmus betegségéből még nem sikerült kilábalniuk. Az ismeretlen mártír szobra, a hősöknek állított emlékmű és néhány egyéb hasonló témájú alkotás, mind-mind meglepően hatalmas volt.
A buddhista kkolostorban viszont a tömeg volt meglepően (számomra meglepően) nagy. Az egész úgy nézett ki, mint valami jól sikerült heti vásár. Egy nagy körbekerített területen jó néhány pagodaszerű épület, mindegyikben különböző isten vagy istenek hatalmas aranyozott szobrai, és térdeplő párnák – néhol csak egy-kettő, de volt olyan épület is, amelyik telis-tele volt asztallal egybe épített térdeplőkkel - az első pillanatban azt hittem, valami helyi népkonyhára bukkantam. Egyébként az is volt a kolostorban. Nem tudom, hogy ingyenes-e vagy fizetős, mindenesetre főzték a kínai ételeket, és az emberek meg sorba álltak érte, aztán az udvaron, valamelyik templom lépcsőjén kényelmesen elhelyezkedve megeszegették.
Feltűnő volt, hogy mindenki mindenfelé hajtogat, meg piros zacskókkal közlekedik. Végül hosszas sétálgatás és nézelődés után azt raktam össze, hogy lehet vásárolni egységcsomagot, ami egy piros „cipősdoboz”, benne hajtogatni való arany-piros (esetleg ezüst) papír, meg a már említett piros zacskó. Van, aki otthon hajtogatta meg a papírokat, és itt már csak egyenként szétszedve betette a zacskóba, de sokan üldögéltek a lépcsőkön vagy a fák tövében, és beszélgetve, nagyon gyorsan járó ujjakkal itt hajtogattak. Aztán a meghajtott darabok bekerültek a piros zacskóba, melyet egy füstölővel átszúrva lezártak, és a kolostor egyik mellékudvarán álló fém tartályokban elégettek. Én úgy tippeltem, hogy mindazt a rosszat és bánatot égetik el ezzel, amit az esztendő hozott, hogy tisztán lépjenek az új esztendőbe, de aztán sikerült az interneten találnom egy utalást, ami talán igazabb magyarázat.
„A kínai papírhajtogatás hagyományát elsősorban a hagyományos temetési szertartásokban találhatjuk meg - amikor is az elhunyt javait, pénzt vagy értékeket helyeztek el sírmellékletként, vagy égettek el a szertartás során. Mivel az értékek eltemetése maga után vonta a sírrablók próbálkozását - kialakult egy új módszer: a valódi drágaságok, arany, használati tárgyak helyett papírból készült másolatok helyettesítették az eredeti sírmellékletet vagy áldozatot. Napjainkban is papírból készült áldozati tárgyakat égetnek el a kínai temetési szertartásokon, ott, ahol erős a buddhista vagy taoista hagyomány.
Vannak speciális boltok, ahol a kész papírtárgyak mellett százas csomagban megvásárolható egyfajta téglalapalakú, piros nyomású, egy részén arannyal vagy ezüsttel nyomott, hagyományos papír, melyet százával, sőt néha ezrével égetnek el a temetési szertartások, vagy kínai Új Év megünneplése alkalmából.
Ezekből a kis papírdarabokból egy speciális, semmihez nem hasonlító formát hajtogatnak, -aranyrögnek nevezik - és ezek a hajtogatott aranyrögök szállnak fel, füst formájában, az égre.” (origamiland.lapunk.hu)
Az emberek sétálnak, beszélgetnek, betérnek egyik-másik templomba, egy gyors térdeplésre, hajlongásra, aztán sietősen vagy ráérősen távoznak. Füstőlőket égetnek, hajtogatnak, tálkából tésztás levest esznek, vagy az otthonról hozott hazait, gyerekeket nevelnek, körbeállnak egy-egy ügyesebb hajtogatót és csodálják, esetleg egyszerűen csak kínai sakkoznak. Tényleg olyan mint egy ünnepi vásár, ahova nem csak beszerzés céljából megy el az ember, hanem azért is, hogy egyszerűen jól érezze magát.
A kolostor előtt sok a koldus. Elszórtan egész Shanghaiban találkozni lehet velük, még a metrón is – általában csonkolt lábú emberek,akik a földön, hason csúszva mozognak a tömegben az emberek lábai között, kis csengővel vagy magnóból szóló zenével felhívva magukra a figyelmet. Mindenki utat ad nekik, akármekkora is a tömeg, de nem láttam, hogy bárkitől is kaptak volna pénzt.
A kolostor előtti koldusok már határozottan az erőszakosabb fajtához tartoztak, és elsősorban a turistákat nézték ki maguknak. Voltak teknőssétáltatók is. Szerencsétlenül kinéző levesestál méretű teknősöket tartottak pórázon, és vártak a … nem tudom mire. Igaziból egyszer sem láttam, hogy mi lett volna az attrakció, bár az egyik emelgette a teknő
sét, mint egy marionettfigurát, de a teknős ettől sem lett mozgékonyabb.
Peking óta tudjuk, hogy a teknős szent állatnak számít, de azzal együtt nem értem, mit kerestek itt a kolostor előtt. Lehet, hogy meg lehetett volna simogatni őket, és ezzel biztosítani a szerencsénket? Ha így van, akkor a shanghaiak nem igen törődnek a szerencséjükkel. Nem láttam, hogy bárki is foglalkozott volna ezekkel a teknősös emberekkel.
Mivel rájöttem, hogy ebből már nem igen lesz kínai főzés – Dani, mióta beteg, csak a megszokott ízeket kívánja, és még mindig nincs teljesen rendben -, körülnéztem, mit is kell felhasználnom, mielőtt hazaindulok, hogy ne maradjon itt a nyakán. A sorban az élen áll a gyömbér, amit én otthon is szoktam teaként elkészíteni (itt inkább ételbe gondoltam volna), Dani viszont nem szereti. Mivel kb. fél kilónyiról van szó, az elaprózás szóba sem jöhet. Úgyhogy nekiálltam inkább, és kandíroztam az egészet. Most ott szárad egy tepsin kiterítve a konyhában.
Azok számára akiket érdekel, íme az internetről gyűjtött recept:
10 dkg gyömbér, 10 dkg cukor, 1,7 dl víz
A gyömbért hámozzuk meg, vágjuk kis kockákra. A cukrot és a vizet forraljuk fel. Ha felforrt, tegyük bele a gyömbért. Kb egy-másfél óra alatt, meg-megkavargatva, főzzük üvegesre.
A leszűrt gyömbért forgassuk meg kristálycukorban, majd sütőpapírra teregetve szárítsuk egy napig. A visszamaradt szirup teába vagy simán forró vízbe is kiváló ízesítő!