Életmozaikok

Mivel Dani itthon betegeskedik, én is nehezebben mozdulok ki. Örülök, hogy együtt vagyunk, jó érzés, hogy kényeztethetem, lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy az anyai szeretetnek és gondoskodásnak csodás gyógyító ereje van. Reggelente nincs is láza, de délutánra felmegy 38 fölé, úgyhogy el tudom képzelni, mi lenne vele, ha még ennyi lelki gyógyírt sem kapna :- )

Ebéd után azért pénteken és szombaton is elugrottam egy kicsit várost nézni. Túl sok időt nem tudok az utcán barangolással tölteni, a tél határozottan nem az az időszak, amikor órákig sétálok, bármerre, egyszerűen csak a hétköznapi életet figyelve, de azért megteszem, ami tőlem telik.

Pénteken felkerestem a Dongjiadu katolikus templomot. Ez is egy régi városnegyedben van. Lassan (sőt nem is lassan) visszavonom, hogy Shanghai egy szupermodern város. Megvan a maga szupermodern része, ahol csak toronyházak meg elegáns boltok vannak, de van még bőven szegényebb, lepusztult rész is, meg egy csomó olyan, ahol a kettő együtt van jelen. Mindig meglepetés, mire bukkanok ki a felszínre. Ez most megint egy olyan utcarészlet volt, ahol abszolút látványosságnak számítottam. Cserébe én is kaptam új élményeket. Mivel nem sugárúton haladtam, hanem csak egy sima városi utcában, az utcán nem csak motorosok, biciklisek és gyalogosok egyvelege osztozott, de földről árulóké is. Bár utca hosszában egymást érték a boltszerű helyiségek, mégis előttük pokrócra, nylonra, vagy kecskelábú asztalkára kirakva tornyosultak az áruk. Az egyik tricikliben bambuszszárak voltak, az eladó ott helyben hámozta meg és vagdosta fel a vevőnek. Fülvédők, sapkák, bőrkesztyűk, prémes csizmák és műanyag dobozok, légyfogó, papírsárkány, karamellizált minialma, szerencsekövek – minden, ami a hétköznapi életben használatos. Mögöttük a boltok tiszta raktár kinézetűek voltak. Az áru ömlesztve behajítva a polcokra, középen a kínáló asztalokra, maga az eladó sokszor már be sem nagyon fért a zsúfolt kis helyiségbe. Ezeket a termékeket látva határozottan állíthatom, hogy a hozzánk érkező kínai áru legalábbis középkategóriás minőség.

Érdekes módon, itt sokkal kevésbé foglalkoztak velem, mint potenciális vevővel. A turistanegyedben folyton leszólítottak, és mindent rám akartak tukmálni, itt viszont csak érdeklődve megnéztek, vagy kedvesen rámmosolyogtak, de semmit nem akartak eladni nekem. Kellemes élmény volt.

A spanyol stílusú, fehérre mázolt, emeletes, erkélyes lakrészekkel körülvett előterű katedrális éppen a szegénynegyed és a modernizált folyóparti kikötőrész között helyezkedik el. Bemenni nem tudtam, csak a kerítésen át kukucskáltam be az impozáns épületre. Aztán az orrom után mentem tovább a város közepe felé. Itt is megvolt a szélsőséges érdekes keveredése. Szegényes boltok és házacskák között például a Bank of Shanghai hatalmas épülete. Mint egy 4-5 lépcsőházas lakótelepi ház, legalább két emelet magas oszlopokkal, a padló, a falak, az oszlopok vörös márvánnyal borítva – és a főbejárati oszlop tövében üldögélő két hajléktalannal (vagy annak kinézővel), akik közül az egyik éppen ollóval borotválkozott, tükör és különösebb odafigyelés nélkül.

Egyszer csak egy olyan helyre értem, ahol már jártam korábban is! Hurrá! Ez már azt jelenti, hogy kezdem (egy kicsit) belakni a várost! A turistabazár közelében jártam, s még az is lehet, hogy scammerek környékeztek meg. Leszólított ugyanis egy leány, hogy lefényképezném-e őt, meg két társát – nem láttam ugyan, hogy mi olyan érdekes a háttérként választott épületben, de ez nem is az én gondom. Lefényképeztem őket, aztán elkezdtek velem beszélgetni, hogy honnan jöttem (a fiú még azt is tudta, hogy Magyarország Kelet-Európában van), tudok-e kínaiul, meddig maradok… és van-e kifogásom ellene, ha csatlakoznak hozzám. Mivel előtte már ajánlottak egy helyet, amit kétszeri visszakérdezésre sem értettem, inkább nem akartam velük csatangolni. Sajnálkoztak, de különösebben nem erőltették a dolgot… Végül is nem tudtam meg, hogy „el akartak-e csalni” valahova, vagy tényleg csak beszélgetni akartak egy kicsit.

Beugrottam melegedni egy áruházba, és figyeltem a különböző egyenruhákat – van köztük néhány nagyon ötletes is. Például az egyen télikabátka olyan boltokban, ahol az egész első fal nyitott, hogy szinte a sétálóutca (fedett) zsákutca része a bolt. Vagy a sportboltokban a tréningruha. De úgy általában is, hála a színeket kedvelő lelküknek, az eladók könnyen kiszúrhatók élénk ruházatukkal. Amúgy meg nem is kell különösen foglalkozni azzal, hogy megtaláljuk őket – ők úgyis megtalálnak bennünket. Remek önbizalom fejlesztő gyakorlat végigsétálni egy középkategóriás bolton úgy, hogy mindent megnézz, megvizsgálj, anélkül, hogy egyszer is zavarba jönnél, vagy kellemetlenül éreznéd magad miatta – miközben folyamatosan követ egy eladó, és bármi iránt a legkisebb érdeklődést is mutatod, egyből mondja is miért jársz jól vele, ha megveszed. Úgy éreztem, hogy nem rámtukmálni akarják, egyszerűen itt ez az üzletpolitika, része a legyünk udvariasak és szolgálatkészek a vevőkkel attitűdnek. Nyugati emberként elég idegen tőlem, jó idegek kellenek hozzá, hogy ne szaladjak azonnal világgá. Mondom – nekem – jó tréning!

Szombaton ebéd után, amikor Dani éppen jól érezte magát, elmentünk egy Rovarháznak nevezett helyre. Van Shanghaiban állatkert is, de már az útikönyv is olyan lehangolóan írt róla, hogy inkább kihagyom. Az állatok életkörülményei szempontjából ez a rovarház sem volt jobb, de rengeteg érdekességet láttunk benne. Nem csak rovarokat, de például mindjárt a bejáratnál egy fókát is (icipici akváriumban), mindenféle simogatható szőrös állatot (kecskétől a tengerimalacon át a nutriáig), gyíkokat, iguánokat, varánuszokat, teknősöket és krokodilokat. Nagyon tetszettek a békák. Nem tudom, ezek ilyen fajok-e, vagy egyszerűen a kevés mozgástól eldeformálódtak, de ha maguk alá húzott lábbal (béka módra) üldögéltek, szinte mindegyik teljesen kör alakú volt! És micsoda színekben pompázott némelyik! Aztán külön játék megtalálni egy-egy terrárium lakóját. Néha egyetlen kő vagy egy-két levél volt az összes berendezés, mégis úgy el tudtak bújni, hogy csak győztük megkeresni őket. A rovarokkal (mert azért azok is voltak) könnyebb volt a helyzet, mert azok a terráriumon belül egy pici üvegdobozban vagy kalitkában tartózkodtak – csak semmi kilengés, elcsellengés a középpontból.

Valamelyik rovar vagy bogár amúgy is nagy házi kedvenc lehet itt Kínában, mert láttunk egy tárlót, amelyik tele volt díszes icipici kalitkákkal, meg gyűszű méretű festett porcelántálkával – szerintem etetőtálak lehettek. Talán tücsköt, vagy kabócát tartanak háziállatként?

A lepkerészleg, mint mindig, teljesen lenyűgözött. Fantasztikus, hogy a természet micsoda formákat és mintákat tud létrehozni! Külön piros pontot kapott a kiállítás. Egy könyvtárszoba volt berendezve, álkönyvekkel és lepkés tárlódobozokkal a polcokon. És volt három hatalmas nagy „könyv” is, forgatható lapokkal, ahol szintén lepkék
voltak kiállítva, részletes (kínai) magyarázószöveggel. Sajnos Dani közben újból „összeomlott”, de a gyerekrészlegen a Tom és Jerry filmvetítésen lelkesen nosztalgiázva (és főleg üldögélés közben pihenve), sikerült egy kissé erőt gyűjtenie a haza útra.

Megállapítottuk, hogy összességében érdekes volt. Számos olyan állatot láttunk, ami eddig még nem került a szemünk elé – és a gipszfákkal, mű tavirózsával, primitív barlangi rajzokkal dekorált, poros, 60-as éveket idéző kiállítási környezettel is már csak unikumként lehet találkozni itt-ott. Használjuk ki a lehetőséget, amíg még ilyet is láthatunk.

Aztán hazatértünk a szupermodern lakásunkba. (Ahogy a kínai mondás tartja: Shanghai a gazdagoknak mennyország, a szegényeknek pokol.) A portás kinyitja előttünk a kaput, a lakás teljes hosszában erkély fut végig, amelyről a Century Parkra láthatunk, a fürdőszobában a mennyezetbe épített hősugárzó biztosítja az extra meleget, a hűtőszekrény sípol, ha túl sokáig van nyitva az ajtaja – és még a tűzjelző is működik. Ez biztos, mert kipróbáltuk. Persze nem akarattal. Csak amikor a húslevest főztem elfelejtettem bekapcsolni a szagelszívót, és amikor a leves már forrt egy ideje, a konyhában – úgy tűnik – túlságosan megnőtt a hőmérséklet meg a felfelé áramló forróság. Viszont  a kutyát sem érdekelte a dolog. Kb. 5 percen át sípolt, amíg különböző technikák bevetésével végre sikerült elhallgattatni, de se a szomszédok se a személyzet közül senki nem jött érdeklődni, hogy mi van, ég a ház?!?