Irány Peking

 Az első éjszakám, amikor nem aludtam jól! Tényleg, még nem is számoltam be a "lakosztályomról". Dani lakása egy hálószobából, ebédlővel összenyitott nappaliból és egy dolgozószobából áll, ahol ő a ruhaszárítót és a vasalóállványt tartja (ez utóbbit két székre állítva, mert különben derékfájdítóan alacsony neki.
Na, hát én e között a két berendezési tárgy között vettem ágyat magamnak a sarokrekamié egyik levehető ülőpárnájából, és az egyik díszpárnából, amit belehúztam a helyi mosoda zsákjába. Fő a komfortérzet! Nincs is semmi baj, remekül tudok itt aludni, de ez az 5 órai ébresztő kicsit nyugtalanított. Főleg, hogy Dani szobájában szólt a mobiltelefon, és azt már megfigyeltem, hogy nem igen ébred fel rá elsőre. Nálam meg nincs éjjeli lámpa, hogy sötétben megnézhetném, hány óra van. Ennek örömére aztán az egyik ébredésem után azt álmodtam, hogy ott ül az ágyam fejénél, a padlón, egy fiú, aki zseblámpával igyekszik leolvasni az óráját. Én is szerettem volna megnézni, de miután nem sikerült, felvettem a saját órámat, amelyik mellettem volt a padlón, megnéztem, megállapítottam, hogy 5 óra van, aztán megnyugodva visszafeküdtem aludni.
Ennek ellenére 5-kor sikeresen felébredtem, sőt még Dani is előbújt a barlangjából. Fél hatkor lent várt a taxi a ház előtt. 6-ra kint voltunk a vasútállomáson. A vonat meg 7:10-kor indult! Üldögéltünk a hideg fémszékeken és figyeltük, megpróbál-e már valaki áttörni a jegyellenőrző kapun. Egy ember tényleg megpróbált, de az autómata egyből rendre utasította. Nem csak pirosra váltó lámpával, de hangos sípolással is. Végül persze megérkezett az aktuális ajtón álló, aki ezúttal a vasúttársaság piros egyenruháját viselte, és árgus szemmel figyelt minket, hogy mindent megfelelően teszünk-e (a fémdetektoros vizsgálaton, már a várórészbe lépés előtt átestünk.
Kkínában hatalmas technikai fejlesztések vannak. Többek között ez a vonat is. Peking és Shanghai között közlekedik, 300 km/ órás sebességel, alig több mint 5 óra alatt megtéve az utat. És az egész olyan mint egy repülőgépen. Saját utaskísérőnk van (igaz, kaját nem osztogat - legalábbis a másodosztályon), kényelmes dönthető ülések, minden üléshez asztalka, reklámújságok, hányózacskó (!), Fényújság tájékoztat, hogy éppen mekkora sebességel haladunk (időnként a 308 km/órát is elértük, milyen a kiinti hőkmérséklet, … a többit, ami kínaiul volt kiírva, nem értetem. Óránként végigjárt a takarítónő egy nagy nylonzsákkal, és összegyűjtötte a szemetet, s még poziív diszkriinációban is volt részünk. Ugyanis egyszercsak nekiálltak ellenőrizni az utasok személyigazolványát, de amikor hozzánk értek, csak jelezték, hogy hagyjuk, nem kell. Mi meg nem erőltettük.
A szállást az interneten foglaltuk le, és amikor az útmutatást követkve a sikátorba kanyarodtunk, kcsit eggódva vártuk a hostel felbukkanását. Előte azonban még egy "történelem előtti" fekete szedán mellett kellet elhaladni, melyben a hátsósüléshez még kehajtható kis asztalkán pezsgő is járt. A múlt - kissé poros és kopott - visszaidézése.
Hostelünk, a Happy Dragon, kicsi, eldugott, de a recepciós beszél angolul, és a szoba fűthető. Mindkettő nagyon fontos szempont. Miután kicsit átmelegedtünk, és magunkra rétegeztünk néhány további ruhadarabot, elindultunk világgá - azaz sétálva elérhető helyszínek megtekintésére. Érdekes volt megfigyellni, micsoda különbségek vannak Peking és Shanghai között. Shanghai modern nagyváros, egy makro New York, Peking ezzel szemben egy némiképp felújított, kínai hagyományok szerint épült város. Az utcákon végig kínai díszíésű portálok, rengeteg pici, egyetlen helyiségből álló bolt - kevés külföldi.
Dani meghívott ebédre egy igazi kínai étterembe. A hat fogás között volt snidlinges rántottás kukoricalepény, földimogyorós kacsa, meleg, zöldségágyon párolt csirkehús (?), fekete gomba, zöldséges palacsinta. És újabb első lépés gyanánt pálcikával ettünk. Mindenkinek ajánlom, aki fogyókúrázni akar!
Elsétáltunk a Láma-templomhoz, amelyikről kiderült, hogy 4-kor bezárt, aztán a Konfucius-templomhoz, amelyik 5-kor, majd a Dob-toronyhoz, amelyik szintén 5-kor bezárt. Gyakorlatilag megnéztük, hogy mit fogunk megnézni később.
Addig élveztük a város nyüzsgését: Egészen más, mint Shanghai. Shanghai egy modern világváros, hatalmas felhőkarcolókkal, széles sugárutakkal. Pekingben megmaradt a történelmi stílus is. Régi házak, kínai stílusú épületek, piros lampionos díszítés, rengeteg pici bolt utcahosszat. Időnként egy-egy sikátorba is betévedtünk, na, itt rájöttem, hogy az elektromos motoroknak is megvan a hátrányuk. Olyan hangtalanul közlekednek, hogy észrevétlenül mögéd tudnak lopakodni. Valamilyen okból nem szívesen használják a dudát - szemben Shanghaijal, ahol folyton dudálnak, akár szükséges, akár nem -, így csak akkor veszed észre őket, ha elsuhannak melletted tíz centire, esetleg fékeznek, ha pont eléjük lépsz. Nem arra mész, amerre ők kiszámították.
A többletrégetek ellenére is nagyon átfagytunk, úgyhogy két órányi séta után visszaügettünk, vonzó, meleg szobácskánkba. Dani egyből el is dőlt az ágyon, és álomba merült, én meg a blogot írtam, amikor egyszer csak kopogtak, és egy leányka jött, hogy meghívjon bennünket az esti ingyenes hot pot partyra. A hot pot olajban sült mindenfélét (hús, hal, zöldség, tészta) jelent. Az útikönyv szerint a pekingi hot pot sokkal lágyabb ízvilágú, mint a szecsuáni, de ez itt bitang erős volt! Ez azonban nem zavarta azt a két olasz srácot, akikkel összehaverkodtunk, és akik legalább négy tányérral ettek fejenként.