Ami még kimaradt...

Reggel gyors fürdés, reggeli, csomagolás, könnyes búcsú a szobánktól – amelynek az ajtaján egyébként lepkefüzér lógott szerencsehozóként. Először azt hittem, a szerencsénkhez az is hozzátartozik, hogy egyedül nekünk jutott lepke, mert a többi ajtón mind halak voltak, de aztán találtunk még egy lepkés, sőt egy nyulas ajtót is. Nem baj, így is szerencsésnek mondom magam, hogy nekünk lepke jutott.
Elbúcsúztunk a kedvenc „pultos” kisasszonyunktól is. Olyan aranyos volt. Folyton mosolygott, és akkorákat tudott nevetni. Igaz az egyenpulóverén is az állt, hogy „Be always happy!” (ami egy „Happy Dragon” névvel büszkélkedő helyen el is várható), de úgy nézett ki, mint aki munkaidőn kívül is szívből tud örülni minden apróságnak.
A táskát letettük a recepción, aztán nekivágtunk az utolsó napi küldetésnek. Az első napirendi pont az olimpiai városban a Birds Nest volt. Gondoltuk, ripsz-ropsz kipipáljuk. Ezek a nagyvárosok azonban egyáltalán nem így működnek. Akkora távolságok vannak, de akkorák! Csak megy a metró, megy, már háromszor láttad ugyanazt a reklámblokkot, és még mindig nem ért a következő állomásra! (Na jó, ez egy kicsit túlzás – de tényleg csak kicsit!) Ráadásul kétszer át is kellett szállni, ami további 5-10 perces gyaloglásokat jelentett a föld alatt egyik metróvonaltól a másikig. Aztán kiderült, hogy az a metró, ami a Birds Nesthez vitt volna, valami ok miatt le is van zárva. Helyette metró pótló busz járt. Mi persze gyalog indultunk el, elvégre a térképen csak két centiméternyi volt a távolság :- )
Hát élőben kicsit több. Ami önmagában még nem is lenne baj, mert érdekes figyelni az utcai életet, a kaotikus közlekedést, az embereket … csak hát mi időszűkében voltunk. Azért persze elcaplattunk addig, ahonnan már egész jó rálátás volt a Birds Nestre, már amennyire ilyen ködös időben bármire is lehet jó rálátás. Aztán visszavándoroltunk a metróhoz, bár rengeteg motoros riksa felajánlotta a szolgálatait. Töprengtünk is rajta, megéri-e nekik ilyenkor télen, ezen a kihalt környéken utasokra vadászni. Amíg mi itt sétáltunk, egyetlen turistákat fuvarozó riksával sem találkoztunk.
A fél városon átmetrózva visszatértünk a központba, hogy megnézzük a Dob-tornyot és a Harang-tornyot. Ezeket már első napi sétánk alkalmával kiszúrtuk magunknak, csak akkor már zárva voltak. Most viszont mindkettőbe bejutottunk. Két kb. 50 méter magas toronyról beszélünk, amelyekbe meredek és magas lépcsőn lehet feljutni. Az egy dolog, hogy alig kaptunk levegőt, amíg felkepesztettünk – egyszer. De szegény szerzetesek, akik annak idején naponta többször is megjárták ezt az utat, hogy a pontos időt jelezzék a városnak!
A Dob-toronyban 24 „kicsi” és egy nagy dob volt. Hála a pontos időzítésünknek, még egy dob előadást is meghallgathattunk. Nem verték mind a 24 kisebb dobot, „csak” hatot, meg hozzá a fő dobot, de így is nagyon látványos (és „hallványos”) volt a dolog. Szépen beöltözött fiatal fiúk és lányok, jól megkoreografált mozdulatok, és mindenféle technikák. Hol a dobokra kifeszített bőrt verték, hogy a dob káváját, volt úgy is, hogy egyik kézzel verték a dobot különböző magasságban, közben a másik kézzel „simították” el a rezgését. Az előadás végén a (katonai) egyenruhás teremőr előtapsolt – jelezve, hogy nyugodtan dicsérjük az előadást, amit meg is tettünk.
A dobokon kívül jó néhány időmérő eszköz is ki volt állítva. Többek között különböző míves kivitelű időmérő füstölők, ahol a füstölő égési sebességével mérték az időt. De használták a „vízórát”, a guruló golyókkal működő órát és a napórát is. (Valami időmérésre szolgált a teknősbéka is. Kitették a kertbe 30 percre, és az pont fél óra volt.)
A tér túl oldalán a Harang-toronyban egy hatalmas 3,3 tonnás haranggal jelezték az időt, a reggeli felkelés és a városkapu lezárásának időpontját. A harangnak nem nyelve volt, hanem egy 2 méter hosszú vízszintesen felfüggesztett farönkkel kongatták meg.
Szerettük volna megnézni a Beihai—park kimaradt részét, de ma sem jártunk szerencsével. Erről az oldalról is végig egybefüggő kerítés védte. Nem teljesen világos ugyan, hogy kitől és miért, de tény, hogy kapu nem volt rajta. Viszont több helyen is állt előtte egy-egy katona, díszegyenruhában, esetleg még egy emelvényen. Semmi más, csak egy sima fal – és egy őrt álló katona. Hogy ő mit őrizhetett?!?
Mire végleg lemondtunk a parkról, már el is fogyott az időnk, szaladtunk vissza a csomagunkért, és a ki a reptérre.
A munkaerőbőség itt is jelentkezett, szinte minden jegyautomatára jutott egy alkalmazott, aki széles mozdulattal jelezte, hogy erre tessék (de segített is, ha kellett). Amúgy is mindenhol ott áll ez a fehér kesztyűs, egyenruhás valaki, akinek csak az a feladata, hogy sokat mondó kézmozdulattal jelezze a (sokszor teljesen világos és eltéveszthetetlen) irány.
Vacak kis belföldi géppel repültünk, egy 335 személyes Airbus A330-cal. Hihetetlen, mennyi ember élhet ebben az órában, hogy szinte óránként meg tudnak tölteni ekkora gépeket, csupán csak Peking és Sjanghai között!
Elvben 2 óra 10 perc volt a repülési idő, gyakorlatilag jó 20 perccel hamarabb megérkeztünk. Aztán már csak a kbk. egy órányi metrózás volt hátra, keresztül fél Shanghaion, s már otthon is voltunk. Dani egyből bebújt a paplan alá, s menten el is aludt. Csak előtte még megállapította, hogy lehet, hogy csak a kimerültség jött ki rajta. Az utóbbi 1,5-2 hónapban szinte egyetlen szabad pihenős napja sem volt, valamire mindig teljes erőbedobással készült. Reméljük, tényleg csak ennyi a gond.