A Cobb and Co. nyomában. Dalby és Yuleba

A tábori körülmények kedveznek a korai kelésnek! Meg persze a korai lefekvés is. Az ember kikászálódik a hálózsákból, aztán jöhet a reggeli kávé vagy forróvíz (én, a kínaiakkal együtt, erre szavazok). Pillanatok alatt kialakultak a feladatkörök. Sue főz, és ő a hadtápos, Laci mosogat, én törölgetek – aztán amíg ők elrakodják a konyhafelszerelést, én összeszedem a hálózsákokat és derékaljakat.

Roppant egyszerű sátrunk van. Igaz, csak autós túrához megfelelő, mert nagy és nehéz, de pillanatok alatt felverhető. Azt hiszem másfél perc volt, amíg Laci, a zsákból kivéve, készre felállította. A “lebontása” ugyanolyan egyszerű. Csak meghajtja az ember a csuklóknál, össze nyomja, felgörgeti. A tokján összehúzni a cipzárat nagyobb munka, mint a sátor összerakása.

Sátor - összecsukva

Kellemes délután a felállított sátor mellett

Az útirány továbbra is nyugat, úgy nagy vonalakban. Kisebb cikcakkokban haladunk, igyekszünk a mellékutakat választani, ott nagyobb valószínűséggel bukkan érdekességekre az ember, mint a főúton, amit már kifejezetten azért építettek, lehetőleg nyílegyenesre, hogy minél gyorsabban át lehessen szelni Ausztráliát, elsősorban a hatalmas szállítókamionokkal, amelyek gyakran akár négy vagy még több utánfutót is húznak maguk után. Sajnos nekem nem sikerült elcsípnem egy ilyet sem, mert ilyen közel a “civilizációhoz” még a főúton is inkább csak éjszaka közlekednek, hogy ne zavarják a forgalmat – és a forgalom őket :-)

Út a végtelenbe

Jellegzetes ausztrál táj

Virágzó kaktuszok - egyértelműen a sivatagosabb területet jelzik

Dalby volt a fő célunk, de út közben több kisebb településen is megálltunk. Némelyik tényleg egész kicsi – posta, rendőrőrs, benzinkút egy szerény bolttal és alig néhány ház alkotja a “központot”. Hogy mekkora terület tartozik még hozzá, elszórva mennyi házzal azt nem tudom.

Az tetszik az ausztrálokban, hogy annyira igyekeznek reklámozni a saját településüket. Számos falunév táblán mindjárt valami figyelem felhívó is szerepel, valami jelmondat, vagy érdekes jelző, amivel a település igyekszik kiemelkedni a sorból.

Gazdag hagyományok. Merész ambíciók.

És nagy igyekezettel hívják fel a figyelmet mindenre, ami csak érdeklődésre tarthat számot. Legyen az egy működő lámafarm, valamilyen történelmi hely, természeti érdekesség vagy kijelölt táborozóhely.

Ahogy haladtunk az úton, árgus szemekkel figyeltük a barna színű “Point of interest” táblákat, és szinte mindegyiknél le is álltunk, megnézni, mit is kínál nekünk.

Mindjárt kora délelőtt például így bukkantunk rá egy volt vasúti alagútra. Meglepő, hogy mennyire jó állapotban van még mindig - és még meglepőbb, hogy milyen alacsony. Nehéz elképzelni azt a mozdonyt, amelyik itt keresztülfért.

Ma már a denevérek birtokolják ezt a remek, védett, sötét helyet. Be lehet sétálni az alagút közepéig, de a bejáratnál nagy tábla figyelmeztet, hogy légy tekintettel a denevérekre, és csendesen közlekedj, hogy ne zavard a nyugalmukat. 

Segíts védeni a denevéreinket!

Látni, persze, nem láttuk őket, mert ahol ők laknak, ott már olyan sötét volt, hogy éppen csak az orrunkig láttunk, semmi esetre sem az alagút mennyezetéig.

Visszatérve a parkolóba - ami természetesen el van látva piknikasztalokkal és tűzrakó hellyel is -, megcsodálhattam a mi pottyantós WC-nk ausztrál választékát. Egy újszerű ötlet alapján ők nem az emésztőgödröt süllyesztik a földbe, hanem a WC épületét emelik magasabbra.

Pottyantós WC a "világ végén", kívül....

.... belül. Rend, tisztaság, WC-papír!

Dalbyban ismét egy remek kis helytörténeti múzeumot találtunk. Mi mindent összehordanak ide az emberek! Ausztráliában a “múlt” sem olyan múlt, izgalmasan keverednek az éppen csak “kinőtt” tárgyak a XX. század elejéről-közepéről származókkal (régebbiek ezekben a közösségi módon összeadottak gyűjteményekben nem igen vannak). Lelkes önkéntesek alkotják a személyzetet, ők a múzeumi személyzet, a karbantartók, a gondos felvigyázók.

Az iskolaépületben lévő kiállítást például a helyi Men’s shed tagjai pártfogolják, ők tartják rendben, ők végzik a felújítási munkákat – és közben lelkesen mesélnek is róla. Hiszen az itt látható tárgyak részben az ő gyerekkorukat is tükrözi – az önkéntesek legnagyobb része nyugdíjas, aki ebben találta meg a hasznos elfoglaltságot és az érdekes, változó életet. Remek megoldás, mindenki csak jól jár vele!

nyugdíjba küldött teáskannák ....

... és böröndök

Minden gyűjtemény megtalálja a helyét

Régi fogorvosi rendelő

Ennek a múzeumnak még saját repülő csészealja is van! A vázlatos térképen is külön ki van emelve, Laci persze egyből kiszúrta, és meg is találta, mint utólag kiderült. Ugyanis hárman három felé szaladtunk a kertbe belépve, mert mindenkit valami más izgatott leginkább. De aztán a felvigyázó néni minket, lányokat is gondosan elvezetett a megfelelő helyre, elvégre, ha már a kiállítás rendelkezik egy ilyen fontos darabbal, igazán nem lenne illendő, ha kihagynánk.

Az a bizonyos UFO

Persze mindjárt mesélt is mindenfélét, többek között azt is, hogy egyik “fő céljuk”, hogy most már kicsi zöld emberkéket is találjanak az UFO mellé :-D (Úgyhogy utána Sue is egyből rákapott a marslakó-vadászatra. Végül találtunk is megfelelő alanyokat az egyik turiban, el is küldte nekik. Legközelebb, ha arra járok, megnézem, bekerültek-e a kiállításba :-D ).

Egyre inkább haladunk a semmi felé. A táj hosszan elterülő, learatott vagy éppencsak zöldelő szántóföldekből és messzire nyúló legelőkből áll. Dalby után most már azt is tudjuk, hogy a fő termény errefelé a gyapot, az egyik útszéli kamionos kiállítónál megállva, a földön találtunk is elhullatott gyapotgubókat. Úgy látszik itt az évszakok nem annyira befolyásolják a termésciklust. Hiszen a mi fogalmaink szerint itt most éppen tavasz van, nem éppen az otthoni aratási időszak.

A híres Cobb and Co. postakocsitársaság útvonalán haladunk. Sokáig ők uralták az egész kontinenst, az ő járataik szállították a leveleket, csomagokat és embereket is. A hatékonyság érdekében sűrűn voltak a váltóhelyek, így aztán rengeteg ember és rengeteg ló dolgozott nekik. Az utasok pedig “kényelemben és biztonságban” juthattak el A-ból B-be. (Ki emlékszik még az Ausztrál expressz című filmsorozatra?)

A postakocsi járatokat ugyan már 1924-ben megszüntették, de a nyomaik máig megmaradtak. Nem csak a népi folklórban, legendákban, dalokban, hanem a valós életben is.

A postakocsi útját például a vízfolyásokban gyakran hatalmas farönkökkel rakták ki, hogy esős időszakban is megoldott legyen a haladás. Ilyen fával kirakott útszakaszok még mindig láthatók. Igaz, már nem ép állapotban, de maguk a farönkök nem sokat károsodtak. Jóféle fák teremnek errefelé.

A régi postakocsik útja

 Azt persze gondolhatjuk, hogy ilyen hepehupás úton nem volt épp leányálom utazni. De az utasoknak amúgy is sokszor le kellett szállniuk, hogy megkönnyítsék a kocsi haladását, esetleg, hogy segítsenek megtolni, ha valahol nagyon elakadt.

Cserébe a postakocsi állomásokon, csekély összeg fejében, kaphattak valamit enni. Ilyenkor az állomosfőnök családjával étkeztek, és bizony hírét vitték az igazán jó vendéglátó háziasszonyok földjének.

A madarak mérges csiripelése mindjárt jelzi, hol bújkál egy-egye óriásgyík

Az esti táborhelyünket is a barna táblák és a térkép végében felsorolt táborhely lista segítségével kerestük. Az első próbálkozásunk ígéretesnek hangzott, tó parti pihenőhely árnyas fák alatt. Hát a fák meg is voltak, bár árnyékot nem igen adtak. Erre felé valahogy nem “divat” az árnyék, még az erdőkben sem. Ritkásabban is állnak a fák, a lombjuk nem olyan dús, mint mondjuk nálunk, a leveleik kicsik és igyekeznek minél kisebb felülettel a nap felé fordulni – ráadásul az egyenlítőhöz is sokkal közelebb vagyunk, és a nap már eleve jóval meredekebben süt. Szóval az árnyék nagyjából felejthető.

Útmenti piknikező hely

Sajnos a tó is az volt. Nagy a szárazság mostanában errefelé. Kiszáradt vagy éppen csak csordogáló patakmedrekkel találkoztunk mindenfelé, és a táborhelyre ígért tóból is inkább csak egy hínáros, iszapos pocsolya maradt. Úgyhogy továbbálltunk inkább, új helyet keresve.

És milyen jól tettük! Yuleba mellett, egy tó partján táboroztunk. A tő felett bánatosan lengedező tarzanhinta és “flying fox” jelezte, hogy szokott itt viziélet lenni, de most ennek a tőnak a vízszintje is alaposan lecsökkent. Azért, örömünkre, volt benne annyi víz, hogy jó érzessel tudtunk csobbani egyet, hogy kicsit felfrissítsük magunkat a portól és hőségtől.

A megfelelő táborhely kiválasztása közben az első dolog, amin megakadt a szemünk, egy termetes kacsa volt. Persze rögtön megpróbáltuk megközelíteni, hogy lefényképezzük. Óvatosan indultunk felé, aztán egyre bátrabban, mert meg sem mozdult. Végül Sue már meg is simította a tollát, hátha attól lábra kel, mert kezdtünk aggódni érte, hogy valami baja van. De hamarosan kiderült, hogy a magyarázat sokkal egyszerűbb. Egyszerűen csak lusta volt mozogni. Az élete, amennyire láttuk, abból állt, hogy kivárta, amíg megérkeznek a táborozók, aztán lecövekelt mellettük, és várta, hogy etessék.

Egy másik, mozgékonyabb madárfaj egyedei is lelkesen kéregettek, remekül szórakoztatva bennünket a vacsoraasztal mellett. Némelyik majdhogynem a szánkból akarta kilopni a falatot.

A tavacska másik oldalán meg wallabyk bukkantak fel. Az elsők, amelyeket a természetben ilyen közelről megcsodálhattam. És ilyen sokáig! Egyáltalán nem zavartatták magukat, még akkor sem, amikor a tóban fürödtünk – utána meg pláne nem. Legelésztek, iszogattak a tóparton, időnként lustán odébbugráltak egy kicsit.

Le is merült estére a fényképezőgépem akkuja! Nagy szerencse, hogy a Landroverünk remekül fel val készítve a modern technikákra. Telefon, laptop, tablet, fényképezőgép nem csak útközben, de álló motor mellett is tölthető. És milyen hatékonyan! Igazán kellemes, amikor a rusztikus életmód és a modern technika ilyen jó kombinációban áll az ember rendelkezésére.