Indulás a (vad)nyugatra - Yaraman, Cooyar

Tekintettel az előző napok korai keléseire, ma szabad reggelt adtunk magunknak, senki sem pattant ki az ágyból hajnalok hajnalán. Igaz, én szokás szerint 5 óra körül már ébren voltam, de kár is lenne kihagyni a hajnalok békés hangulatát. A szobám verandára néző teljes fala üveg vagy szúnyoghálós ajtó. Közvetlenül a környező fákra és a távoli hegyekre látok. A veranda korlátján időnként megjelennek a vadpulykák, és illegetik magukat, vagy felrepülnek a tetőre, és ott mászkálnak. Ilyenkor olyasféle zajt csapnak, mintha valaki fapapucsban csattogna, olykor rohangászna, fel-alá. Mindig megnevettet.

Reggelente a madarak is nagyobb zajjal vannak még, az egész erdő tele van mindenféle izgalmas füttyökkel, csiripeléssel, furcsa madárzajokkal. Jó ülni az ágyban, és hallgatni, miközben az ember blogot ír, és időnként kipillant az ablakon az esővizes hordóra, amely a lecsapódó pára cseppjeit is összegyűjti, a talicskában növekvő fűszerkertre, a kengurus ausztrál zászlóra…

Veteményeskert a verandán

Ma 5 napos túrára indulunk nyugat felé, át a nagy vízválasztó hegyeken, Belső-Ausztrália irányába. A csomagolás oroszlánrésze persze Sue-ra maradt, főleg az élelmezési feladatok megoldása (az ilyesmi általában a ház asszonyának nemes feladata), mi meg közben Lacival kihordtuk a sátrat, a hálózsákokat, a derékaljakat, a tábori székeket és az errefelé csak pignek, azaz malacnak nevezett fém “edényt”, amiben (kisebb) szélben is lehet tüzet gyújtani, anélkül, hogy az egész környék leégésétől kellene tartani…

Végül aztán 10 óra felé már mindennel készen voltunk, Gemma számára is elő volt készítve ágy is, ennivaló is, hogy teljes komfortban vigyázhasson a kutyákra, amíg távol vagyunk, és lassan útnak is indultunk.

Az első állomás Yaraman volt, ahol egy remek, összetett geocache pontot akartunk felkutatni, de sajnos a tablet ördöge közbeszólt, és elszálltak a megválaszolandó kérdések, mire egyet pislogtunk volna. Internetünk meg nem volt, hogy ismét előhozzuk. Sebaj, a falumúzeumot azért megnéztük.

A "nagy háború" 100 éves megemlékezésére minden településen vannak kiállítások

Villanymotoros táskavarrógép a hőskorból

Korabeli tűzoltó állomás

Ezt az egész utat úgyis úgy terveztük, hogy mindenhol megállunk, mindent megnézünk, ami utunkba akad, és csak másodsorban foglalkozunk azzal, hogy meddig is jutunk. Itt a vízválasztón túl már úgyis minden teljesen egyforma, aki egy kis részét látta, az egészet látta – legalábbis ez az ausztrálok véleménye. (Én a magam részéről még nem untam bele :-D )

Tény, hogy az összes település nagyon hasonló módon néz ki. Nagy területen lazán elszórt házak, széles utcák olykor középen még elválasztó virágággyal is, a fő utca hosszában sorban a fontosabb épületek, posta, rendőrség, hotel (ami a vendégfogadót takarja, elsősorban kocsma funkcióval), vegyesbolt, kávézó, ingatlanügynökség, templom, iskola… Ha ezek mind megvannak, akkor már a település legalábbis Dayboro nagyságú. Sue és Laci ugyanis ezek alapján próbálta összehasonlítani a méreteket. Nekem esélyem sem volt a méregetésre. Dayboro számomra sokkal kompaktabb egységnek tűnik, a házak európai módra, viszonylag kis kerttel, állnak egymás mellett, az utcák szélessége sem szembetűnő, ez a “tömörítés” valahogy megnöveli, városiasabbá teszi az egész település hangulatát.

Itt, nyugatabbra, a nagy üres terek olyan érzést keltenek, mintha csak néhány ember lakná az egész települést.

Jellegzetes utcakép a nagy vízválasztón túl

Kicsit távolabb, a következő faluban, Cooyarban, táboroztunk le.

Jó dolog itt, Ausztráliában, hogy rengeteg táborozásra kialakított hely van. Bekerített karavánparkok, ahol akár hetekre, hónapokra is letelepedhet valaki (sőt vannak, akik éveket töltenek egy-egy ilyen helyen, ahelyett, hogy házat vennének/bérelnének), de sokszor csak egy lekaszált és tisztán tartott terület a hotel mögött vagy a showground mellett, ahol esetleg van egy két piknikasztal és szemeteskosár, de sok esetben még annyi sem.

Megérkezik a fáradt utazó, felveri a sátrát (ez a ritkább), vagy csak kiteszi a székeket és asztalt a lakókocsi elé, kezébe kapja az elmaradhatatlan sörösüveget, és már otthon is van.

Akármilyen kicsik is ezek a települések, mindegyik igyekszik valamivel felhívni magára a figyelmet, vagy valami érdekességet találni az erre járó idegenek számára. Itt Cooyarban a függőhíd volt a fő szám, a táborhelyeket listázó kiadványban is ez szerepelt, mint fő vonzerő.

A táborozásra kijelölt kis fás területén pedig egy szépen rendben tartott sírt is találtunk, amely egy 5 éves kislányé volt, aki úgy 100 éve itt fulladt bele a patakba, amíg édesanyja mosott. Az egész történet részletesen olvasható volt a kerítésre erősítve. Érdekes az ilyen helyzet. Van egy sír, egy darabig járnak oda a hozzátartozók, aztán már csak nem zavar senkit, és nem törödnek vele – aztán hirtelen már annyi idő eltelik, hogy csupán a kora miatt is érdekessé válik (főleg, ha semmi más látnivaló nincs a faluban), és hirtelen ismét a figyelem középpontjába kerül, gondozzák, odafigyelnek rá, felhívják rá a figyelmet.

100 éves gyereksír

Erős szél fújt, úgyhogy még a malacban való tűzgyújtással sem kísérleteztünk. Inkább sétáltunk a faluban. Három lépés az egyik irányban, három a másikban. Hotel a fő útkereszteződés mellett, benzinkút vegyesbolttal, néhány ház nagy elkerített területtel. És egy szépen rendben tartott emlékpark, remek játszótérrel – szóval mégiscsak kell hogy legyen errefelé valami élet.

Sportjátszótér - de hol vannak a gyerekek?

(Aki szeretne képet kapni erről az ausztrál hangulatról, annak nagyon ajánlom Nevil Shute: Az örökség című könyvét. A helyszíntől függetlenül is olvasmányos és nagyon inspiráló könyv, és most ezen az úton külön érdekes volt megfigyelni, hogy alapjában véve semmi nem változott ezeknek a településeknek a megjelenésében az 1950-es évek óta. Persze egy kicsit modernebbek a reklámok, kövezett az országút – de a kialakítás, a funkciók és az egész hangulat ugyanaz, mint 60-70 éve volt.)

A parkot a 2011-es hatalmas árvíz emlékére építették, amikor az országút szintjétől számítva 2 méterre emelkedett a víz, és ketten bele is fulladtak. Nehéz volt elképzelni a vízszintet jelölő pózna mellett állva, hogy a melletünk éppen csak csörgedező patak vize ilyen hatalmassá tud dagadni, és ezt a lapos területet ilyen magasságban el tudja önteni. De az utunk során mindenhol voltak hasonló emlékhelyek. Hosszú idő óta ez volt a legnagyobb árvíz itt, Queensland-ben. A betonnal megerősített hegyoldalak az út mentén, a bakra állított fém mentőcsónakok, az emléktáblák mind a nagy árvíz jelei.

Vacsora közben a naplementében gyönyörködtünk, és a denevérrajokat figyeltük. Nagy gyümölcsevő denevérkolóniák gyűlnek össze egy-egy fán, aztán alkonyatkor útra kelnek, hogy ennivalót találjanak maguknak. A távoli rózsaszín-narancssárga égbolt megtelt apró fekete pettyekkel, de jutott belőlük közelebbre is, néhány szinte közvetlenül a fejünk felett cikázott el.

Korán esteledik errefelé. 7-kor szinte már teljes A sötétség. A szél miatt a levegő is erősen lehűlt, így fél 9-kor már bevackoltam magam a hálózsákba, de mindjárt ki is másztam belőle, amikor Sue talált két posszumot egy közeli fán. Persze, hogy nekem is meg kellett nézni! (Kicsit bajban vagyok ezzel az oposszum témával. Sue szerint az észak-amerikai oposszum és az ausztrál posszum két különböző állat. Az interneten keresgélve is látom, hogy az észak-amerikai egészen máskép néz ki, mint amit én láttam, viszont nem találtam semmi konkrét utalást az én ausztrál posszumomra vonatkozóan. Úgy tűnik, hivatalosan valami egészen más lehet a neve, csak még arra nem jöttem rá, hogy mi.)

Régen táboroztam már, el is felejtettem, hogy a vékony derékalj nem ugyanolyan, mint a puha otthoni ágyikó. Éjszaka többször is felébredtem, hogy forgolódjak egy kicsit, és közben hallgattam a rengeteg titokzatos neszt. Hogy mi minden mozgolódhatott körülöttünk!