A postakocsi nyomában - Yuleba, Roma, Surat, Tara

A kéregető madarak reggeli közben is remekül elszórakoztattak bennünket. A kisebbek az asztalon állva a kezünkből vették ki a falatot, a kacsa meg, maradék tartózkodását is feladva, és az aprónép nyüzsgésével nem törődve, a pad széléről “lopkodott”.

Yuleba, a postakocsi végállomás

Tábor bontás után a yulebai temetőben kezdtünk. Szeretek temetőkben nézelődni. A sírok között járva annyi érdekes dolgot megtudhat az ember. Minden helynek sajátos, egyéni temetőkultúrája van, és a sírfeliratokat nézegetve annyi érdekes és elgondolkodtató megfigyelést tehetünk. El lehet töprengeni a születési és halálozási dátomok sugallta eseményeken, a sírok stílusából megfigyelhető, mikor került új sírkő faragó a településre, mi a fontos a helyieknek az életben, miben hisznek, milyen lehet a mindennapi életük.

Vajon milyen lehetett a élete?

Emlékszem, Balin, Lambongan szigetén, egy kis temetőre bukkantunk az út szélén, a fák között. A sírhalmok harmonikusan beolvadtak a környezetbe, csak a föléjük tűzött napernyőkön akadt meg a szemünk. Amikor közelebb mentünk, láttuk, hogy ennivaló, üveges ásványvíz is áll minden síron. A sírok díszítése az élőkről mesél!

Néha viszont, a sírköveket olvasva, az elhunytak élettörténetébe kukkanthatunk be.

Sue talált egy sírpárt, ahol az egyik sírra az volt írva, hogy Father and Mother, a mellete levőre, pedig az, hogy Father. A nevekből és dátumokból aztán kiderült, hogy Mary először feleségül ment Johnhoz, aki hamarosan meghalt. Ezután Mary ismét férjhez ment, Williamhez, akivel hosszú, közös életük volt, és miután Williem meghalt, Mary őt is az első férje mellé temette. Végül ő is meghalt, és az első férjével került egy sírba. Vajon ki döntött erről így? Ő maga, a végrendeletében? Vagy a gyerekeki? És vajon miért? Érdekes játék életutakat kitalálni néhány egyszerű adat mögé.

Kicsiny temetők ezek, kicsiny települések mellett. 100 éves sírok éppenúgy megtalálhatók, mint egészen frissek, de még így is csak elszórva, kisebb csoportokban helyezkednek el a temető területén. Elgondolkoztató, hogy vajon mi lett a település többi lakójával, ők vajon hova kerültek? És ami igazán érdekes, hogy ezekben a kis temetők milyen sok sírt találtunk, amely 80, 90 vagy akár 100 éves életekről szólt. Néhol az arányuk akár az 50%-ot is meghaladta, és sokan közülük még a múlt század közepén haltak meg. Tehát nem arról van szó, hogy napjaink fejlettebb kultúrája nyújtotta meg ennyire az élettartamot. Az itt élők közül nagyon sokan már a hőskorban is matuzsálemi életkort éltek meg. Elgondolkoztató, hogy milyen tényezők összejátszása eredményezte ezt. A természet közelsége? A stresszmentes életmód? A család összetartó ereje? Szívesen eltöltenék egyszer néhány hónapot egy ilyen kis településen, kutakodnék a sírok, az anyakönyvi bejegyzések között, és beszélgetnék a még élőkkel, akik a régi telepesek leszármazottai.

A hosszú élet errefelé nem volt ritka

Roma (mert itt Ausztráliában is “minden” van, ami Európában, éppúgy mint az USA-ban) méreteivel kiemelkedik az itteni települések közül. Igaz, emeletes épület itt is csak egy-kettő van, azok is még a régebbi, koloniális időszakból származnak. Minek is kéne emeletesen építkezni, amikor annyi szabad hely áll rendelkezésre! Mindenesetre Roma már tényleg város, sok utcája van, összefüggő házsorokkal, jelen van a Woolworth, az IGA, az Aldi, van nagy könyvtára és kulturháza, parkjai és munkahelyek is.

School of Arts, ami errefelé nem művészeti szakiskolát jelent, hanem szakmai továbbképzést, elsősorban a gépészet és kapcsolódó iparágak vonatkozásában

Egyre nem sikerült csak rábukkannunk, a kamion parkolóra. Errefelé ugyanis az a szokás, hogy a hosszú vontatmányokat a város határában lecsatolják, és csak egyesével viszik át a városon. Reméltük, hogy itt sikerül látnom (és fényképeznem :-D ) igazi országúti “vonatokat”, de sajnos nem találtuk meg a helyet, ahol az utánfutók várakoznak. Viszont keresés közben eljutottunk a város egyik szélétől a másikig, tehát bátran mondhatom, hogy kb. 20 perc alatt bejártuk az egész várost :-D

Roma legnagyobb palackfája

Megtaláltuk viszont a város legnagyobb palackfáját. Errefelé mindenki igyekszik valami legnagyobbal dicsekedni. Akinek szerencséje van, mint például Romának, annak a természet biztosít dicsekedni valót. Akivel viszont kevésbé volt bőkezű a természet, az kitalál magának valamit. Ha a városban élénk fémművesség folyt, akkor elkészítik a “legnagyobb” kolompot (amit persze kiállítanak a főtéren). Vagy egyszerűen csak készítenek egy szobrot egy hatalmas avokádóról, vagy rákról, vagy bármiről – és máris hirdethetik, hogy az ő falujuk erről híres :-)

A nagy kolomp Condamine fő attrakciója

Meglepő módon éppen egy ekkora városban nem volt semmilyen múzeum. Az egyetlen látványosság az információs centrum mellett található kunyhó volt, amely hajdanában egy 11 fős családnak adott otthont. Bizony, a mai életkörülmények mellett nehéz elképzelni, hogy is élhetet ennyi ember egy ilyen kis helyen.

Kis  kunyhó, széles, árnyékadó verandával körös-körül

Belül egyszerű megoldásokkal

Az információs központ egyben az úton járók kapcsolatteremtési lehetősége is a külvilággal. Itt van ingyenes wifi kapcsolat, szigorúan regisztrációs alapon, és meghatározott időre lekorlátozva. Gyorsan leellenőriztük a leveleinket, aztán, mivel Laciéknak már ennyi civilizáció is sok volt, magunk mögött is hagytuk Romát, és tovább indultunk Surat felé, ahol a Coob és Co. múzeumot akartuk megnézni. Ez a társaság (illetve később ilyen néven több különböző társaság) egész Ausztráliát behálózta. Az itteni vonal egyik végállomása Yuleba volt, ahonnan reggel indultunk. A múzeum létrehozása viszont Surat ragyogó ötlete volt.

Kevés kézzel fogható tárgy, de annál több információ a falakon, régi, homályos, mégis izgalmas fényképekkel megtűzdelve. Megtudhattuk, hogy a járatnak összesen … lova volt a különböző postaállomásokon, hogy mi minden tartozott egy-egy postakocsi állomás feladatai közé, és azt is, hogy a legfinomabb ételt melyik állomáson lehet kapni.

Eredeti Cobb & Co. postakocsi

Valaha vasút is járt errefelé, ami aztán az utak kiépülésével, és a személyautók számának elszaporodásával addig veszített a jelentőségéből, amíg végül sorra lezárták a vonalakat. De az állomásépület még megvan, és a fűvel benőtt sínek is futnak még a messzi távolba.

A vasútállomás most helytörténeti múzeum

A síneket belepte a fű

Glenmorgan volt az itteni szárnyvonal végállomása. Az állomásépületben összeállított gyűjteményt itt is egy idős önkéntes gondozza, aki szívesen leáll beszélgetni az erre járókkal. Közben szorgalmasan jár a kezében a seprű meg a locsolócső, amivel az épület környékét szépíti. Még az állomás melletti börtönre is felhívta a figyelmünket. Ugyan benézni nem tudtunk, mert rozoga állapota miatt már lezárták, de a korábbi múzeumokból már ismertük, egy fa épület, a cellában magasan elhelyezett rácsos ablak, egy priccs, egy WC, a falon mindenféle böngészésre váró faragások meg falfirkák.

A börtön után a helyi autójavító következett, ami mára már szintén múzeum. Régi autók szerelmeseinek igazi kincsesbánya! Nem csak korabeli modelleket, de számtalan alkatrészt, kelléket is megcsodálhattunk. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a tulajdonosa, amikor nyugdíjba ment, egyszerűen rácsukta volna az ajtót az addig üzemelő műhelyére, és a kulcsot átadta volna a helytörténeti társaságnak.

Eredeti Ford alkatrészekért csakis ide jöjjön!

Motorolaj, ügyes beöntő sapkával

A kávézás szent dolog az ausztrálok életében. Kávét isznak reggel, délben, este… A legkisebb településen is van legalább egy hely, ahol kávézni lehet, ha máshol nem, hát a benzinkúton vagy a Hotelben. De sokkal jellemzőbb, hogy kávézók, pékségek, cukrászdák kínálják a lehetőséget. Például Dayboroban, ahol élelmiszerboltból és pizzériából is csak egy van, kávézni legalább 5-6 helyen lehet. És micsoda választék van!

Útközben mi is többször megálltunk, hogy a napi kávéadagunkat feltankoljuk, így számos kis falu hangulatába bepillanthattam. Ilyenkor látszik, hogy bár egész kis településekről beszélünk, mégis viszonylag nagy terület szétszórt farmjait szolgálják ki. Általános iskola szinte mindenhol van, ahova iskolabuszok szállítják a környék gyerekeit. Jó angol szokás szerint itt is dívik az egyenruha. Reggel és délután erről lehet könnyen felismerni a nebulókat.

Meandarrában, ahol szintén kávézni álltunk meg, éppen véget ért az iskola. A gyerekek, a buszra várva az árnyékban csiripeltek, meg nevetgéltek a furcsa turistákon, akik mindent lefényképeznek.

Meandarra

Útban Tara felé a környék legkisebb települése mellett is elhajtottunk. Talán ha 5 ház állt egy csoportban két főbb útvonal kereszteződésében, kicsit távolabb egy iskola, templom és temető. A templom amolyan vándorprédikátorral üzemel, havonta egyszer kerül sor arra, hogy misét tartsanak itt. Az iskola méretei viszont meglepően sok gyerek jelenlétére utalnak. Még mindig nem tudom összehozni magamban a látszólagos lakatlanságot a családok nagy számára utaló ilyen jelekkel. Légifelvételekkel talán jobb képet kapna az ember a környék betelepítettségéről.

(Kicsit kutakodva találtam egy olyan információt, hogy az állami (!) iskolát 1913 januárjában nyitották meg, és 2016-ban 27 tanuló iratkozott be. A település és a környező terület összlakossága pedig, 2006-ban, 169 fő volt.)

The Gums temploma

Tarában, a showground mellett talátunk éjszakai táborhelyre. Ez már komoly, fizetős hely. Egy éjszakára 5 dollárért (máshol ez 10-15 dollárral kezdődött volna) bárhol sátrat verhettünk a Telepesek parkjában, és még meleg vizes zuhanyozónk is volt!

Egyszerű kis lakóbusz, amivel becsavaroghatod Ausztráliát

A füves rész mellett legalább akkora fontossága van a nagy parkolóknak is. Errefelé jellemző, hogy az emberek, miután nyugdíjba mentek, eladják a házukat, vesznek egy lakóbuszt, és utazgatnak fel-alá Ausztráliában. A grey nomádokkal mindenhol találkozhatunk. Nem sietnek sehova, kényelmesen éldegélnek, több napot is eltöltenek egy-egy helyen. Aztán ha találnak egy kellemes környezetet, például itt Tarában, gondolnak egyet, vesznek egy telket, és ismét letelepszenek. Errefelé, a vízválasztón túl jóval olcsóbb az élet, könnyebb telket venni, házat építeni, megélni – sok nyugdíjas költözik ki a nagyvárosokból, amikor abbahagyja a munkát.

Az itteniek célja, hogy fiatalokat is csábítsanak erre a vidékre. Egész prospektusok hirdetik, hogy mennyi előnnyel jár, ha valaki ide köti az életét.

Elég a főcímeket elolvasni - ragyogó menedzselés :-)

Én ugyan nem tervezek egyenlőre költözni, de azért nekem is nyújtott plusz élményt a városka. A mosdó falán nem is egy, hanem mindjárt öt gekkót sikerült megpillantanom. Otthon a tető alól folyton halljuk Gordon, a gekkó(i)nk hangját, de még Laciék sem látták. Itt viszont békésen pihegtek a naptól még meleg falon, és vadásztak az éjjeli lepkékre. Meglepő, hogy milyen picinyek. A hangjuk erőssége alapján legalább 20 centiseknek gondoltam volna őket, de a 10 centit is alig érik el.