Birkanyírás és kaktuszinvázió

A sátorozó életmód – és a vékony derékalj – nagyon kedvez a korai kelésnek. Még akkor is, ha az éjszakái pihenés nem volt zavartalan. A melegre való tekintettel ugyanis be sem húztuk a cipzárakat, aztán amikor éjszaka feltámadt a szél, csapkodja a ponyvát, de persze senki nem bújt ki a hálózsákjából, hogy becsukja. Nem is tudom, a többiek ébren voltak-e. Ők a fél életüket a verandán töltik, valószínűleg immunisabbak az éjszakai zajokra, mint én, afféle városi lány. Ha már felébredtem, hát füleltem is kifelé. Erdekes volt találgatni hogy kihez, mihet tartozhatnak a különböző neszek.

A reggelinket ismét kéregető madarak vidám társaságában töltöttük el, aztán még gyorsan körülnéztem a parkban, ahol sátoroztunk.

A Telepesek parkjával a város alapítóinak és itt megtelepedett családoknak tisztelegnek. A 7 alapító család emléktáblája egy időkapszulát vesz körül, de az összes többi ideköltözött is kapott egy-egy fát. Az utolsó család, akikre rábukkantam (vagy legalábbis akinek még jutott facsemete) 2005-ben érkezett a városba.

Az alapítókat jelképező követ, középen az eltemetett időkapszula

Olyan korán indultunk, hogy még a múzeum sem volt nyitva. Úgyhogy csak sétáltunk egyet a városban. Most Laci is elemében volt a fényképezőgépével, mert Tara nevű szomszédjuk karácsonyi naptárához gyűjtögetett mindenféle Tara feliratú képeket.

Én inkább a tevékre vetettem rá magam. Ez a település ugyanis a tevehajtó versenyeire büszke, így aztán mindenfelé ezzel kapcsolatos képek, szobrok láthatóak.

Itt lehet jelentkezni a teveversenyre

Karácsonyi dekoráció, rénszarvasok helyett emukkal

Már erősen visszafelé tartunk, keletre. De persze közben nyitva tartjuk a szemünket, és keressük a látnivalókat. Mindjárt az elején rá is bukkantunk egy táblára, amely Jondaryan birkanyíró telepére hívta fel a figyelmet. A Woolshed-et élő skanzenként hirdették. Zseniális találmány. Birkanyíró telep, ahol az évnek egy rövid időszakában akár még birkanyírást is láthat a nagyérdemű, a köztes időben meg kószálhat a régi telep skanzen szerűen berendezett épületei és a karámok között. Az jegypénztár, információs iroda és ajándékbolt, a Bank of New South Wales egykori ( a faluból ide telepített) épületében kapott helyett.

Az első bank a közeli településen

Gyapjú bálába préselésére szolgáló eszköz

Az alkalmazottak a helyszínhez illő ruházatban tesznek-vesznek. A férfiak éppen egy esküvőre készítették elő a terepet. Mindenhol más a divat. Itt az számít sikknek, ha a hófehér ruhás menyasszonyt lovasszekér viszi végig a birkalegelőn a lakodalmas sátorig :-D

Persze a múzeum látogatóinak sem kell feltétlenül éhezniük. Rönkökből összetákol fabódéban, fapadok mellett könyökölve nem csak az itt dolgozók, de a vendégek is megpihentethetik fáradt csontjaikat. A menü a tábortűznél sütött, jellegzetes ausztrál kenyér, teával.

Zeneválaszték az elmaradhatatlan Community Hall-ban

Régi iskolapadok, praktikus tárolóval a palatábláknak

Amikor újra útrakeltünk, ismét ízelítőt kaptam az ausztrál életformából. Bár az úton forgalomnak nyoma sem volt, az első villogó rendőrautó láttán mégsem gondoltunk semmi különösre. Da amikor a második már a mi sávunkban jött, szembe velünk, és integetett, hogy húzódjunk le, Laci is egyből szólt, hogy készítsem a fényképezőgépet, mert biztosan valami érdekes vontatmány közeledik. És igaza is lett. Egy kamion húzott el mellettünk, amely egy egész faházat költöztetett, Így aztán tényleg könnyű új lakóhelyet választani. Az ember csak a “hátára csapja” a házát, aztán az új telken lever néhány cölöpöt, ráállítja, és már költözhet is be.

Quenslandernek hívják ezeket a lábakra épült házakat, amelyek nagyon jellegzetesek errefelé. A megemelt épület alatt szabadon jár a levegő, ami szintén segít kicsit hűvösebben tartani a benti hőmérsékletet.

Hátamon a házam

Igyekeztünk továbbra is mellékutakon járni, ami olyannyira sikerült, hogy a végén valami földútra kerültünk, ami igazán a kertek alatt kötött össze két kisvárost. Még nekünk is gyanús volt, hogy jó helyen járunk-e, de végülis a Landrover nem panaszkodott, akkor meg mi miért tettük volna. Számomra minden pillanat izgalmas volt, valami apró érdekességre még a legkisebb településen is számíthattam – ha másra nem, hát arra, hogy apróságukban és “elhagyatottságukban” is milyen szépen rendben tartottak ezek a helyek.

Oakey, Meringanda, majd Hampton következett, ahol egy gyors piknik után lassan újra a hegyek felé vettük az utat.

Micsoda látványos változás. Alaposan megritkulnak a kaktuszok, visszatérnek a bokrok, fák, és az aljnövényzet is – bár nem túl dús – de sokkal zöldebb, mint a száraz síkvidéken. Minden csepp esőt meghálálnak az itteni növények.

Ezek az útszéli kaktuszok egyébként szintén megérdemelnek pár szót. A betelepített (és invázió szerűen elterjedt) állatok és növények elleni, kevés, sikeres harc egyike éppen a kaktuszokhoz kapcsolódik. A medvetalpkaktuszt (Prickly pear) még az 1780-as években hozták be Ausztráliába, mégpedig a rajta élősködő bíbortetűk miatt. Anglia ugyanis szerette volna megtörni Spanyoország egyeduralmát a bíborfestes terén, és erre jó megoldásnak tűntek a távoli gyarmaton létrehozott kaktuszültetvények. Amire nem számítottak, az a kaktuszok inváziószerű terjedése volt. 1870-ben már komoly problémákról beszéltek, és ettől kezdve számtalan fantasztikus ötlet született a növény terjedésének megfékezésére, de sikertelenül.

A kaktuszok terjedése olyan drasztikus volt, hogy a farmerek inkább elhagyták a földjeiket, és új területekre költöltek, mert nem bírtak megbirkózni az irtással. (Egyes adatok szerint a terjedés mértéke meghaladta az évi 4000 km2-t!)

Korabeli fénykép a kaktusz invázióról

Végül 1926-ban (a rovar más növényekre való átterjedésére vonatkozó szigorú laboratóriumi vizsgálatok után) vetették be, biológiai védekezésként, a Cactoblastis nevű hernyót, mely pár évtizeden belül féket vetett a kaktuszok uralomra törésének. Mára már csak elszórtan találkozunk velük, bár egyes fajaik sikeresen ellenállnak a Cactoblastis támadásainak.

A hegyek lábánál terül el a környék egyik legjelentősebb víztározója, a Wivenhou-tó, melyből a Brisbane folyó is ered. 

A víztározó gátja

A Brisbane itt még kicsi patak

A ma esti táborunk ennek a tónak a partján volt, egy hangulatos kempingben. Ez már tényleg egy hivatalos tábor. Recepcióval, gondosan kijelölt táborhelyekkel, mosdóval, fedett asztalokkal és padokkal – és rengeteg wallaby-vel!

Persze hogy azonnal vadászatra indultam. Annyira hozzászoktak az emberhez, hogy némelyiket 3-4 méterre megközelíthettem, és még akkor sem menekült el, legfeljebb unott pofával kicsit odébb húzódott.

Farkasszemet nézünk

Tábori élet

"A békák és kígyók nem kívánt jelenlétének elkerülésére, kérjük, mindig csukja le a WC fedelét"

Tábori tűzrakóhely, az a bizonyos "malac"

És milyen kellemes volt a tó víze! Remek érzés volt ringatózni benne, a közelben úszkáló pelikánokat és kormoránokat figyelve.