2018. november 19., hétfő

Stradbroke – bálnales


Ausztrália keleti partján júniustól novemberig nagy bálnavonulás van. A párzási időszak a leglátványosabb, amikor észak felé haladva, a vízből kiugrálva násztáncot járnak. Aztán szépen elindulnak visszafelé, délnek. Iyenkor már csak a kifújt párájuk alapján lehet észrevenni őket, a messzi távolban.
A messzi távolban, mert nem hajóról “vadásszuk” őket, hanem Brisbane közelében, egy kisebb sziget az, ahova a lelkes turisták elzarándokolnak, hogy meglessék a bálnákat. A szigetre rendszeres komp- és vizitaxi járat is visz, részben, mert kedvelt kilránduló hely, részben pedig, mert a helyi lakosság többsége a szárazföldön dolgozik, esetleg ott jár iskolába, de mindenképpen ott intézik a nagyobb bevásárlásaikat.
Annyi utas van, hogy két hajóstársaságot is eltart, akik nagyjából azonos menetrenddel dolgoznak, így bármelyik járaton utazva, megcsodálhatunk egy tengert hasító hajót magunk mellett :-D
Természetesen kiálltunk a hajó farába – az utasok közül egyedül, a többiek mind békésen ültek a helyükön, és a telefonjukat böngészték, miközben várták, hogy a hajó elértjen az egyik kikötőből a másikba.
Vizitaxival mentünk, ami annyiban különbözik a a komptól, hogy járműveket nem szállít. A fő érdekessége azonban az volt, hogy a kikötőből manuális segédlet nélkül, tisztán automata vezényléssel állt ki, és a kapitány csak a tengeren vette át az irányítást.





Út közben tengeri teheneket kerestem, aztán kiderült, hogy átverés volt az egész, ők inkább a moszatos, hínáros öblöket, csatornákat szeretik, nem a nyílt vizeket. De azért jól szórakoztunk, és attól kezdve, bármilyen keresős játékot játszottunk, mindig hozzátettük, hogy a tengeri tehén, azaz dugong is számít.


Bálnalesen

A komptól buszjárat vitt a sziget végére, ahol a bálnaleső sétány van. Bálnát ugyan nem láttunk, de a kilátás nagyon szép volt. És napszúrástól sem kellett tartani, mert még mindig tart a hideg hullám. Szerencsére a mindenes sálam szél ellen is remekül funkciónál!


Bálnát csak plakáton láttunk ...

... és a múzeumban

Lesétáltunk a tengerpartra is, illetve számtalan lépcsőn leereszkedtünk, de fürödni egyikünknek sem volt kedve :-)






A kikötőhöz visszatérve még elugrottunk a helyi múzeumba. Már vettük elő a pénztárcánkat, de a hölgy zavartan mentegetőzött, hogy tulajdonképpen már zárva vannak, így nem adhat nekünk jegyet, mert már indul hazafelé. Viszont a karbantartók még itt dolgoznak egy darabig, úgyhogy nyugodtan nézelődjünk, amíg kedvünk van, csak a végén csukjuk be magunk mögött a kaput :-)
Ez is egy kis helytörténeti múzeum volt, a település egykori fontos intézményét, az idősek és betegek számára létrehozott elfekvőt és relikviáit mutatták be. Persze azért megvolt a vegyes gyűjtemény is, sőt egy világítótoronyhoz tartozó lámpát meg egy bálnakoponyát is megcsodálhattunk.

És persze a titokzatosság sem maradhat el. Régi legendák szólnak arról, hogy valaha megfeneklett itt egy spanyol hajó, amelyet szép lassan betemetett a homok, de azért néhány szerencsés embernek még  sikerült találnia a rakományból egy-két aranypénzt. "A nagyapám hallotta az ő nagyapjától, hogy a falu másik végén lakó ismerőse látott ilyen pénzt valakinek a kezében..." jellegű történet. Elméletileg nem lehetetlen, mert jártak erre spanyol hajók, gyakorlatilag még senki nem bizonyította, és mivel az egész sziget homok (amit délről hoz a tenger, és itt rak le folyamatosan), és a legnagyobb részét elvadult bozót borítja, elég kicsi az esély, hogy valaha is rátaláljanak - ha tényleg itt van valahol.

Kincskereső térkép a hajóroncsok helyének jelölésével. Középen a feltételezett spanyol vitorlás.

Hazafelé lépésben haladtunk az autópályán. A munkaidő vége összeadódott az útépítések miatti, hosszú sávlezárásokkal, így aztán gyakorlatilag csak az autók között cikáló motorosok haladtak. A közlekedés többi résztvevői legfeljebb lépésben cammogtak. Kb. háromszor annyi ideig tartott a visszafelé út, mint idefelé. Mindhárman nagyon megkönnyebbültünk, amikor végre sikerült rátérnünk a kis mellékutunkra, és már célirányosan haladtunk hazafelé.

Nálunk jobban csak a kutyák örültek, akik ilyenkor be vannak zárva a házba és a verandára, és boldogan fogadják a szabadítókat. Igaz, hogy ha nagyon akarnának, ki tudnának szökni, de tudják, hogy akkor legközelebb valami kényelmetlenebb helyre lennének bezárva, úgyhogy inkább megmaradnak a kellemes, árnyékos, tágas verandán, amíg hazaérünk, és kiengedjük őket.

2 megjegyzés: