Tehát vissza a chicagói beléptetéshez. Itt ugyan a cipőt meg a nadrágszíjat nem kell levenni, cserébe viszont részletesen kikérdezik az ember.
Hová megyek? Kihez? Az illető mivel foglalkozik? Nekem mi a foglalkozásom? Nem hiányzom a munkahelyemen egy hónapig? Nem akarok fordítani itt Amerikában? Házas vagyok? A férjem hol van? Miért nem jött velem? Nem szereti Amerikát? Lassan már annyi mindent tudott rólam, hogy akár a kezemet is megkérhette volna (bár mint látjuk, azt is tudta, hogy férjnél vagyok).
Ezek után lelkesen vártam vagy tíz percig a bőröndömet egy Bruxelles feliratú futószalagnál. Közben rájöttem, hogy valójában arra sem emlékszem, hogy néz ki igazán. (Dani vette, én utolsó este csak mindent belehajigáltam.) Még jelet sem raktam rá. Nagy szerencsémre, szinte mindenki más viszont tett valamit a sajátjára, úgyhogy kizárásos alapon kerestem egy fekete bőröndöt, amin nincs jel.
Amikor már harmadszor láttam ugyanazt az „élő állat” feliratú szállítódobozt, akkor kezdett gyanús lenni a dolog, s persze kiderült, hogy ezek egy másik brüsszeli járat csomagjai. Sőt közben még az is eszembe jutott, hogy a két cipzárnyelvet egy kulcskarikával fogtam össze, úgyhogy mégiscsak van ismertetőjel a bőröndön, ha nem is túl feltűnő.
Mindezek ismeretében a következő szállítószalagon aztán már rá is találtam. Ezek után a vámolás, ahol csak unottan rákérdeztek, hogy hoztam-e magokat, nyers húst és más gyanús dolgot, aztán legyintve elhajtottak, gyerekjáték volt.
A csapóajtó túlsó oldalán megint segítségért fordultam egy egyenruháshoz, aki amint meghallotta, hogy Fayettteville (ez volt a célállomásom), kiragadta a kezemből a bőröndöt, egy ügyes passzal továbbította valakinek, aki ráhajította egy futószalagra, engem meg elirányított a 3. terminálhoz. Ide egy metró szerű szerelvény vitt. A várakozók között találkoztam az indiai lánnyal, aki a repülőn szomszédom volt, és elvileg már rég egy másik gépen kellett volna ülnie. Mondta, hogy lekéste a járatát, és áttették egy másik gépre. Mivel egyáltalán nem sietett segített nekem a tájékozódásban. Az én beszálló kártyámon ugyanis nem volt kapuszám, aztán az információs tábláról azt is hamar megállapítottuk, hogy törölték a járatomat. Na, irány megint egy becsekkoló pulthoz. Ott megállapították, hogy tényleg igazam van, nincs járatom, aztán a kezembe nyomtak egy jegyet egy két órával korábbi gépre. Így aztán várnom egyáltalán nem kellett.
Az American Eagle járatáról kiderült, hogy nem túl sok utasra számítanak. Olyan kicsi gép volt, hogy egy sorban összesen három ülés volt, kettő az egyik oldalon, egy a másikon, és a közlekedési folyosón a magasabb embereknek le kellett hajtaniuk a fejüket, hogy elférjenek. Az utasok egy harmadát mindenféle repülőgépes személyzet töltötte ki, gondolom az állomáshelyükre vagy onnan vissza utaztak. Az egyikük, aki tiszteletreméltó megjelenése alapján akár kapitány is lehetett, menet közben még a stewardesnek is besegített. Levette a kabátját, és nekiállt összegyűjteni a kiürült poharakat, italosdobozokat. Aztán szépen visszaült a helyére, és olvasgatott tovább.
A NW Arkansas-i repülőtéren az épület előtt álldogálva vártuk, hogy odahozzák nekünk a csomagjainkat. Rajtam kívül mindenki meg is kapta a magáét. Csak én álldogáltam ott bánatosan. Amíg a poggyászos fickó elment megnézni, nem maradt-e még valami a gépen, az egyik egyenruhás utas megkérdezte, van-e valami probléma, és foglalkozik-e már vele(m) valaki. Kb. ekkorra érkezett vissza a poggyászszállító, üres kézzel, meg egy jó tanáccsal, hogy nézzem meg a futószalagon, ami valahol az épületben van, mert biztosan ott lesz a csomagom.
Ott sem volt, de azért gondosan kivártam néhány kört, hátha mégis előkerül. Végül csak beláttam, hogy már semmi esélyem, úgyhogy irány megint pult, kérdések, ellenőrizgetések, jegyzőkönyv, megnyugtatás, hogy általában egy-két napon belül előkerülnek a dolgok.
Ez után már tényleg semmi más dolgom nem volt, mint leülni az előtérben, e-mailt küldeni Gábornak, hogy két órával korábban érkeztem (ők ugyan látták, hogy törölték a járatomat, de azt az információt kapták, hogy engem a KÖVETKEZŐ gépre tettek fel!), aztán nekiállni elolvasni a leveleimet és elkezdeni a napi blogbejegyzést.
Miután Gábor válasza tíz percen belül megérkezett, hogy máris indulnak értem, és kb. egy órán belül ott is vannak, nyugodtan üldögéltem. Igaz, közben egyszer még elment a villany az egész épületben, de ez engem nem érintett – csak a teljes világítást, a futószalagot, a jegyellenőrző számítógépeket…
Az első benyomásaimat a vidéki Amerikáról félhomályban szereztem. Érdekes volt autózni a tájban elszórt épületek között, tetszettek a filmekből ismerős hatalmas magtárak, favázas házak. Mivel utunk során főleg kisebb utakon fogunk közlekedni, ilyenben még bőven lesz részem világos nappal is.
Mire hazaértünk, a lánykák (akik az apjukkal otthon maradnak erre az időre) kiörvendezték magukat és megvacsoráztunk, már majdnem 24 órája talpon voltam. Úgyhogy amikor végre ágyhoz jutottam, csak letettem a fejem, és – egy négy óra felébredést leszámítva reggel hétig aludtam. Ezennel megtörtént az átállás az itteni „időszámításra”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése