2011. április 12., kedd

Taos Pueblo – Rio Grande

április 11.
Hurrá, itt északabbra már korábban világosodik! Általában a virradattal keltünk, ami eddig úgy fél 8-at jelentett, ma viszont már fél 7-kor fény szűrődött be a tetőablakon.
Csodálatos tiszta időre ébredtünk. Kék ég, sehol egy felhő! Még a szél sem fújt. Ideális turista idő.
Kb. fél 9 körül már útra készek is voltunk, ami azt jelenti, hogy megreggeliztünk, és a háziak elintegettek bennünket a kertkapuból. Innen már csak egy csekély fél órácska volt, amíg az autónál összeszedelőzködtünk, mivel néhány felettébb fontos dolgot még el kellett rendeznünk. Például lefényképeztük az autóban maradt bögrébe befagyott vizet, és amíg Zsuzsa megküzdött Junival az egyetlen valamire való térkép birtoklási jogaiért, én némi kísérletezés árán kitaláltam, hogy lehet meglazítani a gyerekülés szíjait.
A délelőtti program a Taos Pueblo. Egy indián falu, félig-meddig lakottnak mondott, de igaziból nem igazán láttunk benne életet. A szabály az, hogy a házakat szabad fényképezni (már ha vettél 6 dollárért engedélyt), az embereket viszont csak akkor, ha megengedik, s akkor is fizetni kell érte.
Belépni csak a shopokba szabad (meg a templomba), ezekből viszont rengeteg van. Elméletileg csupa eredeti indián kézműves dolgot árulnak, de azért volt néhány gyanús eredetűnek tűnő holmi is. A legtöbb helyen tomahawkot, dobot, álomfogót, ezüst és türkiz ékszereket árultak, meg agyagedényeket és fonott kosarakat, tálakat. A kedvencem azonban a medve motívum volt – festve, faragva, agyagból formálva. Mint megtudtuk ez az egyik legkedveltebb talizmánállat, szerencsét, egészséget, hosszú életet biztosít. Az igazán érdekes az volt a számomra, hogy emlékeim szerint Kanadában pontosan ugyanilyen speciális formájú medvék szerepeltek az ottani őslakos képzőművészek alkotásain.
Az egyik helyen meg olajban sült „kenyeret” árultak, amiről a beszélgetés közben kiderült, hogy kb. a lángosnak felel meg, csak ők sós dolgok helyett inkább édesekkel – fahéjjal, cukorral, mézzel kenik meg a tetejét.
Érdekes volt a falu, de gyakorlatilag teljesen szellemváros jellegű. Eléggé furcsának is találtam, hogy itt, Amerikában, ahol mindenben meglátják az üzletet, nem jutott eszükbe, hogy csekély ráfordítással kicsit „skanzenesítsék” a helyet. Elég lenne néhány épületet megnyitni, és betenni egy-két szőnyeget, fonott kosarat, meg álomfogót, máris sokkal informatívabb lenne az egész. Nagyon szívesen megnéztem volna egy-két házat belülről is.
Kevin aztán este, a tábortűznél elmagyarázta, hogy bár lakatlannak tűnik a falu, tulajdonképpen minden ház magántulajdon, amelyekben azonban jobbára csak az év egy kis részében laknak, amikor összegyűlnek a saját vallási szertartásaikra, a fiatalok felavatására (az nem derült ki, hogy hol vannak az év többi részében). Azt is Kevin mesélte, hogy tényleg nagyon érdekesek ezek az épületek belülről, mert sokkal összetettebb, egymásra épültebb az egész település, mint mondjuk egy letisztult logikájú magyar parasztház. Kár, hogy nem nézhettük meg mi is.
Délutánra közös programot terveztünk, ezért aztán igyekeztünk haza. Azt hamar megállapítottuk, hogy a sült csirkét, ami emlegettek, úgy látszik, mégsem ebédre szánták. Úgyhogy gyorsan összeszedtünk némi hideg élelmet a csomagtartóból, majd a mi autónkkal elindultunk egy közeli kirándulóhely felé. Út közben keresztül mentünk egy falun, ahol átlag 50 méterenként volt egy-egy elég durva fekvőrendőr, aztán amikor ezt túléltük (én vezettem), Kevin egy kövezett földútra irányított, abban a reményben, hogy most aztán rövidítünk. Mint azonban tudjuk, a rövidebb nem mindig gyorsabb is. Az úton ugyanis az praktikus megoldás fogadott bennünket. hogy a közepén az elválasztó vonalat nagyobb kövekkel rakták ki, két oldalt viszont éppen csak hogy volt annyi hely egy autó elférjen. Középen sem tudtunk menni, mert néhol olyan magas volt az elválasztó kőrakás, hogy fennakadt rajta az autó. Nem igazán értettem a dolog logikáját, amíg utol nem értünk egy tolólapátos munkagépet, amelyik a másik sávon haladva egyengette, tolta a földet és köveket. Szóval nem akarattal volt ott az elválasztó sáv, csak ahogy a gép haladt, kialakult mellette. Valószínűleg sikerült a legrosszabb időszakot kiválasztanunk, amikor éppen félig volt eltolva, simára gyalulva az út. Mindenesetre nagyot szusszantam, amikor a végére értünk, és ismét aszfalton haladtunk tovább. A Cryslerünket igazán nem ilyen utakra tervezték.
Egy folyóhoz vitt az túránk, a hegy tetején kezdtük, és szépen haladtunk egyre lejjebb a kanyonban. Közben igézően kellette magát a patak a mélyben, zuhogókkal, sziklákkal, kanyarokkal – mire azonban elértük a szintjét, addigra már csak egy sima vizű, kiszélesedett folyócska volt. Juni, aki előtte már annyira fáradt volt (az út nagy részét saját lábán tette meg, pontosabban rohangálta végig), hogy a háti hordozóba is csak erőszakkal lehetett belegyömöszölni (ez nem téves fogalmazás, hanem a rideg valóság – kisgyerekeseknek nem is kell magyarázni), egyből megélénkült, és nekiállt köveket hajigálni, meg ágakkal csapkodni a vizet. Egyszóval remekül érezte magát. Érdekes, hogy Kevinhez vonzódott inkább. Pedig Anna sokkal inkább igyekezett beszélgetni vele, meg kedveskedni neki. Úgy tűnik, a férfiak szeretnek összetartani.
Visszafelé azért tényleg nagyon fáradt volt, és amikor már a lábai is összegabalyodtak, az égiek végre küldtek egy kutyát, aki szembe jött velünk az ösvényen, és előle „menekítve” végre sikerült ismét beültetnünk a hordozóba, ahol aztán egyből el is aludt.
Úgyhogy Zsuzsával volt alkalmunk megbeszélni az elkövetkező néhány utazás terveit – természetesen csak arra az esetre, ha ez után az egy hónap után egyáltalán még szóba állunk egymással.
Finom sült csirkét kaptunk vacsorára, valami nagyon különleges mandulás szósszal, hozzá marinírozott csípős zöldpaprikát. Utána megfuttattuk még a kutyákat a folyónál. Ez a folyó ugyanaz, amelyik a Taos Pueblót is kettészelte, és amelyiket kirándulás közben is követtünk, úgyhogy egy nap alatt tényleg számtalan oldalról megismerhettük.
Az este befejezéseképpen tüzet raktunk a szabadtéri tűzhelyen, és mellette melegedve megvitattuk országaink politikai és nemzetiségi problémáit. A délutáni egy szál inges hőmérséklet után, immár ismét nagykabátban, fázóson összekucorodva. Felettünk olyan






Normal
0




false
false
false

EN-US
X-NONE
X-NONE









































































































































































/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:"Table Normal";
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:"";
mso-padding-alt:0in 5.4pt 0in 5.4pt;
mso-para-margin:0in;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:"Calibri","sans-serif";
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:SimSun;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:"Times New Roman";
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

ragyogó csillagos éggel, amit igazán ritkán lát az ember.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése