2011. április 18., hétfő

Moab – Arches

április 17.
Megint reggel 5-kor keltünk, bár most nem a hideg, sokkal inkább a kerékhistória izgatott minket. 6-kor már útra is keltünk. Mikell, akinek ugyan még lett volna egy fél napja kirándulni (vagy relaxálni), mielőtt hazaindul, megígérte, hogy elkísér minket Moábig, illetve, mivel mi csak 40-nel terveztünk menni egész úton, majd később utánunk indul, hogy ha valahol mégis megint lerobbanunk, segítsen. Zsuzsa amúgy is szerette volna, ha eljön velünk a vendéglátónkhoz, hogy igazolja a történetünk hitelességét (mivel fél évvel ezelőtt ugyanitt, a vendéglátónk barátjához érkeztek X órás késéssel, mivel útközben kifogyott a benzinjük). Meg a kerekes is kevésbé akar talán átverni bennünket a jónak mondott használt kerékkel, ha látja, hogy nem csak két külföldi nővel beszél.
Szerencsésen megérkeztünk Moábba. Közben volt alkalmunk megtapasztalni az amerikaiak türelmét. Végig 35-40-nel hajtottam, és senki nem dudált vagy villogott rám, még akkor sem, amikor hosszú kilométereken (akarom mondani mérföldeken) át nem tudtak megelőzni a záróvonal miatt. Igazán kellemes meglepetés volt ez a magatartást.
Vagy fél órával utánunk Mikell is megérkezett. Úgyhogy már csak egy gyors zuhanyozásra volt időnk - már 5 napja (vagy 6) voltunk minden különösebb komfort nélkül a sivatagban, aztán nekivágtunk a városnak. Igaz, hogy vasárnap volt, de az elképzelésünk az volt, hogy mivel itt pont most egy hatalmas terepjáró találkozó zajlik (állítólag a világ minden részéből 4000 FWD (four wheel driver) gyűlt össze), ezért biztosan nyitva lesznek a szerelőműhelyek is.
Sajnos az elképzelés nem vált be, de azért mégis szerencsénk volt, mert a város egyetlen és/vagy legjobb gumisa éppen bent volt a műhelyében. Ugyan nem dolgozott, de azért hajlandó volt kijönni, és megnézni a kocsit, majd közölte, hogy másnap (azaz hétfőn) megoldja a problémát.
Így aztán megköszöntük Mikell eddigi segítségét (semmi pénzt nem fogadott el a benzinért, amit miattunk furikázott el, még szerencse, hogy volt nálunk egy kis magyar bor meg fokhagymakrém), természetesen meghívtuk Magyarországra, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól, és mivel a kerekes azt állította, hogy ezekkel a pótkerekekkel, kellő óvatossággal akár 5000 mérföldet is lehet menni (végszükség esetén), elmentünk a mára tervezett Arches nemzeti parkba, amely a szél által kimart íveiről kapta a nevét.
Három kisebb kirándulást tettünk – az elsőnél Zsuzsa megállapította, hogy a mostani hőmérséklet semmiben nem különbözik a nyári rengeteg foktól. Én ilyen összehasonlítást nem tudtam tenni, csak úgy magamtól volt nagyon melegem.
Később viszont megenyhült az idő, és innentől kezdve már csak a finom homokban való gyaloglás nehezítette a dolgunkat. A szép vörös homokkő sziklák, a kaktuszok, gyíkok és valami érdekes kék madár, viszont biztosították a szükséges energiát.
A három túra összesen 6 mérföld körül volt, ami nem is rossz, tekintve, hogy csak kettő körül kezdtünk bele, és elvileg 6-ra vissza kellett volna érni a vendéglátónkhoz (gyakorlatilag kb. 7—re értünk vissza).
De azért ne képzeljétek, hogy minden nap túrázunk, az eddig eltelt 11 napból legalább kettő olyan volt, amikor nem is volt bakancs a lábunkon.
Úgy tudtuk, hogy a háziasszonyunk valami partit ad, ami 6-kor kezdődik, és bennünket is szeretettel várnak rá. Gondoltuk, hogy egy ilyen partira biztosan nem mindenki érkezik pontosan, úgyhogy nem is nagyon izgattuk magunkat a késés miatt. Amikor megérkeztünk, láttuk, hogy egy csomó kocsi áll a ház előtt, aztán hamar rájöttünk arra is, hogy ez a parti tulajdonképpen egy meditációs összejövetel. Zsuzsa és Juni mindjárt csatlakoztak is a körhöz, nekem meg szabadott a blogot írni, mert már nagyon nagy volt a lemaradásom.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése