Santa Fe, Eldorado

április 9.
Miközben élénk levelezést folytattunk Gáborral, Zsuzsa férjével, hogy milyen javítási ötletei vannak a GPS-szel kapcsolatban, Debrának eszébe jutott, hogy van neki raktáron vagy három vadi új, ám de bóvli GPS-e, amelyeket fillérekért vett – nem győzte hangsúlyozni, hogy: „lehet, hogy egy óráig fog működni, lehet, hogy napig, lehet hogy a végtelenségig”. Mindenesetre nekünk adott egyet, gondosan beprogramozva a következő három címre, nehogy eltévedjünk. Lám, nem érdemes aggódni, a problémák megoldják önmagukat.
A terv az volt, hogy Zsuzsa vezet, én meg megírom az elmaradt napokat, de már majdnem Santa Febe értünk, amikor eszünkbe jutott, hogy nem beszélgetni kéne, hanem dolgozni.
A vendéglátónkkal úgy volt megbeszélve, hogy 5 után jövünk csak, mert valami esemény van a helyi könyvtárban, amin szeretne résztvenni. Santa Fe elővárosában, Eldoradoban lakik, de mivel egy óra felé már a város szélén voltunk, mindjárt be is hajtottunk – és parkoló keresése közben nagyjából ki is hajtottunk a városból. Szerencsére ezekben a vidéki városokban nincsenek távolságok. Találtunk egy remek parkolót, aztán sétára indultunk.
Az épületeken erősen érződik a mexikói hatás, lapos tetős, legömbölyített vályog(utánzatú) épületek, zárt kerítésekkel, a főtéren, az emeletes házakon erkélyekkel – ahogy azt az ember a Zorro filmek alapján el is várja.
Santa Fe leginkább a galériáiról híres. A képzőművészek egyik kedvenc helye itt Amerikában, sokan jönnek ide, hogy inspirációt merítsenek egymásból. A képzőművészek vonzzák a gazdag műértőket (vagy mű-nem-értőket, attól függetlenül vásárlókat), a gazdag műértők a galériatulajdonosokat, akik pedig további főleg kortárs képzőművészeket a világ minden tájáról. A városban több mint 250 galéria van. Jobb, mint a múzeum, teljesen ingyen van, és még meg is köszönik, hogy megtiszteltük őket a látogatásunkkal. 900 dollárnál olcsóbb képpel nem is találkoztunk, az általam jó érzékkel kiválasztott akvarell viszont 175.000 dollár volt. Igaz, ezt már egy ismert, és 1953-ban meghalt festő készítette.
Végigjártunk vagy 11 galériát, érdekes volt figyelni a különböző stílusokat – az alkotásokét és a galériákét egyaránt. Juni szintén remekül szórakozott (főleg ahol elég magasan voltak a képek, és nem mondtuk neki folyton, hogy „nem szabad”). Egyszer fordult csak elő, hogy amíg mi a képek nézegetésével voltunk elfoglalva, ő talált valami belső telefont, és megkezelte. Az eladónak a szeme sem rebbent, csak felszólt nekünk a földszintről, hogy van-e valami gond. Megnyugtattuk, hogy a világon semmi.
a város főtere igazi spanyolos hatású, négyzet alakú tér, körbevéve egyemeletes épületekkel, amelyek mindegyike ajándékbolt és/vagy étterem. Egyedül itt volt nyüzsgés a városban, egyébként alig sétált valaki az utcákon (és a galériákban) – a főszezon majd csak májusban kezdődik.
Sétálás közben kezdtük érezni, hogy ez itt már nem a Palo Duro, sőt még csak nem is Amarillo. Feltámadt a szél, és pulóverben is örömmel tértünk be a következő és azután következő galériába (melegedni is).
Eldorado elszórt épületek csoportja. Csupa tájba illő, autentikus épület – gondosan szabályozva van, mit szabad és mit nem -, lapos tetők, patioszerű kialakítással. Kiderült, hogy Anna, a vendéglátónk, egész délután otthon volt, miután a könyvtárba érve konstatálta, hogy elnézte a napot, és a rendezvény másnap lesz. Miután kitárgyaltuk az időjárást, megnéztük az itteni hőfokot is, 53 °F. Nem semmi különbség a tegnapi 120 °-hoz képest. Amúgy ezzel a hőmérséklettel mindenkit sikerült elkápráztatnunk, állítólag csak nyár közepére jellemző.
A spagetti (és saláta) vacsora után sétára indultunk a környező sivatagban – két pulóverben, mellényben, széldzsekiben, sísapkában, kinek mije volt. Gondolom, a szél is rátett még egy lapáttal, de az biztos, hogy nagyon hideg volt. Azért hősiesen sétáltunk. Sajnos a gyönyörűnek mondott naplementéről a felhők miatt lemaradtunk, de a látottak alapján is el tudtuk képzelni, hogy valóban nagyon szép látvány lehet a sivatagi naplemente, a háttérben a hegyekkel.
Az est hátralévő részében, Anna és Zsuzsa a holnapi napot tervezgette, mi Junival a földön vonatoztunk, közben én nagyobb mennyiségben fogyasztottam a zsebkendőket. Már Amarilloba taknyosan érkeztem - bár elképzelni sem tudom, hogy fáztam meg, mivel egész addig meleg volt – és nemhogy javult volna (ahogy reméltem), inkább enyhén rosszabbodott (ahogy már a nátháknak szokásuk). Anna adott is valami aszpirin jellegű helyi csodagyógyszert, de annyira azért nem volt csoda, hogy bármit is javult volna tőle az állapotom.
Viszont a szintén tőle kapott álomfogó működött. Nekem legalábbis. Remekül aludtam. Nem úgy Zsuzsa, aki, mint reggel megtudtam, az éjszaka folyamán többször költözködött a padlón lévő matrac (Juni fekhelye) és a saját ágya között.