2011. április 15., péntek

Natural Bridges

április 13.
Már éppen kezdtem volna belejönni az alvásba, amikor virradni kezdett, és Zsuzsa (aki szintén „kissé” éberen aludt, melegen érdeklődött, hogy ugyan meddig akarunk még „lustálkodni”. Így aztán gyorsan átrendeztük a csomagokat, Junit visszapakoltuk a gyerekülésbe és nekivágtunk a Monument Valley-nek, ahol az összes olyan indián filmet forgatják, amit nem Andalúziában (Spanyolország) vesznek fel.
Fantasztikus látvány a síkságból kiálló mindenféle sziklaforma – tornyok, csipkézett vonulatok.
A vörös homokkő még impozánsabbá tette a látványt. Találtunk egy remek(nek kinéző) Visitor Centert is. Sajnos mindenre az volt kiírva, hogy 9-kor nyit (még a WC is zárva volt), a szél meg elég szépen fújt, így aztán megszavaztuk, hogy majd később reggelizünk.
A később végülis fél 12 lett, amikor elértünk a Natural Bridges információs központjához.
Ahhoz azonban, hogy ide eljussunk, nem csak a színpadi díszletnek kinéző homokkő formációk között kellett elhaladni, de egy meredek és nem túl széles szerpentinen is felkapaszkodtunk egy szinte teljesen függőleges falon. Nagy élmény volt – aki ismer, elképzelheti mennyire élveztem. Fényképezni azért megálltunk vagy kétszer, ezt nem lehetett kihagyni.
Az információs központban megreggeliztünk és egyben meg is ebédeltünk, megnéztük az ismertető filmet, aztán nekivágtunk a tervezett kb. 13 km-es túránknak, melynek az volt a célja, hogy megnézzünk három természetes, szél és víz vájta, kőhidat. Mindenféle ösvényeken, lépcsőkön és létrákon leereszkedtünk a kanyon aljába – megint csak nagyon izgalmas volt (nekem legalábbis). Az a rész különösen, amikor Juni már olyan fáradt volt, hogy nem tudott jönni a saját lábán, de ez egyben azt is jelentette, hogy olyan fáradt, hogy minden ellen tiltakozik. Mire végre bekötöttük a hordozóba (és még utána is egy jó darabig), zengett az egész kanyon. Így aztán mindjárt azt is megtapasztalhattuk, hogy milyen szépen visszhangzik.
A kanyonban remek túrát tettünk. Az ösvény hol a patak egyik, hol a másik oldalán haladt, több-kevesebb gondossággal jelölve is volt. Miután Juni kialudta magát, megint szorgalmasan gyalogolt. Ha nem, akkor Zsuzsa azzal kecsegtette, hogy ha jön, akkor majd én éneklek neki. Ugyanis már út közben elkezdem neki énekelgetni, és hamar megtanulta, hogy „suss nap” (Süss fel nap), „kígyó” (azaz Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni) vagy „nem eső” (Esik az eső, ázik a vessző) a pillanatnyilag kedvére való. A kedvence azonban az Érik a szőlő, hajlik a vessző volt. Én sem gondoltam volna soha, hogy valaha egy amerikai kanyonban ezt a dalt fogom vég nélkül énekelgetni.
Az első két hidat hamar megtaláltuk, a harmadikhoz azonban már sokkal kevésbé jelölt ösvény vezetett – nagyjából semennyire sem volt jelölve. Persze ez olyan nagyon nagy bajt nem jelentett, mert a kanyon falai nagyjából behatárolták az irányt és a lehetőségeket, de azért nem mindegy hogy egy kijárt ösvényen haladsz, vagy egy ágakkal benőtt meredélyen próbálod átverekedni magadat. Az előttünk haladó lábnyomokat követtük, míg végre megláttuk a harmadik hidat is – és egyben döbbenten tapasztaltuk, hogy abszolút zsákutcába jutottunk. Szomorúan megállapítottuk, hogy félrevezettek bennünket a lábnyomok, szóval valószínüleg már az előttünk járó is bénázott, mi meg még rátettünk egy lapáttal, amikor megerősítettük a hibás nyomokat.
Ezzel együtt még mindig megmaradt a kérdés, hogy jó-jó, de akkor hol az ösvény. Úgy nagyjából besaccoltuk a lehetséges elhelyezkedését, de azt is tudtuk, hogy nem fogunk 2-3 km-t visszagyalogolni, hogy megtaláljuk, hol tértünk le róla. Inkább a sziklafalon kerestünk valami kellemesebb felkapaszkodási lehetőséget. Először egy elég keskeny párkányon egyensúlyoztunk el egy ígéretes helyre, amely azonban zsákutcának bizonyult, úgyhogy megint vissza kellett egyensúlyoznunk a kiindulási pontra. A második tippünk aztán már jónak bizonyult, és sikerült kievickélnünk a „csapdából”. Eddigre azonban már 7 óra lett, és még 3,2 kilométer volt a kocsiig – viszont csak 30 perc naplementéig. Ráadásul komoly esőfelhők kezdték borítani az eget. Úgyhogy Junit bevágtuk a hordozóba, és lóhalálában ügettünk a kocsi felé, ahova végülis még a sötétedés előtti utolsó percben megérkeztünk.
Az eredeti terv az volt, hogy ma éjszaka sátorozni fogunk, de a történtek után ismét az autóban alvást választottuk – miután kiértünk a park területéről, ahol minden ilyesmi tilos, az első (túlzok, mert a harmadik) adandó alkalommal leálltunk.
Tulajdonképpen nem is baj, hogy nem a sátorozást választottuk. Olyan erős a szél, hogy csak úgy hintáztatja a kocsit.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése