2011. április 7., csütörtök

Hát megérkeztem

 

(április 4. - helyi idő szerint: este, otthoni idő szerint: éjjel fél kettő)
Legalábbis a NW Arkansas-i repülőtérre. Most itt üldögélek és várom a házigazdáimat (meg a csomagomat is.)
Ezzel a lényeget már el is mondtam. A többi tényleg már csak apró részletekből összerakott mozaik.
Reggel 7-kor indult a gépem, így aztán negyed 5-kor keltünk, ami Danitól igazi hőstett volt! Arra azért kíváncsi vagyok, amikor aztán beért az irodába ilyen kora hajnali órán, akkor tényleg volt-e lelkiereje lemenni kondizni (ott van a konditerem az iroda épületében), vagy inkább ledőlt az elsősegély szobában aludni még néhány órácskát a munkaidő előtt.
Ferihegyen (bocsánat a Liszt Ferenc repülőtéren) egyszerre mind a három járat beszállókártyáját a kezembe adták – nekem legalábbis olybá tűnt. Viszont nem volt részletes kikérdezés, meg érdeklődés, ami pedig az amerikai utaknak szerves része.
Brüsszelbe megérkezve először lazán csak nézelődtem a reptéren, mert rengeteg időm volt az átszállásra. Aztán ténfergés közben csak elkeveredtem a megfelelő terminál felé, ahol meglepődve láttam, hogy hosszú (ho-o-o-osszú) sor kígyózik a biztonsági kapunál. Eszembe sem jutott, hogy megint mindent leellenőriznek (pedig elég logikus). A pesti ellenőrzés elég laza volt, de itt aztán bepótolták. No, sikeresen kiböjtöltem, elballagtam a beszálló kapuhoz, ahol az ülésrend szerint alapján, valami csoportosítás szerint hívták az utasokat. Csak sajnos én nem tudtam rájönni, melyik csoportba is tartozom. Aztán kiderült, hogy azért, mert még nem is tartozom egyikbe sem.. Ugyanis hallom ám egyszer csak, hogy néhány másik mellett az én nevemet is bemondják. Persze azt nem értettem, hogy mit akarnak, de odapattantam az első egyenruhás elő, és rákérdeztem. Kiderült, hogy ITT van amerikai biztonsági ellenőrző pont, és én még nem jelentkeztem.
Na, itt aztán kikérdeztek. Hogy ki csomagolta a bőröndömet, hagytam-e ellenőrzés nélkül, vettem-e át ajándékot valakitől, hogy elhozzam … meg ilyesmik. Aztán adtak megint két beszálló kártyát, a tengerentúlit, meg az amerikai belföldit. (Ugyanazokkal az ülőhelyekkel, amikkel már Pesten is megkaptam őket). Mire mindezekkel visszaértem, a beszállókapuhoz, gyakorlatilag már az utolsó utas voltam, aki a gépre szállt.
Remek, ablak melletti helyem volt. Kanada felett még szerencsém is, mert teljesen eltűntek a felhők, és fantasztikus volt a jég által lecsiszolt (?) hegyhátak látványa. Felülről nézve legalábbis nagyon „irányba állítottnak” és legömbölyítettnek tűntek a gerincek. Még ennél is érdekesebb volt hogy a fekete-fehér félig-meddig havas tájon időnként tökéletesen egyenes fehér vonalak futottak végig hosszan a domborzaton. Utak nem lehettek, mert ahol folyóvölgyhöz, beszakadáshoz értek, ott megszakadtak, hogy a völgy túlsó oldalán ismét folytatódjanak. Nem tudtam rájönni, hogy végülis mit látok (Nazca-vonalak sem lehettek, mert egyrészt nem ábrázoltak semmit, másrészt nem Peru felett repültünk), de egyből elhatároztam, hogy majd a Google Maps-ben utánanézek, hogy mi is lehetett (főleg, ha valahogy ki tudom okoskodni, hogy merre is jártam.)
A kaja finom volt, „ucsorára” még pizzát is kaptunk. Az ebédbe meg alighanem egy kis altatót is csempésztek, mert utána az egész repülőgép kómába zuhant, és mindenki mélyen aludt (kivéve két kisbabát, akik viszont fennen hangoztatták, hogy ébren vannak). A legérdekesebb egy öreg néger volt, aki egyenes háttal ült a széken, anélkül, hogy hátratámaszkodott volna, és úgy aludt, rezzenetlenül. Határozottan nagyobb teljesítménynek tűnt, mint a mi különböző kifacsart pózaink, amelyektől némi kényelmet reméltünk.
Chicagoban, a beléptetésnél ismét hosszú sor fogadott. Úgy látszik, nem csak magyar szokás, hogy mindig annyi ablakot zárnak be, amennyi még biztosítja megfelelő hosszúságú sor fenntartását.
Némelyek, akiknek rövid időn belül indult a csatlakozásuk, próbáltak ugyan előbbre kerülni, de a sor elején álló szigorú Cerberus, aki a beléptetési ablakokhoz irányítást végezte (pont mint a Keleti pályaudvaron), mindenkit „megnyugtatott” – akár 20 perce akár háromnegyed órája volt a csatlakozásig -, hogy még rengeteg ideje van. Az utastársak viszont szolidárisak voltak egymáshoz, aki nagyon sopánkodott, azt előre engedték.
Egy kedves beléptetési tiszthez kerültem, aki még mosolygott is – állítólag az ilyen ritka, mint a fehér holló.
Hurrá! Megérkezett értem a felmentő sereg a reptérre! Majd folytatom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése