április 16.
A hidegre való tekintettel, már reggel 5-től csak azt figyeltük Zsuzsával, mikor ildomos már felkelni. Amint észrevettük, hogy a másik is ébren van, gyorsan megegyeztünk, hogy beköltözünk az autóba, én majd írom a blogot, ő meg csiszolgatja az útitervet.
Mikell, aki mellettünk parkolt, és a szabad ég alatt aludt, már ébren volt, és egy fejlámpa mellett olvasgatott, de amint meglátta a mozgolódásunkat, egyből nekiállt teát főzni, meg paprikás hagymás tojást sütni. Igazán nem számítottunk ilyen úri kiszolgálásra, de úgy tűnt, örül, hogy talált magának egy kis társaságot. Rajtunk igazán ne múljon a dolog, ha jót tehetünk valakivel
Zsuzsa a Needles egyik speciális részére szeretett volna eltúrázni, ahol egész közel lehetett volna menni néhány nagyon szép homokkő toronyhoz. Meg is tárgyalta Mikell-lel a dolgot, aki ugyanazt az útvolanat ajánlotta, mint korábban már Zs. férje is. Így aztán ennek vágtunk neki. Zsuzsa nagy csalódására azonban (persze nem az első mérföldeken) kiderült, hogy ez messze nem az a túra, amit ő szeretett volna. Ráadásul az út eleje, elég hosszan, csak sima lapos (persze mutatós sziklák közti) terepen vezetett, amiben semmi kihívás nem volt. Viszont remekül kifárasztotta Junit, aki pompás időzítéssel akkor érte el az „olyan fáradt vagyok, hogy már mindenre nemet mondok” állapotot, amikor az egyetlen meredekebb sziklás részhez értünk. Nem akart jönni, nem akart a hátizsákban ülni, nem akart …. Korábbi tapasztalataink alapján már tudtuk, hogy ilyenkor csak egyetlen mód van, ha nem akarunk ott ragadni valahol, erőszakkal bele kell gyömöszölni a hátihordozóba, ahol aztán idővel általában el is alszik. Ez a művelet a Mountain Lion (azaz hegyi oroszlán) projekt, ilyenkor ugyanis – begyömöszölés közben, és még utána is egy darabig – úgy üvölt, hogy a hegyi oroszlán (ha van is a közelben) világgá szalad ijedtében.
Szóval éppen a Mountain Lion projekten dolgoztunk – két ereje teljében lévő nő próbált bent tartani és beszíjazni egy vonagló, magát megfeszítő és folyton rugdaló, ordító fiúcskát egy hátizsákba -, amikor mellénk ért egy fiatalember. „Minden OK?” érdeklődött futtában, mire megnyugtattuk, hogy bárminek is látszik a helyzet, nem nyúzzuk éppen a gyerekem, ő meg el is hitte, és elhúzott. Vagy csak nem szeretett volna szem- és fültanú lenni.
Na, ez a sziklanyereg volt az a rész, ahol Zsuzsa végre elhitte, hogy TÉNYLEG tériszonyos vagyok. Valószínűleg nem olyan veszélyes helyek ezek, láttam a legkülönbözőbb korú és alkatú embereket, akik elhúztak mellettünk, de nekem azért csak erősen dobogott a szívem, amikor egyik-másik felmászást, leereszkedést sikeresen véghezvittem. (Úgyhogy büszke is vagyok magamra. Zs. persze még büszkébb lehet, mert ő mindezt Junival a hátán vitte véghez.)
Éppen kései ebédünket fogyasztottuk egy szikla árnyékában, amikor Mikell, aki a délelőttöt olvasgatással töltötte, és csak ebéd után vágott neki a túrának, utolért bennünket. Juni ma már minden vonakodás nélkül hajlandó volt elfogadni a „szolgálatait”, úgyhogy Zsuzsa szusszanhatott egyet.
A parkolóba érve megállapítottuk, hogy olyan korán van, hogy még jut idő egy kisebb túrára, hátha mégis meg tudnánk közelíteni a Zsuzsa által vágyott részt.
Ki is néztünk magunknak egy földutat, ami egész szolid volt, óvatosan haladva el is jutottunk a parkolóig, ahonnan már csak terepjáróval lehetett volna tovább haladni, ha nem lett volna lezárva. De még a terepjárók közül is csak az igaziakat tudtam volna nagy nehezen elképzelni – meredek emelkedő, kanyarok, akkor a sziklás buckákkal, hogy Juninak gondot okozott fellépni rájuk. El nem tudom képzelni, hogy tud itt bárki is autóval közlekedni, még ha négy kerék meghajtásos is.
Mi mindenesetre gyalog mentünk fel a platóra (ahol egy tábla diszkréten figyelmeztetett, hogy innen autóval már ne tovább, mert a következő lépés a lezuhanás), körülnéztünk, fájlaltuk, hogy tovább kell mennünk, mert estére már Moabban vár a host (meg a következő nemzeti parkok). Elbúcsúztunk Mikelltől, és elindultunk visszafelé a földúton. Az egyik fordulóban sajnos nem sikerült kikerülnöm néhány nagyobb követ, s nem sokkal később kiderült, hogy bizony kidurrant a jobb első kerekünk.
Még csak a sopánkodásnál tartottunk, amikor Mikell utolért bennünket a kocsijával, és miután látta, mi a helyzet, egyből a helyzet magaslatára emelkedett, és lecserélte a kerekünket. Sajnos csak az a buta ideiglenes pótkerék tartozott a kocsihoz. kerékcsere közben a kézikönyvből kiolvastuk, hogy ha maximum 50 mérföldes sebességgel megyünk, akkor akár 50 mérföldet is mehetünk vele. Igaz, hogy Moab 70 mérföldre van, de reméltük, hogy csak kibír még ennyit is.
Hiú remény volt! Alig egy-két kilométer múlva éreztem, hogy valami nem stimmel, leálltunk az út szélén, és kiderült, hogy a pótkerék lapos – a homokos leálló sávban, ahol lecseréltük, ez nem tűnt fel. Mikell még mindig mögöttünk jött, meg akart bizonyosodni róla, hogy minden rendben van, de ugye semmi nem volt rendben.
Pumpa persze egyik autóban sem volt. Viszont volt neki is egy pótkereke, megpróbáltuk azt feltenni, de már néhány méter után olyan furcsa hangokat adott, hogy nem is mentem tovább.
Némi töprengés után Zsuzsa és Mikell elindultak a legközelebbi településre, hogy térerőt nyerjenek, és telefonáljanak a vendéglátónknak, aki este 6-ra várt (volna) bennünket, és megpróbáljanak kereket szerezni, én meg ott maradtam az út szélén Junival, és meséltem neki. A Scoobydoo-ban az első fejezetnek is csak a harmadáig jutottunk, de az egércsalád karácsonyáról szóló mesét vagy 20-szor is újra rendelte. Így aztán ki is töltöttük azt a több mint két órát, amíg Zsuzsáék visszaértek. Térerő csak vagy 30-40 mérfölddel odébb volt, viszont közben találtak egy benzinkutat, ahol legalább a pótkereket fel tudták fújni. Úgyhogy megint átcseréltük az eredeti pótkereket, aztán elmentünk egy másik ingyen kempingbe éjszakázni. Mindenesetre ez sem ment gondtalanul, mert egy hosszú földúton kellett behajtani, sötétben. Persze abszolút lépésben mentem, de még így is tövig rágtuk a körmünket közben, nehogy ez a kerék is tönkremenjen.
Juni is hozzátette a magáét a történethez, mert olyan alaposan összekakilta magát, hogy szinte minden ruhadarabot cserélni kellett rajta. Mindezt egy fejlámpa fényénél az autóülésen.
Úgyhogy némi paradicsomos tészta után már csak arra vágytunk, hogy végre elvackolódjunk az autóban.
A mai nap nagy-nagy tanulsága: Időről időre, de nagyobb utazások előtt mindenképpen ellenőrizzük, hogy a pótkerékben megfelelő a nyomás!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése