2011. április 10., vasárnap

El Palo Duro


április 8.
Hét után ébredtünk, és tényleg gyorsan össze is szedelőzködtünk. Amikor azonban beültünk a kocsiba, kiderült, hogy a GPS, amelyiknek előző nap még semmi baja nem volt, elromlott. Ma ugyan ez nem jelentett gondot, mert csak egy közeli kanyonba készültünk, de azért nem örültünk a hírnek.
Mindenesetre előkotortuk a térképeket, és meglepően gyorsan és könnyen oda is találtunk a Palo Duro-hoz. Ez a Grand Canyon után a második legnagyobb – bár az nem derült ki, hogy területre, mélységre vagy mire nézve. Mindenesetre nagyon impozáns látvány volt.
Itt Amerikában az a szokás (ami Kanadában is volt), hogy mindenhol nagyon jól ellátott információs központok találhatók, rengeteg prospektussal, amelyek nagy része persze a helyi éttermeket meg bowlingpályákat reklámozza, de ha az ember gondosan végigböngészi őket, képet kaphat a helyi érdekességekről is. Persze vele egy légtérben van mindjárt az ajándékbolt is, ha „véletlenül” valami ilyesmire vágyna valaki.
Mindjárt be is ugrottunk egy kis tájékozódásra, de sajnos nem volt szerencsénk, ez itt CSAK ajándékbolt volt, egy kedves öreg néni tipegett benne ide-oda, de tájékoztatást nem igen tudott nyújtani. Úgyhogy az előre kinézett két ösvényt választottuk.
Először egy kisebb túrát tettünk (Amphiteatrum, 2 mérföld) és Juni hősiesen gyalogolt elég hosszan. Közben két sas körözött a fejünk felett, meg őzeket is láttunk – különösebben nem zavartatták magukat tőlünk, egy kicsit odébb szaladtak, aztán nekiálltak legelni.
Miután az első túra jól sikerült, kicsit mélyebbre autóztunk a nemzeti parkban, megebédeltünk egy parkolóban (Figyelem, élelmiszert egy pillanatra sem szabad egyedül hagyni az asztalon, mert „megrohanják” a mókusok – vagy egyéb állatok!), aztán a Lighthouse-ösvény bejáratánál szembesültünk azzal az örömteli ténnyel, hogy 120 °F van. Ugyanis előzékenyen kiteszik a hőmérőket az indulási pontokhoz – gondolom, hogy kellő felkészültséggel vághass neki a túrának. Mi 6 liter vizet vittünk a 6 mérföldes útra, és nagyjából el is fogyasztottuk, de láttunk egy apukát a 8 éves forma lánykájával, akiknél egy-egy üveg Cola volt csak.
Az ösvény – elég gyéren kitáblázva – a vörös homokkő hegyek között kanyargott. Kaktuszokat láttunk, a kiszáradt patakmedrekben szép gipszrétegek húzódtak, még három hegyi kecskeszerű egyeddel is találkoztunk. Igaziból nem annyira hasonlítottak kecskére, de mivel őzre vagy szarvasra sem, hát a szarvuk alapján mégis a kecske kategóriába soroltuk.
Időnként agyonizzadt kerékpárosok húztak el mellettünk – némelyik szólt is előtte, hogy jön, a legtöbb viszont elhitte (vagy elvárta), hogy észrevesszük mielőtt nekünk jönne.
Nagyjából szintben ment az ösvény egész a Lighthouse tövéig, ahonnan egy meredek kaptatón jutottunk fel a sziklaképződmény tövéhez. Miután megcsodáltuk, jött a ’challange’. Ugyanaz az ösvény ugyanis lefelé sokkal meredekebb volt, végig homoktörmelékes, alig valami kapaszkodási lehetőséggel, úgyhogy igen csak kreatívnak kellett lennünk, amíg a kis „rongybabánkat” lejuttattuk megint a biztonságos ösvényre.
Onnan aztán már csak a nagy melegnek kellett megfelelnünk.
Újabb sikerélményként nagyon ügyesen haza is találtunk, ahol Debra finom pizzával és gránátalma-fagylalttal várt bennünket (a pizza szélébe még sajt és sonka is volt göngyölve, hmmm!), aztán beszélgettünk még este 11-ig.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése