Végső előkészületek

április 6.
A délelőtt fő programja a bevásárlás és fontos kábelek beszerzése volt. Még szerencse, hogy „számítógép-bolond” (és gyűjtőszenvedéllyel rendelkező) emberek mindenhol vannak, így Gábornak is megvolt az az ismerőse, akinek a készletében egészen biztosan megvan az a fajta kábel, amely pontosan az én laptopom tápkábele és az autó tápforrása közti csatlakozáshoz hiányzott. Cserébe csak annyit kért, hogy ha már ott vagyunk, Gábor segítsen neki feltenni egy hatalmas nagy tévét az állványára. Nekünk ez igazán megérte. Főleg mivel nem nekünk kellett emelgetni a tévét.
Innen mentünk tovább az Aldiba, ahol azokból a nagy fajta bevásárlókocsikból telepakoltunk egyet konzervekkel, tartós kenyérrel (na jó, nem kenyér volt, hanem bagel, de ízre kb. mindegy is) tésztával elálló sajttal, meg minden egyébbel, ami a sivatagot kibírja és ehető.
Azért még így sem bírtunk annyit összehordani (24 napra), amennyit a helyi lakosok egy hétre begyűjtöttek a kosarukba.
Végig én vezetettem, hogy megismerkedjem az automata váltó rejtelmeivel. Érdekes élmény volt. Persze, egyszerű, semmit nem kell csinálni – de pont ez a nehézség is benne. A vezetés egy jó része rutin meg beidegződést, itt meg pont ezeket kell(ene) elhagyni. Nem kapkodunk a sebességváltó után, hogy egyesből feljebb kapcsoljunk, nem akarunk semmit nyomkodni a bal lábunkkal (dehogy nem akarunk!), ha a lábunkat levesszük a fékről, már gurul is az autó. Szóval azért megvannak a maga érdekességei. Viszont (majdnem) bolondbiztos. Addig nem tudod kivenni a kulcsot a gyújtásból, amíg nem kapcsoltál Parkoló állásba, és ha P-ben kinyitod az ajtót és bennmarad a kulcs a gyújtásban, akkor „kiabál”. Viszont a kézifékre csak a műszerfal kijelző figyelmeztet, a kocsi azonban minden gond nélkül elindul behúzott fékkel is, úgyhogy azért valami gondolkodni való nekünk is maradt.
Ebéd után gondosan szétszortíroztuk és listába vettük az ennivalót, azzal a célzattal, hogy ez majd mennyire megkönnyíti számunkra a keresést. No, majd meglátjuk.
Mindjárt ki is hordtunk minden az autóba, igaz először csak azért, hogy felmérjük a helyzetet, de olyan jól sikerült a bepakolás, hogy vétek lett volna bármit is megmozdítani. Így reggelre szinte már semmi sem maradt (gondoltuk mi).
Ezután az egész család elvonult az uszodába, én meg nekiültem blogot írni, majd kivonultam a metodista templom lépcsőjére, mert ott van internet csatlakozás (a másik lehetőség az utca másik végén volt, ahol viszont egy kellemes kőpárkányon elhelyezkedve lehet levelezni és belemerülni a város életébe egyszerre.)
Amíg én a levelek olvasásával és a blogbejegyzések feltöltésével foglalatoskodtam, hazaértek Zsuzsáék is az uszodából, és némiképp csalódottak voltak, mert:
A/ az ajtó nem volt bezárva (én többszöri próbálkozás és kísérletezés után úgy éreztem, hogy gondosan bezártam
B/ nálam volt mindkét autókulcs, így Gábor nem tudott nekiállni a szélvédő ragasztásának
C/ Berta elhozta a barátnőjét meg annak az édesanyját (meg a 4 éves öccsét), mint a legfontosabb és szinte egyetlen amerikai ismerőseiket, azzal az ígérettel, hogy megismerkedhetnek velem, én meg nem voltam sehol.
Később még Gábor főnökének a fia is beugrott egy hálózsákkal, úgyhogy volt társadalmi élet. Mi beszélgettünk, a gyerekek betöltötték a házat – én meg tartozom Vilmának egy parti Monopolyval, amit délután nem sikerült befejeznünk.