2011. április 18., hétfő

Confluence Overlook Trail

április 15.
A reggeli koránkelés semmi nehézséget nem okoz! Addigra már általában annyira elegünk van a gyűrődésből – bármilyen formában alszunk is -, hogy alig várjuk a napfelkeltét. A mai különösen jól sikerült. Se hó, se fagy – helyette viszont köröskörül gyönyörű sziklák.
Persze nem kell NAGYON korai kelésre gondolni, fél 7 előtt nem igen világosodik. 8-ra viszont már menetkészek is voltunk. Ne kérdezzétek, mivel tudunk ennyi időt eltölteni. Maradjon ez a mi titkunk – főleg, hogy előttem is teljes mértékben titok, de tény, hogy nem a tájat bámuljuk. Na, ja, azt is. Meg fényképezünk is – de csupán kötelességből, a még pontosabb tájékoztatás kedvéért 
A mai program egy 11 mérföldes túra volt, ami kb. 18 kilométernek felel meg. A leírás 4-5 órára saccolja, amit mi alapból felszoroztunk a bébifaktorral, és 8-9 órának lőttünk be (az első – egyik legnehezebb mérföld – után ezt 11 órára módosítottuk). Reggel 8 órás indulás miatt ez teljesen reális terv volt.
Juni rengeteget gyalogolt, ami nagyban könnyítette Zsuzsa dolgát, és persze alapjában határozta meg a tempónkat. Mindjárt az elején sziklás tereppel kezdődött, Egy platóról ereszkedtünk le a kanyon aljába. Ez Juni kedvenc terepe. Nagy lelkesedéssel és ügyességgel, és nálam sokkal-sokkal kevesebb félelemérzettel mozog ezen a terepen. Ami egy ilyen impulzív kisfiú esetében, sokat ront a komfortérzetemen. Zsuzsáén meg – gondolom – az, hogy folyton hangosan kifejezést is adok ennek az érzésemnek: Fogd meg a kezét, ne ő menjen kívül, Juni!!!!! és hasonló megjegyzésekkel.
A helyzet valószínűleg nem annyira drasztikus, ahogy én érzem, de a tériszonyom mellé egy izgő-mozgó kisfiú egy szakadékos terepen nem a legjobb kombináció – bármilyen gondos is az anyukája.
Az első leereszkedés után némi sima terep jött – általában ilyenkor csökken Juni gyaloglási kedve - aztán megint felkapaszkodtunk mindenféle sziklákon, aztán megint leereszkedtünk, aztán megint fel! Mint a legelső bejegyzésekből kiderült, nem igazán mélyedtem el előre a túratervben, így egy kis meglepetést okozott, hogy végülis nem a folyópartra, hanem egy nagyon magas kilátópontra igyekszünk.
Útközben többen is megelőztek bennünket. Általában mindenkivel váltunk pár szót, Zsuzsa különösen ügyes ebben. Érdekes megfigyelni kik túráznak ezeken az útvonalatok. Túlsúlyban vannak az „ezüst nomádok” (azaz a nyugdíjasok, akik azzal töltik a felszabadult idejüket, hogy utazgatnak mindenfelé). Találkoztunk például (még a Natural Bridges-ben) egy német hölggyel, aki legalább 70 évesnek látszott, és elmesélte, hogy két éven át bébiszitterkedett New Yorkban, hogy az így keresett pénzből, immár több éven keresztül, évente 3-4 hónapot valahol Amerikában utazgasson.
A mai túrán két öregúr csatlakozott hozzánk egy darabon, hogy túrázás közben beszélgessünk. Aztán megálltak reggelizni, aztán megelőztek bennünket, amikor mi álltunk meg tízóraizni. Persze jóval hamarabb értek a Colorado és a Green River összefolyásának „felülnézetéhez”, úgyhogy már visszafelé jöttek, mire mi odaértünk.
Sokan nem is gyalogolnak ezen a terepen, hanem futóedzést tartanak. Az egyik ilyen fickó, aki elszaladt mellettünk, visszafelé is utolért bennünket, és egy kis beszélgetés után felajánlotta, hogy viszi Junit. Juni először nagyon tiltakozott, de amikor egy meredek szikláról több kézen keresztül végül Mikell kezében landolt hátizsákostól, már nagy kegyesen megengedte, hogy az utolsó mérföldön ő vigye. Egész addig Zsuzsa gyerekvivő tempójában mentünk, innen viszont már „csak” annyi volt a feladatunk, hogy tartsuk a tempót vele – ami nem is volt olyan egyszerű! Úgy loholtunk utána, hogy még az izgalmasabb szakaszokon sem volt időm félni. Közben kiderült, hogy Coloradoban lakik, ács-asztalos, és szabad idejében sziklát mászik meg síel, szóval nem csoda, hogy jobban bírta a terepet nálunk.
Az autóhoz érve láttuk, hogy az öregurakat is „elbűvölhettük”, mert az autó ajtajába becsúsztatva egy névjegykártyát találtunk, amelyben sajnálkoztak, hogy nem tudtak megvárni bennünket, viszont megadták a telefonszámukat, ha éppen feléjük járnánk.
Nem akartunk még egyszer a csak félhivatalos (inkább, ha nem nagyon szőrözik a ranger, akkor kidumálható) helyen aludni, így aztán elmentünk egy, a park bejáratán kívül eső táborhelyre. Ezek a táborhelyek olyanok, hogy beugró sátorhelyek vannak kialakítva, viszont se víz, se WC, se semmi – viszont nem is kell fizetni, mégis legális.
Amíg mi a sátor felverésével voltunk elfoglalva (gondoltuk, kipróbáljuk, milyen az autóban alváshoz viszonyítva), Mikell – Juni hathatós segítsége ellenére – összecsapott egy kis vacsorát, makarónit, szósszal, sülthús darabokkal, mindenféle zöldségekkel. Kétszeresen is finom volt, egyrészt, mivel egy ideje már nem ettünk igazi főtt ételt (csak egyszer az ablakban melegített ravioli konzervet), másrészt, mivel nem nekünk kellett főzni, harmadrész, egyszerűen mert finom volt.
Micsoda élet van egy ilyen sátorhelyen! Alig találtunk szabad helyet, és amikor mi már rég aludni mentünk, még akkor is hangos beszélgetés és nevetgélés hangzott mindenfelől. Pont mint Vásárosnaményben a diszkó melletti kempingben.
Juninak alaposan aláágyaztunk, aztán mindenfélébe beöltöztettük, bebugyoláltuk, még be is takargattuk. Éjszaka azonban többször is sikerült neki kikeverednie a csomagolásból – elég volt, ha a feje nem volt betakarva, már fázott.
Nem is csodálom, mert én is. A hálózsákban (a kocsiban alvásnál jóval több réteggel) kellemes volt a klíma – főleg, miután a párnahuzatba gyömöszölt flanelinget párna helyett inkább lábzsáknak használtam – de amint a fülemről lecsúszott a hálózsák, egyből sietve visszarángattam. Úgyhogy összességében mégis az autóban alvás mellett teszem le a voksot.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése