Eldorado – Pecos – Santa Fe – Taos

április 10.
Reggel, amint megvirradt (itt ez majdnem fél 8-at jelent), kilopakodtam a házból, hogy behozzam a laptop kábelét – és a lemaradásomat a naplóírásban. Az elmélet az volt, hogy én szép nyugodtan írok, Zsuzsa szép nyugodtan pakolászik az autóban, Juni pedig szép nyugodtan alszik tovább.
Mint tudjuk, elméletben semmi különbség nincs az elmélet és a gyakorlat között, gyakorlatban viszont annál inkább. Így aztán a blogírásból megint nem sok lett. A csomagolást viszont nem lehetett kihagyni. Közben Anna is felébredt, a reggelizést is megejtettük, és végül az is kiderült, hogy a Pecos Historical Parkba látogatunk el, ahol még Anna sem járt, pedig a foglalkozása szerint arra oktatja a helyi főiskola diákjait, hogy milyen érdekes látnivalók vannak Santa Feben és környékén. Még valami fényképes tájékozódási versenyszerű feladatsort is összeállított nekik, ahogy Ági szokta a vendégeinek és tanítványainak. Sajnos nem sikerült rávennem, hogy megmutassa – valahogy mindig elterelődött a beszélgetés.
Pecos egy indián település volt, az ismertető film alapján egy téglalap alakban egymás mellé épült épületekből összeálló zárt alakzat, középen a főtérrel, mely 2000 lakosnak adott otthon.
A Pecos elnevezés eredete kb. „a hely, ahol víz van”, nem csoda hát, hogy elég hamar ideértek a konkvisztádorok, aztán a hittérítők, (ezután jött egy rövid lázadás, majd újabb hittérítők), aztán a nyugatra igyekvő farmerek. Mire az amerikai katonák is eljutottak ide, az indiánoknak már írmagjuk sem maradt.
Csak a múlt század végén álltak neki a régészek, és hoztak felszínre néhány falmaradékot az indiánok félig földbe vájt, kör alakú épületeiből, illetve némiképp helyreállították a hittérítők által kétszer ugyanarra a helyre épített templom romjait.
A távolban havas hegyek bizonyították, hogy Új-Mexikóban tényleg remek síparadicsomok is létezhetnek, és mi, kesztyűvel és minden meleg holminkkal felszerelkezve készséggel el is hittük (reggel 23 °F volt, ami, azt hiszem, úgy 3 °C-nak felel meg. Javítson ki, aki pontosabban tudja.)
Anna a lányával együtt lakik, pontosabban egy ikerházzá átalakított épületben. Az 5 éves unokája éppen az apjánál töltött pár napot, és mára esett a hazaszállítási ceremónia. Ugyanis az elvált apa innen 4 órányira lakik, és a „gyerekcsere” úgy szokott zajlani, hogy a szülők fél úton találkoznak, hogy átadják/átvegyék a kislányt. Az apa tiszta vérű indián, és így az édesanyának különösen kell vigyáznia, hogy minden rendben menjen, mivel, az apa akár mikor kitalálhatja, hogy nem látja biztosítottnak a leánya nevelésében az indián örökség átadását, s ez elég indok arra, hogy a bíróság egyből áttegye a gyereket az ő hatáskörében.
Mivel Barbara, Anna lánya éppen lázasan feküdt, így Anna ment a gyerek elé. Úgyhogy egy gyors konzervleves (és saláta) ebéd után, illetve miután örömmel konstatálta, hogy a munkások távollétünkben mégiscsak megérkeztek és három hét után végre befejezték a négy naposra ígért kerítés építést, érzékeny búcsút vettünk, s ki-ki ment a maga útjára.
A mienk Santa Febe vezetett, ahol további galériákat néztünk meg. A Canyon Road ugyanis arról híres, hogy semmi másból nem áll, csak galériából. Vasárnap és holtszezon lévén ugyan csak minden harmadik-negyedik volt nyitva, de azért így is gyűjtöttünk rengeteg új élményt és prospektust. Bár nem valószínű, hogy a közeljövőben fogom eszközölni ezeket a bevásárlásokat, de azért kiválasztottam magamnak néhány művészt, akinek az alkotásait szívesen látnám a lakásomban – már ha el tudnám megfelelően helyezni (miután sikerült előteremtenem rá a megfelelő összeget).
Santa Feből Taos, a következő állomásunk csak két órányi volt. Ez a távolság is elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzon a környezet. A lapos sivatagot felváltották a kopár hegyek – illetve félkopár. Ugyanis szinte semmi aljnövényzet nincs – ez a tavasz előrehaladtával talán majd változik -, csak valami gömbölyű alakot felvevő fenyőfajta egyedei, egymástól kellemes távolságban elszórva, éppen mint egy babos ruhán a pettyek.
A Debrától kapott GPS egyenlőre remekül működik, úgyhogy Taosban elsőre odataláltunk a következő vendéglátóinkhoz, akiknél Zsuzsa és Gábor 17 évvel ezelőtt egyszer már laktak. Zsuzsa meglepetésére még egy fényképük is volt róluk, az akkori látogatásukról. Sőt, ugyanazzal az étellel fogadtak bennünket, mint őket annak idején. Kukoricalevélbe töltött kukoricalisztból, húsból, mandulából és egyebekből összeállított mexikói ételkülönlegességgel.
Annak idején egy lakókocsiban laktak. Mostanra viszont már számos fejlesztést hajtottak végre. A telken áll egy házikó, ahol Ann édesanyja lakik. Volt egy öreg casitájuk (házacskájuk), amelyik legalább 100 éves. Egyetlen helyiség, ősrégi durván faragott ajtóval, gyalulatlan hajópadlóval, fagerendás mennyezettel, egy icipici, falbavájt ablakkal, meg egy tetőtérivel. A falon és az ágyon gyönyörű patchwork takaróval. Ez a casita a hálószobájuk – már ha éppen nem fogadnak vendéget, mert olyankor a vendéget szállásolják ide, s ők a „szereztem valahonnan néhány hatalmas franciaablakot, gondoltam építek hozzá egy üvegházat, de végül egy nappali és konyha lett belőle” épületben alszanak gumimatracon. Mi ugyan felajánlottuk, hogy szívesen alszunk a matracon, de azt mondták, mindig így szokták.
Van még egy épület, a fürdőház, ahol zuhanyozó, mosdó, komposzt-WC van.
Kívülről minden egyszerű, régi, belül villany, folyóvíz, plazmatévé, internet.
Ja, és két hatalmas kutya. Ennek leginkább Juni „örült meg”, aki már az előző helyen is eléggé frászt kapott a ház másik felében élő kutyától. Ezek az itteniek ugyan jóval barátságosabbak, de egy két és fél éves kisgyereknek, aki fél a kutyáktól, nagyjából mindegy, hogy egy mogorva eb szagolgatja a lábát (miközben ő az anyja karjában van, igyekszik felmászni a feje tetejére), vagy egy csupán játszani vágyó eb próbál felugrálni rá. Így aztán időbe tellett, amíg végre eléggé felbátorodott ahhoz, hogy kutyamentes övezetben leváljon az anyjáról, és belakja a szobát. Igaz, a vacsora nem nyerte el a tetszését, még a húsgombóc leves és az őszibarack szörbet sem, de azért éhes sem maradt, mert a tortillachips kifejezetten a kedvére való volt.